A Jóbarátok köztudottan nem tartozik a legmélyebb tartalommal bíró műsorok közé, de mint mindenből, ebből is tanulhatunk. Az egyik részben Phoebe az „Elválós” becenévvel illetett Ross-t kérdezte az együttélésről és a házasságról. Ross humorosnak tűnő tanácsa így hangzott: „Ha azt akarod, hogy egy férfi elhízzon, és egy nő ne borotválkozzon, add össze őket!”. Az első mosoly után azonban érdemes elgondolkodnunk a témán. Én is feltettem magamban a kérdést, hogy vajon nem lustultam-e el a kapcsolatomban? A válasz sajnos egy hatalmas „de” volt.
Mindig is vékony voltam, az ismerőseim győzködtek, hogy egyek már rendesen (megjegyzem, ettem), mostanában azonban egyre ritkábbá váltak ezek az észrevételek, nem is véletlenül. Felcsúszott néhány kiló, fáradtabb is vagyok, ezáltal kedvetlenebb, és rá kellett jönnöm, hogy ezzel nemcsak a környezetemnek ártok, hanem magamnak is. Siránkozás helyett felpattantam a futópadra, és hatalmas elhatározásra jutottam: megpróbálok úgy kinézni és viselkedni, mint a kapcsolatom elején. Persze nem vagyok egyedül ezzel a problémával. Előbb-utóbb minden nő szembesül azzal, hogy már régen nem figyel magára annyira, mint például az első randik előtt, pedig ennek nem szabadna így történnie. Szép dolog, hogy az emberek már annyira megszokják egymást, hogy szinte nincsenek gátlásaik egymás előtt, de már száz évvel ezelőtt is tartotta magát a mondás, miszerint „egy nő otthon is nő”. Persze ezzel nem azt mondom, hogy a nap 24 órájában tökéletesen kell kinéznünk, de létezik néhány dolog, amit mindenképp érdemes elhagynunk. A kinyúlt mackónadrág például egyértelműen tiltólistás, és mindenképp figyeljünk a hajunkra, az illatunkra, azokra a dolgokra, melyek nőiessé tesznek bennünket.
Könyvben, filmben, városi legendában már biztosan találkoztatok groupie-kkal, de az sem kizárt, hogy személyesen is volt szerencsétek ezekhez a nőkhöz. Vajon el tudjuk dönteni, hogy múzsák ők vagy egyszerű szeretők, akiket használat után eldobnak? Korántsem annyira egyszerű ez a kérdés, hogy csípőből rávághassuk, ezek a nők bizony egyszerű cédák, mivel jelenlétük és a zenére, illetve a zenészekre gyakorolt hatásuk nemcsak egyértelmű, hanem egyenesen megkérdőjelezhetetlen. Kérdés, hogy meddig tart a hírességek keltette illúzió?
Mindegy mibe kerül
Van úgy, hogy az ember híres akar lenni, méghozzá világhírű, kerüljön bármibe is, ha pedig nem jön össze, még mindig beéri a híres emberek társaságával - a groupie-ság valahol itt kezdődik, viszont a meló oroszlánrésze csak ezután jön, hiszen nem elég kiválasztani egy bandát, a közvetlen környezetükbe kell kerülni. Ehhez nem árt minden koncerten ott lenni, na meg persze fel kell göngyölíteni minden lehetséges, a bandatagokhoz vezető ismerős szálat. Ez az utolsó komolyabb akadály, hiszen ha már a backstage-ben ülsz, és az első időkben elkerekedett szemmel nézed, hogy mi zajlik a színfalak mögött, még mindig felállhatsz és elmehetsz. Ez persze nemcsak rontja a renomédat, de halálosan égő is, hiszen ha már bejutottál miért akarnál menekülni? A groupie nemcsak a zenekar rajongója, de a tagok elkötelezett híve, a hit pedig sokrétű fogalom, így lehet, hogy a csaj egyszerű cafka, de az is lehet, hogy inspiráló múzsaként hat a tagokra. Ez persze nem tart örökké, sőt a kapcsolat egészen odáig devalválódhat, hogy az egykori szeretett nő csak kolonc a banda nyakán. Az Almost famous, vagyis a Majdnem híres című film épp erről szól - hogyan lesz a múzsából fogadás tárgya?
Pamela Des Barres, a valaha élt leghíresebb groupie
Bár a film Penny Lane-je csupán fikció, a zenetörténetre és a képzeletünkre építve azért nem olyan nehéz elképzelni, hogy a hatvanas-hetvenes évek világklasszisai nagyon hasonlóan bántak a zenekari csajokkal. Emancipált lényünk kezdhet lázadozni és sikítozhatjuk a női egyenjogúságot, de két csatakiáltás között nem árt megbékélni a gondolattal, hogy a groupie bizonyos szempontból használati cikk, olyan, mint egy sörnyitó. Ezen nincs mit szépíteni, és még ha szépítenénk is, az illúziók gyorsan összerogynának saját súlyuk alatt, hiszen a leghíresseb groupie-k nemcsak világklasszis zenészekkel háltak, hanem papírra is vetették a memoárjaikat. Miss Pamela, vagyis Pamela Des Barres olyan zenekarok groupie-ja volt, mint a Rolling Stones, a Led Zeppelin, a The Who, a The Jimi Hendrix Experience, vagy a The Bryrds. Valóságos képet fest A banda cicája (I'm with the Band: Confessions of a Groupie) 1987-ben megjelent könyvében, kendőzetlenül vall Frank Zappához fűződő viszonyáról, az átduhajkodott éjszakáról és minden lehető perverzióról, aminek többsége ideig-óráig, de vendég volt a rocksztárok hotelszobáiban.
Bár kérlelhetetlenül blokkoltuk a Valentin nap témát, és mindent ami összefüggésbe hozható a sziveskés mackócskákkal és a rózsás giccsáradattal, most azonban megtörjük a csendet. Nem, szó sincs Bálint napi utórengésről, pusztán rájöttünk, hogy az utóbbi évek filmeresztésében annyi szerethető, kritizálható és tiszteletre méltó szerelmespár kapott helyet, hogy igazán megérdemlik, hogy egy helyen, összegyűjtve szerepeljenek. Mi a következő párosokat imádtuk a vásznon, de persze várjuk a ti kedvenceiteket is, mert mindenkinek van kedvenc szerelmespárja. Ez majdnem annyira nyilvánvaló, mint a mozibéli happy end.
Most kivételesen nem a brit tudósok produkálták magukat, hanem holland társaik, akik kimutatták, hogy a szerelmes egyén agyában olyan változások mennek végbe, amik emelkedett kreativitást, ezáltal nagyobb művészi produktivitást eredményeznek. Oké, de miért?
A kutatásban résztvevő személyek egyik felét arra kérték, hogy vizualizáljanak egy olyan szituációt, amiben szerelmükkel, kézen fogva, negédesen sétálnak egy kellemes környezetben, a csoport másik felének olyan helyzetet kellett elképzelni, amikor is egy nekik tetsző személlyel szexelnek, de kikötés volt, hogy a felek között csupán testiség van, tehát a nemi aktus érzelmi részét kénytelenek voltak kizárni, pontosabban nem elképzelni. Az eredmény sejthető - az őszinte, romantikus és szerelmes viszonyról ábrándozó alanyok agyában beindult mechanizmusok, segítették a koncentrációt, méghozzá hosszútávon. Azok az alanyok, akik csak a szexre fókuszáltak, fokozott analitikus agyi működést mutattak, vagyis az agyban, racionális fele dolgozott jobban, hiszen a tesztoszteron ezt váltja. Következésképp tudjuk, hogy a hősszerelmesek jobb féltekéje volt az aktívabb, mindemellett dopaminszintjük is emelkedett.
Az elmélet egyáltalán nem fals, főleg, miután tesztelték is. A következőről van szó - józan paraszti ésszel levezethető -, az álmodozás, és az agy által, emiatt termelt vegyületek úgy befolyásolnak, hogy leleményes legyél. Biztosan nem csak a művészi megörökítés volt a cél, amikor az ősférfiak lerajzolták a barlangjuk falaikra mamutgyilkosságaikat. El akartak kápráztatni a csajokat, hogy azok miután ellátogatnak hozzájuk, csak hadd ámuljanak, majd omoljanak a karjaikba. Tehát a szerelmes férfi/nő kreatív. Persze mondhatok egy harmadik évezredbeli példát is... Tegyük fel, párkapcsolatban élsz, belezúgsz valakibe, de nem vagy olyan jó fej, hogy akkor hopp, lelépsz, hanem mit csinálsz, alibit gyártasz! Kreatívabbnál ötletesebbeket. Hát így hat a szerelem. Persze, e kettő blőd példának számít, viszont, ha költőinkre, híres rocksztárjainkra és az ő szeretett múzsáikra gondolunk, akkor mindenki számára bizonyítottá válhat, hogy bizony a szerelem kreatívvá tesz.
Egyszerűen tökéletes ez a férfi: intelligens, világlátott, jóhumorú, kedves, előzékeny, príma az ágyban, a barátnőid is imádják, ő meg téged imád, méghozzá halálosan. Mégis van egy egy apró hiba a gépezetben, nevezetesen még soha az életben nem beszéltél vele. Azt kérdezed, hogyan lehetséges ez? A következőkben elmondjuk, és még az is lehet, hogy a történet jóval ismerősebb mint gondolnád.
Kincs, ami nincs
Többször is elmondtuk már, hogy Márai Füves könyve igazi kincs lehet azok számára, akik megfoghatatlan és ki nem mondott gondolataikat szeretnék papíron látni. Természetesen a magányosságról és a szerelemre való várakozásról, az igaziról szőtt álomképekről is olvashatunk - Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Kinyújtod kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén van életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami.
Ismerős érzés, ugye? A várakozásra szánt napokat, hónapokat, ne adj' isten éveket pedig hasznosan szeretnénk eltölteni, közben pedig testileg és lelkileg is nyitottak vagyunk, hogy ha betoppan az a bizonyos valaki, készek legyünk felismeri a pillanatot, a helyzetet, őt. Ez eddig rendben is van, de sajnos az emberi természet nem ilyen, és viszonylag gyorsan besokall ha nem kapja meg azt, amit szeretne, amiről azt gondolja, hogy alanyi jogon jár. Kimerítő tusa ez, hiszen egyszerre várakozunk, és a kiábrándulás biztos mezsgyéjén haladva hiszünk is a mesékben, fogalmazzunk úgy: a párkapcsolati sikertörténetekben. Borzasztó jóleső érzés tud lenni, anekdotákat hallgatni például a netes ismerkedésről, amik kifejezetten jól végződtek, eközben viszont saját kétségünk nem múlik, sőt, lehet hogy inkább csak erősödik. Érthető, hogy a sikertörténetek hallatán felhúzott szemöldökkel fanyalgunk és meglehetősen szarkasztikusan állunk mindenhez, ami kicsit is a párkapcsolathoz köthető. A szeretni vágyódásunktól és szeretetéhségünktől azonban nem szabadulhatunk egykönnyen, hiszen hallottuk már kismilliószor, hogy az ember társas lény. Igen, valóban az, épp ezért elég könnyen megcsömörlik a magánytól.
A csapból is az folyik, hogy manapság mennyi kapcsolat bomlik fel és már rég nem divat a több évtizedes házasság. Fogyasztói társadalomban élünk, nincs mese. Ami elromlott, kidobjuk, veszünk helyette egy csilli-villit, jobbat, drágábbat, még ha beledöglünk, akkor sem mászunk bele ugyanabba a problémás termékbe. A házasságok 60%-a bomlik fel, a statisztikák szerint emelkedő tendenciával. Mindenki kerget valami jót és felpezsdítőt, elvégre Gyurcsány szerint is megérdemeljük (!!!) a fiatalabbat az öregeskedő helyett. A társkereső oldalakon eddig is hemzsegtek a kapuzárási pánikolók, a későn kapcsoló családanyák, de ami megdöbbentő, feltűntek a huszonévesek. Jól szituáltak, csinosak, igényesek és számos elvárással rendelkeznek. Mindenki a jót és jobbat hajszolja.
Ezzel szemben lépten-nyomon olyan emberekkel hoz össze a sors, akik a szokásosan udvarias kérdésre, miszerint "hogy vagytok?", mindenféle képmutatást nélkülözve, nemes egyszerűséggel felelik ezt: "hát tulajdonképpen sehogy, olyan se veled-se nélküled, de nem tudom mit csináljak..." Ha az illetővel icipicit is mélyebb a kapcsolat, adja magát a kérdés: "akkor miért?" A válaszok milyenségét embere válogatja, de a legtöbbször az a lényeg, hogy megszokásból, szeretetből, anyagi okokból, nem akarom megbántani, nincs jobb.
Saját tapasztalatból tudom, hogy egy ilyen direkt kérdésre nagyon nehéz pontos, elfogadható választ adni. Olyat, amire a beszélgetőpartner ne vonná fel a szemöldökét és ne nézne hülyének. Egy kívülálló számára érthetetlen, hogy miért csinálod, ha ő soha nem csinálta. Mindenki tisztában van a számtalan lehetőséggel, a hatalmas választékkal. Sajnos manapság az sem kizáró ok, ha a kiszemeltnek párja, családja van, így valóban hatalmasra nőtt a vadászmező.
A napokban láttam egy tipikus csöpögős álomvúdi szösszenetet és megakadt a fülem az egyetlen használható gondolaton. Ez a gondolat már bennem is megfogalmazódott sokkal előbb, de valahogy a többi édes kis semmiség közt el is illant. Azt, hogy mi a szerelem, hogyan alakul ki és mi tartja életben, már számtalan formában megismertük, de ahogy egy számomra nagyon kedves ismeretlen ismerős megjegyezte “többféle szerelem van” és ez igazabb mint hinnénk. Mi sem jobb bizonyíték erre, mint az általam alant boncolgatott két végzetesen eltérő változat.
Beteljesülten
Az egyik sokak által jól ismert érzést tartjuk általánosnak, elvarratlanak. Vitathatatlan hogy hatalmas szerencse kell ahhoz, hogy az ember lánya (fia) részese lehessen eme mindent legyőző páros önzésnek. Egy ilyen típusú egészséges és jól működő kapcsolatban teljes az egyensúly minden téren, illetve ha vannak is kilengések azokat kisvártatva ellensúlyozza egy hasonló, de ellentétes hatású impulzus és a kettőtök világegyeteme ismét helyreáll. Azt hiszem egyetérthetünk abban, hogy nincs is annál jobb ha szeretnek és viszont szerethetünk. Minden szép és jó, emellett azonban felmerül a kérdés, hogy vajon nem válik-e ez a tökély egy idő után monoton, langy posvánnyá, unos-untalan ismétlődő megszokássá? Nem fejezi le ezt az aranytollú madárkát az elhanyagolás pallosa? Azt mondják a szerelem az, amikor a másik szemén keresztül beleszeretünk önmagunkba, de mi van akkor ha gyűlölni kezdjük a másikat? A sok apró hiba amibe beleszerettünk idővel tomboló óriásként üvölthet a fejünkben, megmérgezve a szívünket. Rengeteg olyan kapcsolatról hallani amit apró dolgok tesznek tönkre, amik csak egyenes arányban gyűlnek az együtt töltött idővel. Becsülöm azokat akik mindezek ellenére nem távolodnak el egymástól.
Beteljesületlenül
Van azonban egy olyan érzés is amivel kevesebbeket hoz össze az élet ki nevet a végénje. Legtöbbször fiatal korában kapja el a tapasztalatlan emberpalántákat ez a gyötrő mocsár, amiből gyakran nehezebb szabadulni mint gondolnánk. Előfordulhat, hogy csak egy harmadik képes Indiana Jones-t megszégyenítő ostorhasználattal kirángatni minket ebből a testi-lelki szipolydából. Egy ilyen teljesen felborult helyzetben kialakul egy súlyos alá-fölé rendelt viszony és megkezdődik az alárendelt fél pokoljárása indulva a bálványimádástól egészen akár a szuicid gondolatokig, csak hogy enyhüljön a kín. Ugyanis ez az egész nem más csupán önámítás, egy olyan elérhetetlen álomkép kergetése, amit egyetlen ember önző vágya szült. Mégis általa az érzelmek széles skálája bejárható és nem hordozza magában a csalódás lehetőségét, csak a kétely örök bélyegét süti az ember szívébe. Ez az a bizonyos “mi lett volna ha...”, amit az idő ugyan elhalványít, de sosem tüntet el teljesen, még ha egy elhagyatott sötét zugba is rejtjük. Bármikor újra elragadhat és olyan mélyre húz mint még soha azelőtt, elég csak újra hallani a nevét, meghívót kapni egy közös összejövetelre, vagy meglátni az út túloldalán. Újra úgy érezzük megtennénk bármit, akármit egy érintésért, megcsókolni és meghalni csak ennyit akarunk.
Furcsa gondolatom támadt a fentiekkel kapcsolatban. Vajon jobban, intenzívebben szeretünk ha az érzéseink nem lelnek viszonzásra, és csak addig kötelez a “bármit megtennék” néma esküje, amíg meg nem kapjuk amire vágyunk?
Az olvasói cikkek
tartalmának valódiságáért a cotcot.hu szerkesztősége nem vállal felelősséget.
Ezen szolgáltatásunkat olvasóink saját felelősségükre vehetik igénybe. A
szerkesztés jogát fenntartjuk!
