Könyvben, filmben, városi legendában már biztosan találkoztatok groupie-kkal, de az sem kizárt, hogy személyesen is volt szerencsétek ezekhez a nőkhöz. Vajon el tudjuk dönteni, hogy múzsák ők vagy egyszerű szeretők, akiket használat után eldobnak? Korántsem annyira egyszerű ez a kérdés, hogy csípőből rávághassuk, ezek a nők bizony egyszerű cédák, mivel jelenlétük és a zenére, illetve a zenészekre gyakorolt hatásuk nemcsak egyértelmű, hanem egyenesen megkérdőjelezhetetlen. Kérdés, hogy meddig tart a hírességek keltette illúzió?
Mindegy mibe kerül
Van úgy, hogy az ember híres akar lenni, méghozzá világhírű, kerüljön bármibe is, ha pedig nem jön össze, még mindig beéri a híres emberek társaságával - a groupie-ság valahol itt kezdődik, viszont a meló oroszlánrésze csak ezután jön, hiszen nem elég kiválasztani egy bandát, a közvetlen környezetükbe kell kerülni. Ehhez nem árt minden koncerten ott lenni, na meg persze fel kell göngyölíteni minden lehetséges, a bandatagokhoz vezető ismerős szálat. Ez az utolsó komolyabb akadály, hiszen ha már a backstage-ben ülsz, és az első időkben elkerekedett szemmel nézed, hogy mi zajlik a színfalak mögött, még mindig felállhatsz és elmehetsz. Ez persze nemcsak rontja a renomédat, de halálosan égő is, hiszen ha már bejutottál miért akarnál menekülni? A groupie nemcsak a zenekar rajongója, de a tagok elkötelezett híve, a hit pedig sokrétű fogalom, így lehet, hogy a csaj egyszerű cafka, de az is lehet, hogy inspiráló múzsaként hat a tagokra. Ez persze nem tart örökké, sőt a kapcsolat egészen odáig devalválódhat, hogy az egykori szeretett nő csak kolonc a banda nyakán. Az Almost famous, vagyis a Majdnem híres című film épp erről szól - hogyan lesz a múzsából fogadás tárgya?
Pamela Des Barres, a valaha élt leghíresebb groupie
Bár a film Penny Lane-je csupán fikció, a zenetörténetre és a képzeletünkre építve azért nem olyan nehéz elképzelni, hogy a hatvanas-hetvenes évek világklasszisai nagyon hasonlóan bántak a zenekari csajokkal. Emancipált lényünk kezdhet lázadozni és sikítozhatjuk a női egyenjogúságot, de két csatakiáltás között nem árt megbékélni a gondolattal, hogy a groupie bizonyos szempontból használati cikk, olyan, mint egy sörnyitó. Ezen nincs mit szépíteni, és még ha szépítenénk is, az illúziók gyorsan összerogynának saját súlyuk alatt, hiszen a leghíresseb groupie-k nemcsak világklasszis zenészekkel háltak, hanem papírra is vetették a memoárjaikat. Miss Pamela, vagyis Pamela Des Barres olyan zenekarok groupie-ja volt, mint a Rolling Stones, a Led Zeppelin, a The Who, a The Jimi Hendrix Experience, vagy a The Bryrds. Valóságos képet fest A banda cicája (I'm with the Band: Confessions of a Groupie) 1987-ben megjelent könyvében, kendőzetlenül vall Frank Zappához fűződő viszonyáról, az átduhajkodott éjszakáról és minden lehető perverzióról, aminek többsége ideig-óráig, de vendég volt a rocksztárok hotelszobáiban.
Meghallod a rádióban, vagy inkább belebotlasz a Facebook üzenőfalon, majd az indítás után másodpercekkel megfogalmazódik benned - Ez a zene kell! Mit teszel ilyenkor? Vagy lebattyogsz a lemezboltba és kosárba dobot a korongot, de valljuk be, hogy ez legalább annyira anakronisztikus mint a nagyi fadobozos rádiója, így nem marad más, mint kényelemben maradni és egyszerűen letölteni a szimpatikus szerzeményt. Köztudott, hogy netezők milliói cselekednek eképp nap mint nap. Kicsit olyan ez, mint a cserekereskedelem, amit oviban vagy kisiskolás korunkban folytattunk - ha valamit meguntunk, hát elcseréltük. Persze nemcsak időbeli különbség van a fájlcsere és a Turbo rágós papírokkal való seftelés között, hiszen a P2P rendszerben nem kell megválnunk semmitől, csak közösbe dobjuk a gépünkön tárolt zenéket és filmeket, cserébe pedig tengernyi fájl között úszkálhatunk. Ára persze még az ártatlannak tűnő csereberélésnek is van.
Told a cuccot!
Manapság lépten-nyomon azt halljuk és olvassuk, hogy a zeneipar sosem látott mélyrepülésbe kezdett, mindeközben a torrentezés világméretű trenddé nőtt, de vajon hol van mindezek írásos bizonyítéka? Hol vannak azok a statisztikák, amik alátámasztják, hogy a zenészek lassan tényleg csak kenyéren és vízen tengődnek, mert szellemi produktumaiktól nem remélhetnek profitot? A bulvármagazinok hasábjai még ma is tele vannak a sztárvillák lenyűgöző luxusát bemutató képes anyagokkal, amelyekből szintén nem ezt szűri le az olvasó, de ez persze csak a felszín, amit jobb felkaparni.
Azért nagyon nehéz kérdés ez, mert alapvetően érthetetlen, hogy a helyzet miért "fajulhatott" idáig. Mikor először láttam cédéírót és első ízben magyarázták el, hogy miért zseniális találmány az mp3 formátum, már akkor sem értettem, hogy mégis hogyan működhet ez ilyen szabadon, miért nincs valaki, aki megálljt parancsol az otthoni hanglemezgyárosoknak? Nem volt senki aki megtette volna, mert ha saját célra másolok, az nem bűn. A peer-to-peer hihetetlen térhódításával a folyamat nemcsak megállíthatatlanná vált, de kezdett kitisztulni a jövő tendenciája - zenét nem a lemezboltból, hanem a netről szerzünk. Persze vannak fizetős oldalak, amik a torrentezéssel ellentétben még ha szerényen is, de fizetésre kényszerítenek minket, de akad, aki jogtalanul beszedett dézsmának érzi a bankszámlájáról lehúzott dollárokat. Az emberi elme már csak ilyen - miért fizessek érte, ha megkaphatom ingyen is? Térítésmentesen pedig bármikor hozzájuthatunk a zenékhez és a filmekhez, hiszen bízhatunk jószándékú embertársaink adakozó kedvében, amit legszemléletesebben a seederek száma mutat.
A Vatikán hivatalos lapja, a L'Osservatore közzétette a "félkomolynak" nevezett listát, amiben a szerintük valaha született legjobb rockzenei albumokat vették sorra. Mutatjuk:
The Beatles: Revolver Pink Floyd: The Dark Side of The Moon Oasis: (What’s the Story) Morning Glory? Michael Jackson: Thriller U2: Achtung Baby Fleetwood Mac: Rumours Donald Fagen: The Nightfly Carlos Santana: Supernatural Paul Simon, Graceland David Crosby, If I Could Only Remember My Name
„Százmilliárd forint nagyságrendű kár éri a szerzői jogi iparágakat évente a szerzői jogsértések miatt Magyarországon – írta az április 26-i szellemi tulajdoni világnap alkalmából kibocsátott közös közleményben az Audiovizuális Művek Szerzői Jogait Védő Közcélú Alapítvány (ASVA), a Business Software Alliance (BSA) és a ProArt – Szövetség a Szerzői Jogokért.” (forrás: [origo])
Lopják a zenét
Amióta világ a világ és ember az ember, az ókortól, sőt, az őskortól fogva a közönség mindig elfogadta és természetesnek vette, hogy a zenehallgatás semmihez sem hasonlítható élvezetéért ellenjuttatás jár a művésznek, annak, aki ezt az élvezetet szerzi. Csak a mai „felhasználóknak” derogál kifizetni egy cd árát. A fiatal generáció ma már akkor sem venne lemezt, ha az ingyenes volna, mert le kell érte menni a boltba. Sokkal kényelmesebb neki otthon – alsónadrágban – letölteni mindent. Erre (anti)szocializálódott. A notórius letöltögetők leggyakoribb érve, hogy ők csak „meghallgatják” a letöltött zenéket, és ha tetszik nekik, megveszik azokat lemezen. Igen nehezen hihető, hogy ezt be is tartják, de ha mégis van olyan ember, aki a „lelkiismeretére” hallgatva minden letöltött és neki tetsző zenét megvesz, valamint minden nem tetszőt letöröl, akkor sem stimmel ezzel a dologgal valami, nevezetesen a termék kifizetésének és felhasználásának megcserélt sorrendje. A kenyérből sem ehetsz meg egy egész kilósat a boltban, hogy utána eldöntsd, ízlett-e annyira, hogy kifizesd. A könyv- és lemezvásárlás mindig is „zsákbamacska” volt, nem olvashattad el és nem hallgathattad végig, mielőtt megvetted. És ez így jó. Ha letöltöttél valamit, és nem tetszik annyira, hogy megvedd, akkor is hallottad, részesültél mindabból, amit hordoz, ehhez pedig – fizetés nélkül – nincs jogod. Beleolvasni, belehallgatni oké, de elolvasni és meghallgatni (végig) vásárlás előtt – nem.
Vannak azok, pontosabb voltak azok a klipek, amik konkrét forgatókönyv és gondolatmenet alapján készültek. Ezek a pár perces filmek zenével kísért történetekké álltak össze, melyekben nem ritkán híres színészek, modellek is szerepeltek, mi pedig képesek voltunk három-négy percre pusztán a tévéképernyőre koncentrálni.
Unlak!
Tévénkből papírvékony plasztikdoboz lett, ide-oda ugrálhatunk a csatornák között, ha pedig lehuppanunk a számítógépünk elé, korántsem biztos, hogy sokáig időzünk egy-egy oldalon. Mivel az irányítás már réges-rég a saját, és nem a programigazgatók kezében van, érhető módon emelkedett az ingerküszöbünk, hiszen vizuálisan bármit megkaphatunk. Ehhez a szemléletváltáshoz azonban a zeneipar is kénytelen volt igazodni, így hát temérdek bugyiban táncoló spinét delegált a klipekbe. Persze ez nem újkeletű dolog, hiszen Britney Speras már a kilencvenes évek végén is szerénytelenül orgazmust imitált és kéjesen lihegett az olajozott testű táncosfiúk fülébe, Madonnáról nem is beszélve. Aztán jött Beyoncé és Jennifer Lopez, akik forradalmasították a nagy hátsó divatját, és azt kell mondanunk, ifjú követőik sem térnek le a nagyon is kitaposott ösvényről. Csoda hát, hogy mélységesen unjuk a videoklipnek nevezett néhány perces kéjelgéseket?
A pornó eltántoríthatatlanul ott leledzik a videoklipekben, olykor szerényebb kivitelben, de az sem rendhagyó, hogy arcpirító jelenetek formájában peregnek előttünk a képkockák. Ez utóbbi bizonyos szempontból jobb, hiszen a jól megszokott, nyálgeneráló klisékre épít, vagyis kendőzetlenül szexualitást közvetít. Alex Gaudino, Destination Unknown című szerzeménye tipikusan ez a kategória, ettől függetlenül őszintén meglepett, hogy férfi barátaim még sok év múltán, sokszori nyáladzás után is feltöltik az iPhonejukra, hiszen bármikor szükség lehet a trombitájukat nyalogató, seggpaskoló csajokra.
Hiába láttuk Madonnán a Hang up-ban, Beyoncén a Single ladiesben, vagy Lady Gagán a Bad romanceben, még mindig érthetetlen ez a dressz-fétis, így hát a kendőzetlenül szexuális videókon felül, nézzük ezt az tendenciát, ami még az imént említett pornós klipeknél is jóval aggasztóbb. A pop és az r'n'b legjelesebb képviselői évek óta sémavideókkal jelentkeznek, amiknek elmaradhatatlan kelléke a bugyiban vagy a dresszben táncolás. Mindezt még megfejeli a kifogástalan operatőri munka, amivel az énekesnők kívánatos gazellatestű Afroditékként tetszelegnek. Egészen őszintén, érdekel még bárkit is Beyonce cuppanós bugyiba bújtatott feneke, vagy Britney kivillanó köldöke? Ezerszer láttuk már mindkettőt, a vörös szőnyegtől egészen a paparazzifelvételekig. Lady Gaga, akit manapság a különcséggel és az egyediséggel azonosítanak, nos ő sem túl eredeti ha a videóit nézzük - lábak, mellek, csókos szájak, na és persze bugyik.
Tény, hogy most épp nem éli túl virágzó reneszánszát a The Beatles zenekar, ettől függetlenül mindig akad valami kis apropó, ami miatt leporolhatjuk a gombafejűeket. Aki látott már Beatles klipet az tudja, hogy a katarzis és az önkívületi állapot, azok a kifejezések, amikkel kellőn leírhatjuk a hatvanas-hetvenes évek rajongólányinak viselkedését. Hatalmas kontyok, mandulavágásúra tusolt szempárok és az elmaradhatatlan, már-már epilepsziás rohamra hajazó sokk, amikor a négy liverpooli fazon feltűnik a színpadon. Részemről nagyon szórakoztatónak találom ezeket a felvételeket, már csak azért is, mert így harminc-negyven év távlatából nehéz elképzelni, hogy a vehemens rajongólányok a szüzességtől kezdve, a backstagebeli "szórakoztatásig" bármit odaadtak volna hőn szeretett zenészeiknek. Oké, de vajon melyiküknek? John Lennon, Paul McCartney, George Harrison és Ringo Starr közül választhatunk, hogy kiderüljön - még ennyi év múltán is él magát a szabály, miszerint mindenki az énekesre gerjed?
"Mióta manócska megfogant..." kezdetű mondatok és a bébibiznisz szárnyalása óta tudjuk, hogy nincs az a blőd találmány, amit ne lehetne beadagolni a várandós nőknek. Hallottunk már speciális vitaminokról, ásványvízről és még ki tudja mi mindenről, de az igazi nagy dobás eddig váratott magára - Ritmo, a fejlett hangrendszer.
Tiszta sor, hogy mi magunk hallgatunk zenét, fülhallgatóval vagy anélkül, kikapcsolódásból vagy épp a munkát elősegítve. Régebben is hallottunk már mendemondákat, sőt megalapozott tanulmányokat is, amik szerint magzati korban is erős kötődés alakulhat ki a zenével. Ezt magam is tapasztaltam, mikor családi barátaink azt mesélték, hogy a szaxofonon játszó apuka igen hangos gyakorlása mellett úgy alszik a gyerek, mint a tej, hiszen már az anyaméhben is számtalanszor hallotta a hangszert. Aztán ott van még a porszívó, és még több monoton, zajnak tűnő hang, ami a várakozásokkal ellentétben pont, hogy megnyugtatja a kicsiket.
A Ritmo hangrendszer épp a zene nyugtató hatására épít, méghozzá úgy, hogy célzottan a hasfalra irányítja a hangot, ami ezáltal még könnyebben eljut a magzathoz. Nem túl bonyolult szerkezetről beszélünk hiszen az egész egy hasra tépőzárazható, négy hangszórót rejtő övből és egy zenelejátszóból áll, amire természetesen mp3 formátumban pakolhatunk muzsikát. Mit érne egy reklám érzelmi tartalom nélkül, így hát nem meglepő, hogy az ominózus termék kapcsán kihangsúlyozzák az édesapák szerepét, akik felmondhatják a meséket, amiket aztán a lejátszóra feltöltve bármikor elindíthat a várandós nő. Azt senki ne várja, hogy a köldökzsinór elcsippentése után a bébi ledarálja Andersen összesét, de kétségtelenül közelebb hozza apát és magzatot a felolvasósdi.
