Hú, hát azért megríkatott a történet. Nem tudom, az elején tényleg azt gondoltam, irigylésre méltó a lány élete, de végigolvasva egyetéertek qz előttem szólókkal, inkébb dicséretes. Hogy fel tudott állni és újrakezdeni. (Azt a babát azért, akármi is lett a sorsa, nagyon sajnálom) ...No igen, sajnos ez félő, így van, áldozatok nélkül nincs győzelem, a lány is megszenvedte, hogy ilyenné válhasson. És az is igaz, az Isten (vagy, hogy az ateistákaz se bántsam meg, a "sors") sosem rak az emberre annál nagyobb terhet, amennyit el is tud hordozni.
De ez borzasztó...miért kell ez? Miért kell elmúljon az ifjonti naivitás? Miért kell kiveszni az ártatlanságnak? Én nem akarom, hogy belőlem bármi is kivesszen. Vagy enélkül nem valósíthatom meg önmagam?
Sajnos engem is relatíve sok csalódás ért az elmúlt kb másfél évben, ami megingatott, sokszor borzasztó hangulatban voltam, de valahogy, ha nehezen is, és talán áldozatok árán is, de mindig felálltam. Csak igen, az érzések...egy időre megkeményített a sok csalódás és mikor szembejött valaki, akit szeretnem kellett volna, szeretni akartam, mert megérdemelte volna, nem ment...vagy nem olyan könnyen, mnit vártam. Most lehet, már késő...túl sok fájdalamt okoztam neki és őbenne is eltörött valami.
És igen, a barátok, a hozzám közel állók. Az ember valóban ilyenkor, a nehéz időkben tudja meg, mennyien szeretik, mennyien gondolnak rá. Sok embernek elpanaszoltam akkor a bánatom és meglepődtem, mennyien kérdezték meg később, hogy mi lett velem. Hálás voltam Istennek érte, hogy ilyen sokan szeretnek. És hiszek benne, hogy egy napon minden megoldódik, ez a lány is révbe ér és én is. Az Isten kárpótolni fogja a szenvedésekért...talán már kárpótolta is.

wuáhh, inkább ne menjen...félek, nem örülnék, ha a szemembe menne. :-D Meg az vhogy nem is az acra való.