Gondolnád, ember vagy, de tévedsz. Most megszavazhatjuk, mik vagyunk leginkább a nap mint nap ránk aggatott szerepek közül. Módszertanilag nyilvánvalóan sántít a dolog, és tisztában vagyunk vele, hogy ezek keverékei vagyunk, s ezek együttesen teszik ki az embert, ám mégis ragaszkodunk hozzá hogy megtudjuk, melyikkel azonosulunk leginkább.
Egy összehasonlító felmérés rámutatott, az Egyesült Államok lakosai nagyobb hajlandóságot mutatnak az európaiaknál arra, hogy otthoni internethálózatukat mással is megosszák. A tengerentúlon ez az arány negyven százalék, míg Európában átlagosan harminc, és Magyarországon - bár adatot nem találtunk - feltételezéseink szerint ennél is kevesebb. Hogy egy hozzávetőleges arányt megállapíthassunk, nem kell mást tennünk, mint laptopunkat vagy éppen wifit érzékelő telefonunkat a város néhány pontján vételi üzemmódba lökni, megnézni, hány jelet érzékel, és ebből hányhoz kérnek jelszót tulajdonosai. Mivel egyre többen vásárolnak itthon is olyan előfizetést, amihez kapásból router jár (tévé-net-telcsi kombók), szinte napról-napra szaporodnak a potenciális netlelőhelyek az országban, és ez egyre többször veti fel a kérdést: tényleg mind kifizetjük ugyanazt?
Nemrégiben egy
belvárosi kávézóban üldögéltem, és várakozás közben el akartam intézni
valamit a neten. Telefonom egy szempillantás alatt talált is huszonhét
- igen, megszámoltam, huszonhét hálózatot a Vígszínház szomszédságában,
ám ebből egy, azaz egy darab volt szabadon hozzáférhető. A
jelerősségeket elnézve a talált hálózatoknak legalább a fele a házból
jött, aminek aljában tátottam a számat. Ha ebből a feltételezésből
indulunk ki, s átlagosan ötezer forintos havidíjjal számolunk - persze
ez nagyon változó lehet - , akkor a ház lakói összesen hatvanötezer
forintot fizetnek a szolgáltató(k)nak ugyanazért a szolgáltatásért. És
még nincs mindenkinek előfizetése, tehát ez az összeg nőhet még.
Elgondolkodtató, vajon mikor válik a közös költség részévé egy ilyen
helyen az internet, hisz a jelen állapotok pont olyanok, mintha minden
család külön szerződést kötne a csatornázókkal, ahelyett, hogy sokkal
kedvezményesebb áron együtt tennék ezt.
Számtalan esetben pufogtunk már azon - divattal, képzőművészettel, zenével kapcsolatban -, hogy ebben semmi újdonság nincs, hiszen ezt már láttam itt, hallottam abban a számban, láttam annál a grafikusnál. A harmadik évezredre elért oda az alkotói szabadság, hogy a korábban létrehozott tárgyak, termékek, kreatív dolgok formálásával, átdolgozásával könnyen lehet új, egyedi alkotásokat kreaálni. Minden ötlet, minden innováció a már meglévőkre alapoz, és nem csak ihletet ad, hanem alapot biztosít az újabb tervek számára. Nincs új a nap alatt, mondhatjuk. A ma rendelkezésünkre álló digitális eszközök az emberiséget összekötő információ cserére alkalmas hálózatok, összességében az internet, paradigmaváltást idézett elő a kulturális termékek adásában, vételében, cseréjében. Olyan lehetőség van a kezünkben, ami a média decentralizációját hozta el, a központi hírforrások már korántsincsenek olyan privilegizált helyzetben, mint korábban. Egy-egy üzenetet hatékonyan, és sokkal több emberhez tudunk eljuttatni, akár kontinensekkel odébb is, technikai akadálya már nincs ennek. Egy ausztrál zenész épp olyan könnyen tud együtt muzsikálni egy magyar zenekészítővel, mint egy helyi fazonnal. A technika lehetővé tette, hogy a grooveok, a loopok, a slampek cseréje könnyebb, mint garázst bérelni a nyolcvanas években. Nem nyitunk vitát arról, hogy a húrokkal vagy a gombokkal létrehozott zene értékesebb-e, a lényeg az alkotás és ezek jogvédelme, felhasználhatósága, a köz számára elérhetővé tétele. A média termékei jól láthatóak és felhasználhatóak bárki által, illegálisan vagy jogszerűen. Egyértelmű, hogy valamiféle szabályozásra, társadalmi konszenzusra van szükség ahhoz, hogy a szellemi termékek felhasználásaival kapcsolatban ne történjenek visszaélések, de a tudásszomjat kielégíthessük, és szabadon felhasználhassunk különböző kreatív termékeket.
Mint, ahogy a neve is mutatja, kreatív közjavak létrehozásával el lehetne érni, hogy ne illegálisan, viszont ne is merev - betarthatatlan - szabályok szerint lehessen hozzájutni fotókhoz, zenékhez, egy-egy kreatív műhöz, tehát a jogszerűség a cél, még akkor is, ha az abból befolyó anyagi javak nem egy-egy kézben összpontosulnak, illetve, ha közvetlen anyagi juttatással, haszonnal nem járnak. Mielőtt felháborodnánk azon, hogy a szellemi termékek kizsákmányolása tilos, gondoljunk arra, hogy elmegyünk egy szalagavatóra, a kötelező kűrök után az iskolából egy srác pörgeti a lemezeket, szórakoztat minket. Egyszer csak megjelenik két figura, ellenőrzés céljából és megbünteti a DJ-t, mert közre bocsájtotta Glenn Madeiros Nothing's Gonna Change My Love For You nagy sikerű számát. Mielőtt belemerülhetnétek a lassúzásba, a tipi-tapiba és smaciba, már fel is kapcsolták a neonokat és vége a murinak, mert lecsapott a hatalom. Holott simán lehet, hogy Glenn Madeiros, örömmel adná közre a dalát, szórakoztatásra meg pláne. Persze vannak ennél életszerűbb példák is. Vegyük azt, hogy blogot ír valamelyikőtök, és illusztrációt keres egy gondolatmenetéhez. A kulcsszóra rágugliz, talál egy szuper képet, beteszi a közlendőjébe, majd néhány hét múlva kiszámláznak neki egy horror összeget, mondván, nem volt jogszerű a használata. Jó ha tudjuk, hogy hiába találunk meg egy szellemi-, kreatív terméket a neten, azok nem szabadon felhasználhatóak. A Creative Commons nonprofit szervezet - nem úgy, mint az Artisjus -, amelynek végső célja, hogy a kreatív művek mennyiségét növelje. Mindezt pedig úgy kívánja elérni, hogy jogszerűen használják fel, osszák meg az emberek egymással az alkotásaikat, hogy saját terméket gyárthassanak. Ennek működése első pillantásra követhetetlen lehet, de minél többen csatlakoznak a szervezethez, annál átláthatóbb lesz a szabályozás és annál több termékhez - fotók, zenék stb. - lehet hozzájutni, és felhasználni legálisan. Nem ingyen, de nem is forintosítva. De erről majd később. Ahogy azt jeleztem, a Creative Commons nonprofit szervezet, így minden általuk készített eszköz ingyenes.
Félreértés ne essék, a Creative Commons célja nem az, hogy a szerzői jog védelmével szembemenjen, hanem annak hiányosságait szeretné kiegészíteni, és olyan alternatívákat kínál, amelyet azon szerzők is ki tudnak használni, akik szabadon szeretnék terjeszteni egyes - vagy akár az összes - alkotásukat. Nem mindegy ugyanis, hogy a klasszikus "Minden jog fenntartva" meghatározáshoz kell alkalmazkodni, vagy a "Néhány jog fenntartva" szerzői joghoz alkalmazkodunk, ami jóval tágabb teret biztosít és kreativitásra, továbbgondolásra ösztönözhet, tehát újabb és újabb alkotásokhoz biztosít fundamentumot. A két véglet: minden jog a szerzőé és a szabadon felhasználható között nagyon széles skálán mozoghatunk, hiszen a licencek segítenek abban, hogy a szerzői jogot óvjuk, megtartsuk, de munkáink bizonyos felhasználását engedélyezzük. Ha lefotózol valamit, írsz egy zenét, szöveget, festesz, tehát alkotsz valamit, az automatikusan szerzői jogi védettség alá kerül, akár levédeted, akár nem. Vannak emberek, akik szívesen osztják meg szellemi termékeiket másokkal, hogy innovatív új ötleteket generáljon, erre épül fel a Creative Commons licencek csoportja. Az alkotó - tehát akár te is - meghatározza a feltételeket, amelyek betartásával használhatóak a termékei, alkotásaik, műveik, terjeszthetőek a neten, másolni lehet, sőt továbbgondolni, átalakítani, fejleszteni, butítani, bármit megtehetünk, hogy egy újabb gondolatiságot jelenítsünk meg.
Az Európai Unió figyelmeztetésben részesítette - többek között - Magyarországot, amiért nem tesz meg mindent annak érdekében, hogy az egészségügyi határérték alá szorítsa vissza a szállópor mennyiségét. Tavaly a kormány halasztást kért a levegőszennyeződést okozó anyagok mennyiségi határainak betartását meghatározó szabályozás teljesítésére, de ezt az EU elutasította - nagyon helyesen. Az előírás szerint a szállópor éves átlagértéke nem nőhet 40 gramm/köbméter fölé, a napi érték pedig évente legfeljebb 35 napon haladhatja meg az 50 gramm/köbmétert. A levegőszennyezés csökkentésére vannak lehetőségek, egyetlen probléma csupán az, hogy az autós lobbi, a szakértőket nélkülöző vezetőség, a kormányon lévők nem lépnek rá arra az útra, amely biztosítaná számodra, számomra, mindenki számára azt az alapvető jogot, hogy tiszta levegő jusson a tüdőnkbe.
A legszebb az egészben az, hogy mi, városlakók megtehetjük - tehát a lehetőség a kezünkben van -, hogy ne szennyezzük tovább saját magunkat. Ahogy egy kedves barátom mondta, ő sem megy ki az utcára és önt ki az útra hatmillió köbméternyi kénsavat, mert, ha ezt tennék - nagyon jogosan - megbüntetnék, a várost pedig azonnal kiürítenék. Mindannyian, akik autóban ülve püfögünk felelősek vagyunk azért, hogy hetek óta fáj a tüdőnk, nem tudunk beleszippantani a levegőbe, élvezni a csikorgó fagyokat, beleharapni a mínuszokba, frissnek, fittnek és üdének lenni képtelenség. Az idei évből eddig eltelt negyven napból huszonnégy napon az egészségügyi határérték felett volt a szálló por szennyezettség! Ezért a Levegő Munkacsoport szerint azonnali intézkedésekre van szükség, hogy idén ne lépjünk át a jogszabályok által előírt harmincöt szennyezett napot Budapesten.
A kép csak az asszociáció...
Lehet anyázni a bringásokat, a gyalogosokat, meg lehet gúnyolódni, hogy mennyire környezettudatosak vagyunk, közben meg biztos egy benzinzabáló döggel közlekedünk, mert ez nem igaz. Nem vesszük fel, és igen is büszkén vállaljuk a bringáinkat, a tudatunkat, azért, hogy ti is jobb, tisztább levegőt szívjatok, és hogy a Budapestre érkező pelikánok is jól érezzék magukat nálunk.
Demokráciában élni elvileg jó dolog - egészen addig, amíg föl nem találnak valami sokkal értelmesebb, igazságosabb és élhetőbb változatot. A demokráciában vannak jogaink, jogainkkal élhetünk, jogsértés esetén jogorvoslatot kérhetünk, beleszólhatunk a közügyekbe, a megfelelő szervek segítségével jobbá tehetjük a szolgáltatásokat, lelki, testi és anyagi károkozás esetén is van kihez fordulni, és még hosszasan sorolhatnánk azokat a nagyszerű dolgokat, amiktől nekünk egy demokráciában jó. Ám ha a szívünkre tesszük a kezünket, pontosan tudjuk, hogy ez az egész csak egy nagy lufi, s hogy a hangzatos szavak mögött vajmi kevés valós érték húzódik meg. Mindenkinek van szavazati joga, és élhet is vele, ha egyáltalán van még gusztusa hozzá - nagyjából ennyit tapasztalunk a demokráciából.
Saját és környezetem történeteit hallgatva azon gondolkoztam, vajon hány csalódás, hány megaláztatás és mennyi tehetetlen düh kell ahhoz, hogy az ember az önbíráskodás ösvényére lépjen? Hány hivatalos zsákutca és lyukra futás kell ahhoz, hogy már ne is próbálkozzunk ilyesmivel, tudván, teljesen felesleges, tökéletes időpocsékolás az egész? Csak két példát hozok fel a sok százból, hogy értsétek, milyen apró-cseprő, ám annál elkeserítőbb és frusztrálóbb csalódásokra gondolok.
Fura dolog ez. Gondoltátok volna, hogy a reklámok képesek elmosni a nemek közötti határokat, illetve, hogy a fiúkra oly nagy hatást gyakorolnak pusztán a férfiasságra apelláló spotok, hogy már nyolc-tizenkét évesen olyanok akarnak lenni, mint a felnőttek, mint a vérbeli férfiak?
Nagyon érdekes témára bukkantunk a New York Times oldalán, valami olyasfélére, aminek létezését tényként kezeltük, szakvéleményekkel alátámasztva mégis meghökkentő jelenségként kell elkönyvelnünk. Biztosan emlékeztek a Reszkessetek betörők azon jelenetére, mikor Kevin borotválkozást imitál, majd laza kézmozdulattal apja arcszeszéből az arcára lötyköl. Nem marad várt hatás nélkül a néző, ugyanis a srác orbitális üvöltésben tör ki, mi pedig jól szórakozunk a butaságán. Ez a filmvászon, és azt kell mondjam, ez a múlt is, hiszen a mai kisfiúk már nemcsak akkor turkálnak apa kencéi között, mikor házon kívül van az öreg, hanem bármikor szépítkezhetnek, méghozzá a saját készleteikből merítkezve.
Stefanie Mullen San Diegoban él két fiával, a 13 éves Noahal, és a 14 éves Keenannel. A család fürdőszobájában tizennyolc különféle szépségápolási cikk van, az arclemosótól kezdve a a hidratálókrémen át egészen a hajbalzsamig. Ezek a termékek a legtöbb átlagember fürdőszobájában megtalálhatóak, de az említett fürdőszobában az összes pipere kellék a két tini fiú tulajdona. Édesanyjuk elmondása szerint, a fiúk minden reggel olyan illatfelhőben sétálnak ki a fürdőből, hogy azt még egy felnőtt férfi is megirigyelhetné. Vajon miért teszik ezt? A válasz igen egyszerű: a dezodorillat magabiztosságot ad, a magabiztosság pedig imponál a csajoknak.
Magasról tettem eddig a BKV-ra, néha kinyílt a zsebemben a bicska, de igyekeztem nem többet foglalkozni a szemétkedéseikkel, mint amennyit feltétlenül szükséges volt. Tavasztól nyeregbe pattanok, teszek a BKV-ra, amikor csak lehet. Igen, bliccelek is. És nem, nem szégyellem magam, amíg talicskával tolják ki a pénzt abból a vállalatból, amit a mi - adót fizetek - segedelmünkkel tartanak fenn. Tipikus magyar hozzáállás? Mit tagadjam? Az.
Hogy a magam fajta bliccelők vagy a 89 millió forintot mutyiból zsebre tevő asszony miatt kényszerülnek sztrájkra a BKV-sok, nem tudom. A lényeg nem is ez. Az együttérzés legkisebb szikrája sincs bennem a BKV dolgozók, és pláne a buszsofőrök iránt. Hosszasan ecsetelhetném a sérelmeimet, utasként, de elegendőek lesznek a címszavak: lefröcsköl, elüt, olyat fékez, hogy ráesem az utastársaimra, dohányzik, és nem vár meg. Mindegy. A lényeg, hogy én imádom a BKV sztrájkot. Budapesten élek, pontosabban Pesten, a munkahelyem Budán van, Óbudán. Busz, villamos, HÉV, bármelyiket használom, télvíz idején, de most... most sokat sétálok a szmogban.
Még több képregény itt...
Autók ezrei állnak reggelente a körúton, járó motorral, teletöltve minden sávot. Ha haladnak, legfeljebb lépésben. Gyorsabb vagyok gyalog, mint ők négy keréken. Figyelem az autókat. Sokszor emlegettük már ezeken az oldalakon, de leginkább egyedül ülnek az ötszemélyes vasakban. A BKV-sztrájk talán hoz némi változást, legalábbis a budapesti lakosok egy kis részénél. Nem, nem csak arra gondolok, hogy a metrólejáróban idegenek elegyednek szóba, nevetve üdvözlik egymást és azt, hogy nincsenek ellenőrök. A földalatti közlekedés zökkenőmentes, mintha csak nyugaton lennék, másfél percnél többet nem kell várnom sem reggel, sem este a szerelvényekre.
Talán a legjobb és legésszerűbb kezdeményezés, amit a 4K!-Negyedik Köztársaság mozgalom és a Colabs coworking közösség indított a minap: telekocsi-mozgalom. A lényeg: autóval közlekedők kitesznek egy A4-es papírt az első szélvédő jobb oldalára, hogy merre mennek, és a buszmegállókban fagyoskodók, amennyiben megfelelő nekik az irány, beszállhatnak. A buszmegállókban a sztrájk ideje alatt meg lehet állni, bár parkolni tilos, még mindig. Erről a kezdeményezésről itt, itt és itt csatlakozhattok is, utasként vagy úrvezetőként.
Ez egy remek alkalom arra, hogy megmutassuk egymásnak, hogy nem függünk egy félállami vállalattól, hogy nem függünk a teljhatalmú BKV-tól, hanem némi összetartással, leleményességgel haladunk előre. Bízom benne, hogy hetekig eltart még ez a sztrájk!
