Számítógépünket bekapcsolva, a tévé távirányítója után kutatva, vagy
kedvenc CD lemezeink között nézelődve, bizonyára a legutolsó dolog amire
gondolunk, a kultúra hanyatlása. Miért is tennénk, hiszen az internet
sohasem látott mértékben könnyíti a kommunikációt és lényegében
másodpercekkel az események után hírt kaphatunk a tragédiákról, a képernyő által pedig kicsit a borzalmak részeseivé válunk. A
könyvnyomtatás hajnalán, Johannes Gutenberg bizonyára nem gondolta,
hogy találmányával mekkora lavinát indít el, arról pedig fogalma sem
lehetett, hogy közel hatszáz évvel később minden megváltozik, amit
addig nyomatott médiumként tartottunk számon. A változás okát
természetesen az internet elterjedésében kell keresnünk, és persze
saját magunkban is, amikor nem fizetünk nyolcszáz forintot egy
magazinért, hanem inkább az online kiadványt lapozgatjuk.
A
Gutenberg-galaxis kifejezés bizonyára sokatok számára ismerősen cseng,
hiszen főiskolán vagy egyetemen, ha csak néhány szó erejéig, de
biztosan elhangzott a fogalom. A minket körülvevő mediatizált világ
hihetetlen mértékben befolyásolja a tudatunkat, a társadalmi
rétegződést, és nem utolsó sorban véget vet az írásbeliség korának. A
könyvek nélküli világ víziója jóllehet már hosszú évek óta a fejünk
felett lebeg, mégis messzinek tűnik, hiszen úgy tűnik, a könyvek
romantikájától nem szívesen szabadulunk. És ha már a
Gutenberg-galaxisról értekezünk, muszáj beszélünk a fogalom atyjáról,
Marshall McLuhan-ről, kinek neve szintén ismerősen csenghet, csak úgy
mint világfalu-elmélete, valamint a "médium maga az üzenet"
gondolata. Ha hisztitek ha nem, ez a filozófus, irodalmár,
kommunikációkutató az, aki elvezet minket az egyik legtrendibb
sajtótermékhez, ugyanis a McLuhan volt az a professzor, kit
védőszentjének választott a Wired magazin. Na, akkor most mi van? Az,
hogy bár a világ lassan tényleg aprócska faluvá zsugorodik és az
írásbeliség egyre inkább kikopik a hétköznapokból, a kortárs
művészetet, közéletet és a divatot mesterien ötvöző magazinok
napjainkban is sikeresen működnek. Ezek a kiadványok előttünk többnyire
ismeretlenek, hiszen legalább Bécsig kell utaznunk, hogy beszerezzük a
legújabb lapszámok valamelyikét, ettől viszont még érdemes ügyesen
lavírozni a nyomatott magazinok labirintusában, hiszen mesés kincsekre
bukkanhatunk, jóllehet először elveszettnek érezzük magunkat, mint Alíz
a nyúl üregében. Mi most térképet adunk a kezetekbe, nézzétek csak!
Wired
Az 1993 márciusától megjelenő Wired magazin nyomtatásban havonta, online pedig folyamatosan informálja kultúráról, technológiáról, gazdaságról, politikáról és közéletről az olvasóit. Az újságot tizenhét évvel ezelőtt Louis Rossetto újságíró és társa Jane Metcalfe alapította. A kiadvány mostani tulajdonosa Condé Nast Publications, akik Kaliforniában adják ki hónapról hónapra, de ma már két nemzetközi kiadással is bővül, hiszen Angliában és Olaszországban is megjelenik.
A Wired sikere az innovációban és az újításban rejlik, ezt pedig a szakma is jutalmazta, hiszen az első négy évben kétszer is elnyerték a National Magazine Awards for General Excellence díját. A magazin véleményére adnak a technika iránt érdeklődők, főleg azért mert a Wired minden évben összeállítja a technológia és a kutatás-fejlesztés meghatározó vállalatai listáját, amin mérvadó, hogy ki hányadik helyre kerül. A listák állításában a Wired nagyhatalom, hiszen az előbb említettek mellett minden évben megalkotja a vaporware nevű rangsort is, amely a leginkább várt, de nem megvalósult technikai fejlesztéseket tartalmazza. Az alapító-főszerkesztőt, Kevin Kelly-t pedig a kultúra és a netes gazdaság egyik fő szakértőjeként könyveli el a sajtó, a net és magazinok kapcsolatát forradalmasító táblagépek kapcsán többször is nyilatkozott a főszerkesztő. Minden lapszám roskadásig tele van lebilincselő cikkekkel, a legforróbb szívvel ajánljuk.
Jalouse
A francia Jalouse magazin évente tíz lapszámmal jelentkezik, sőt mi több, nemcsak tájékozódhatunk belőle, hanem szórakozhatunk is. A szexi stílusban készülő divattal, művészettel foglalkozó lapnak ugyanaz a kiadója, mint a jól ismert L'Officiel magazinnak. A Jaloue sajnos csak francia nyelven jelenik meg. A nemzetközi bloggerek ennek a kiadványnak a divatanyagait is úgy figyelik, mint bármelyik másik ismert lapét.
Out
Az Out magazin különlegessége, hogy meleg férfiaknak szól, ráadásul az 1992-ben először megjelent számukkal úttörőnek számítottak ezen a területen. Az Out havonta egyszer Amerikában jelenik meg angolul, szerkesztése sokban hasonlít a GQ-hoz. Alapító-főszerkesztője Michael Goff, jelenleg pedig Aaron Hicklin a főszerkesztő. A kiadvány leginkább szórakoztató magazinnak nevezhető, foglalkozik életmóddal, de a meleg férfidivattal is. Az Outnak olyan nagy nevek dolgoztak már, mint például a félőrült, és sokak által imádott fotós, Terry Richardson.
Nylon
A Nylon magazin friss, lendületes és fiatalos. A kiadvány 1999-től jelenik meg havonta Amerikában a Nylon Holding Inc. gondozásában, Marvin Scott Jarrett főszerkesztő vezényletével. Az újság főleg divattal és popkultúrával foglalkozik, de persze zenéről, művészetekről, dizájnról, technológiáról, utazásról és sztárokról is szó esik benne. A mostani főszerkesztő mellett a Nylon alapítója között volt Jaclynn Jarrett, Mark Blackwell, Michael "Mic" Neumann és a modell Helena Christensen, aki ma már nem vesz részt a magazin munkájában. A divat, stílus és radar rovatok mellett külön rovata van az újság online verziójának, mely csak a férfiaknak szól.
V magazin
A V magazin szintén egy divatra összpontosító amerikai magazin, ami havonta jelenik meg. Stephen Gan főszerkesztő irányítása alatt az újság foglalkozik a divat mellett kultúrával, zenével és művészetekkel, mindennel, ami a fiatal generációt érdekelheti. A magazinnal dolgozó fotósok között csak olyan nagy neveket találunk, mint Inez van Lamsweerde és Vinoodh Matadin, Hedi Slimane, Mario Testino, Mario Sorrenti, valamint Karl Lagerfeld.
Purple Fashion
Az angolul és franciául is elérhető francia magazin a Purple Fashion először 1992-ben jelent meg, akkor még Purple Prose néven, később 1995-ben jött egy váltás, a mostani formáját pedig 2004-ben nyerte el. A félévente megjelenő párizsi és New York-i székhelyű divattal, kultúrával és művészettel foglalkozó kiadvány főszerkesztője Olivier Zahm.
L'Officiel
A cikkben szereplő magazinok közül ennek a története nyúlik vissza a legrégebbre, hiszen ez a francia kiadvány 1921 óta jelenik meg, 2008 óta pedig férfiaknak szóló kiadással is rendszeresen jelentkeznek. Az első főszerkesztő Andrée Castaniée volt, hozzá csatlakozott George Jalou, aki a magazin művészeti vezetője lett. Később a kiadvány olyan nagy tervezőknek segített az elindulásban, mint Pierre Balmain, Cristobal Balenciaga, Christian Dior, és Yves Saint Laurent. Manapság fiatalosan és lendületesen áll hozzá az újság a divathoz, és ezzel vívja ki az olvasók elégedettségét.
AnOther
A Dazed Group érájában működő lapot 2001-ben
alapították, címlapján pedig a hoolywoodi hírességektől egészen a
vezető politikusokig sokan szerepeltek már. Persze az AnOther sem csak print formában érhető el, sőt
online változatát érdemes rendszeresen olvasgatni, többek között kiváló
blog- és újdonságajánlója miatt. Összességében a divat, a művészet, az
irodalom és a közélet tökéletes fúziója, címlapja pedig mindig
hibátlanul sikerül. Ha pedig inkább print formában olvasgatunk
magazinokat, az AnOthert még így is érdemes betenni a kedvencek közé,
hiszen videótartalmat is bőven találunk az oldalon: a Marion Cottilard
közreműködésével készült fotósorozat werkfilmje kihagyhatatlan.
Exit
Az Exit magazin oldalára térve kapásból
próbára teszik vizuális állóképességünket, hiszen a háttér színe
folyamatosan változik, méghozzá nem a retinakímélő árnyalatokból
merítkezve. Természetesen az Exitben is olvashatunk divatról, zenéről,
filmekről, sőt, még utazásról is. Na persze nem a Neckermann
katalógusokra hajazó formai világot kell elképzelnünk, hanem a Föld
legkülönfélébb tájain fellelhető érdekességekről és olyan
rendezvényekről, melyről nem olvashatunk minden útikönyvben. Ars
poeticájuk szerint óriási befolyással bírnak, mindemellett a a
világ legtehetségesebb fotósainak és művészeinek biztosítanak publicitást.
Pr szöveg? Bizonyára az, ettől függetlenül a honi és nem túl színes
piacról kitekintve információs- és vizuális sokkot okozhat, persze
csak pozitív értelemben.
i-D
Világjáró ismerőseink
gyakorta meglepnek minket egy i-D magazinnal, amiket aztán nagy hévvel
lapozgatunk, és sosem pakoljuk el őket messzire, hogy alkalomadtán
mindig kéznél legyenek. Rajongásunk nem véletlen, hiszen az 1980 óta
megjelenő lap legfőbb szándéka az inspiráció, bár kezdetekben speciálisan a londoni punk szubkultúrának készítették. Az elmúlt
harminc évben azonban bőven kinőtte magát a kiadvány, és persze online
is elérhető, ahol szintén szuper videótartalmakat találhatunk. Ha
ráuntunk a mozgóképekre, érdemes átnézni a címlapok gyűjteményét hiszen rengeteg
meghökkentő, a szokásos kompozícióknál jóval eltérőbb megoldással
találkozhatunk. Mára az i-D a kortárs kultúra megkerülhetetlen neve lett, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint azoknak a
művészeknek, modelleknek, divattervezőknek a névsora, akik elsőként az
i-D-ben szerepeltek: John Galliano, Rick Owens, Alexander McQueen,
Helmut Lang, Lily Cole...
Self service
Ha szeretjük a
rendhagyó tipológiát és lay out-ot, biztosan gyorsan megkedveljük ezt a
magazint, ami a már említett kiadványokhoz hasonlóan ötvözi a divatot,
a kultúrát, összességében afféle stílus magazin. A művészi
meztelenkedésben is élen jár a francia lap, elég annyit mondanunk, hogy
a híres/hírhedt fotós, Terry Richardson is készített már sorozatot a
magazin hasábjaira. Bár az online kiadás még várat magára, külföldi
újságárusoknál vagy dizájn boltokban mindenképp érdemes átlapozni a
legújabb példányt.
Zoo
A kortárs művészet
kedvelőinek online kötelező olvasmány, print változatából pedig nem árt
egy-kettőt elhelyezni a könyvespolcon. Leginkább azoknak érdemes
naprakészen figyelni az oldalt, akik már megunták azokat a divathíreket
olvasni, amiket minden, a témában kicsit is érintett sajtótermék
megjelentetett. Ha pedig örömmel szemezgetünk kortárs művészek
alkotásai között, vagy mondjuk gyakran utazunk európai nagyvárosokba,
ahol örömmel megnézünk egy-egy kiállítást, akkor a Zoo online kiadványa a lehető legideálisabb hely a
kulturális csemegézésre.
Bon
Bon,
vagyis jó - mondják a franciák, és az erre a névre keresztelt magazin valóban
nomen est omen, hiszen Svédország egyik legkeresettebb magazinja. A
hájp nem véletlen, hiszen a Bon is, mint sok más magazin, felismerte,
hogy a képek és a szöveg kiegyensúlyozott arányára nem feltétlenül kell
ügyelni, már ha olyan fotósorozatokat közölnek, amik minden
körítőszöveg nélkül megállják a helyüket. A 2004 óta megjelenő magazin
egyelőre megugrotta az összes akadályt, és semmi kétségünk afelől, hogy a
jövőben is így lesz ez. Nálunk persze hiába keresitek bármelyik
újságárusnál, jó hír azonban, hogy az online kiadványban szabadon lapozgathatunk.
Nem akartunk foglalkozni vele, de úgy tűnik, a chatroulette lassabban tűnik el a süllyesztőben, mint azt gondoltuk, sőt, úgyhogy megnézzük kicsit közelebbről a legújabb őrületet. Annak, aki nem tudná, gyorsan elmondjuk, hogy a chatroulette egy nagyjából új közösségi tér, mindenféle flinflanctól mentes, lényege pedig annyi, vadidegen emberekkel bonyolódhatsz csetelésbe, ha van webkamerád. Csak felmész az oldalra, és már kapod is egymás után a mindenféle arcokat, akiket vagy azonnal küldesz a süllyesztőbe, vagy nekiállsz velük beszélgetni. "Véletlenszerű, webkamerás csevegőoldal" - ahogy mondják. Az ötlet egyszerű, és mondhatni nagyszerű is a maga egyszerűségében, bár nem teljesen új, hisz az omegle is egészen hasonlót nyújt. Az ötletgazda egy tizenhét éves moszkvai gimnazista srác, nevezetesen Andrej Ternyovszkij. Nem netguru, nem hirdetési szakember, nem a Google vagy a Facebook szándékos riválisa, nem pénzéhes kóder, s talán ezért lehetséges, hogy az aktuális trendekkel ellentétben az oldalon nincs regisztráció, nincsenek profilok, nincs használati feltételek olvasmány, szabályzat, moderálás, semmi az ég világon, csak te és a világ.
A chatroulette viharosan terjedő ismertségében komoly segítség volt, hogy cikk jelent meg róla a New York Times-ban, ez volt a belépő az online dobogóhoz vezető úton. A srác állítása szerint nem akart mást, mint a haverjain kívül idegenekkel is webtelefonálni, no és feltehetőleg lányokkal ismerkedni, csetelni és esetleg ciciket nézni - a felhasználók nagy része ma sincs ezzel másképp, de az adatokról kicsit később. Annyi bizonyos, hogy amiért eddig fizetni kellett, nevezetesen a webkamerán keresztüli csetelős-vetkőztetésért, az most már ingyen elérhető. Ha kétségeid lennének ennek igaz voltáról, csak látogass el valemelyik chat roulette-el best of-okkal foglalkozó weboldalra, például a hall of fame-re, és lám, a csajok önmaguktól vetkőznek, pucsítanak, ujjat és dildót szopogatnak, cicit és puncit mutogatnak. Meg sem lepődünk, ugye?
Egy összehasonlító felmérés rámutatott, az Egyesült Államok lakosai
nagyobb hajlandóságot mutatnak az európaiaknál arra, hogy otthoni
internethálózatukat mással is megosszák. A tengerentúlon ez az arány
negyven százalék, míg Európában átlagosan harminc, és Magyarországon -
bár adatot nem találtunk - feltételezéseink szerint ennél is kevesebb.
Hogy egy hozzávetőleges arányt megállapíthassunk, nem kell mást
tennünk, mint laptopunkat vagy éppen wifit érzékelő telefonunkat a
város néhány pontján vételi üzemmódba lökni, megnézni, hány jelet
érzékel, és ebből hányhoz kérnek jelszót tulajdonosai. Mivel egyre
többen vásárolnak itthon is olyan előfizetést, amihez kapásból router
jár (tévé-net-telcsi kombók), szinte napról-napra szaporodnak a
potenciális netlelőhelyek az országban, és ez egyre többször veti fel a
kérdést: tényleg mind kifizetjük ugyanazt?
Nemrégiben egy
belvárosi kávézóban üldögéltem, és várakozás közben el akartam intézni
valamit a neten. Telefonom egy szempillantás alatt talált is huszonhét
- igen, megszámoltam, huszonhét hálózatot a Vígszínház szomszédságában,
ám ebből egy, azaz egy darab volt szabadon hozzáférhető. A
jelerősségeket elnézve a talált hálózatoknak legalább a fele a házból
jött, aminek aljában tátottam a számat. Ha ebből a feltételezésből
indulunk ki, s átlagosan ötezer forintos havidíjjal számolunk - persze
ez nagyon változó lehet - , akkor a ház lakói összesen hatvanötezer
forintot fizetnek a szolgáltató(k)nak ugyanazért a szolgáltatásért. És
még nincs mindenkinek előfizetése, tehát ez az összeg nőhet még.
Elgondolkodtató, vajon mikor válik a közös költség részévé egy ilyen
helyen az internet, hisz a jelen állapotok pont olyanok, mintha minden
család külön szerződést kötne a csatornázókkal, ahelyett, hogy sokkal
kedvezményesebb áron együtt tennék ezt.
Számtalan esetben pufogtunk már azon - divattal, képzőművészettel, zenével kapcsolatban -, hogy ebben semmi újdonság nincs, hiszen ezt már láttam itt, hallottam abban a számban, láttam annál a grafikusnál. A harmadik évezredre elért oda az alkotói szabadság, hogy a korábban létrehozott tárgyak, termékek, kreatív dolgok formálásával, átdolgozásával könnyen lehet új, egyedi alkotásokat kreaálni. Minden ötlet, minden innováció a már meglévőkre alapoz, és nem csak ihletet ad, hanem alapot biztosít az újabb tervek számára. Nincs új a nap alatt, mondhatjuk. A ma rendelkezésünkre álló digitális eszközök az emberiséget összekötő információ cserére alkalmas hálózatok, összességében az internet, paradigmaváltást idézett elő a kulturális termékek adásában, vételében, cseréjében. Olyan lehetőség van a kezünkben, ami a média decentralizációját hozta el, a központi hírforrások már korántsincsenek olyan privilegizált helyzetben, mint korábban. Egy-egy üzenetet hatékonyan, és sokkal több emberhez tudunk eljuttatni, akár kontinensekkel odébb is, technikai akadálya már nincs ennek. Egy ausztrál zenész épp olyan könnyen tud együtt muzsikálni egy magyar zenekészítővel, mint egy helyi fazonnal. A technika lehetővé tette, hogy a grooveok, a loopok, a slampek cseréje könnyebb, mint garázst bérelni a nyolcvanas években. Nem nyitunk vitát arról, hogy a húrokkal vagy a gombokkal létrehozott zene értékesebb-e, a lényeg az alkotás és ezek jogvédelme, felhasználhatósága, a köz számára elérhetővé tétele. A média termékei jól láthatóak és felhasználhatóak bárki által, illegálisan vagy jogszerűen. Egyértelmű, hogy valamiféle szabályozásra, társadalmi konszenzusra van szükség ahhoz, hogy a szellemi termékek felhasználásaival kapcsolatban ne történjenek visszaélések, de a tudásszomjat kielégíthessük, és szabadon felhasználhassunk különböző kreatív termékeket.
Creative Commons
Mint, ahogy a neve is mutatja, kreatív közjavak létrehozásával el lehetne érni, hogy ne illegálisan, viszont ne is merev - betarthatatlan - szabályok szerint lehessen hozzájutni fotókhoz, zenékhez, egy-egy kreatív műhöz, tehát a jogszerűség a cél, még akkor is, ha az abból befolyó anyagi javak nem egy-egy kézben összpontosulnak, illetve, ha közvetlen anyagi juttatással, haszonnal nem járnak. Mielőtt felháborodnánk azon, hogy a szellemi termékek kizsákmányolása tilos, gondoljunk arra, hogy elmegyünk egy szalagavatóra, a kötelező kűrök után az iskolából egy srác pörgeti a lemezeket, szórakoztat minket. Egyszer csak megjelenik két figura, ellenőrzés céljából és megbünteti a DJ-t, mert közre bocsájtotta Glenn Madeiros Nothing's Gonna Change My Love For You nagy sikerű számát. Mielőtt belemerülhetnétek a lassúzásba, a tipi-tapiba és smaciba, már fel is kapcsolták a neonokat és vége a murinak, mert lecsapott a hatalom. Holott simán lehet, hogy Glenn Madeiros, örömmel adná közre a dalát, szórakoztatásra meg pláne. Persze vannak ennél életszerűbb példák is. Vegyük azt, hogy blogot ír valamelyikőtök, és illusztrációt keres egy gondolatmenetéhez. A kulcsszóra rágugliz, talál egy szuper képet, beteszi a közlendőjébe, majd néhány hét múlva kiszámláznak neki egy horror összeget, mondván, nem volt jogszerű a használata. Jó ha tudjuk, hogy hiába találunk meg egy szellemi-, kreatív terméket a neten, azok nem szabadon felhasználhatóak. A Creative Commons nonprofit szervezet - nem úgy, mint az Artisjus -, amelynek végső célja, hogy a kreatív művek mennyiségét növelje. Mindezt pedig úgy kívánja elérni, hogy jogszerűen használják fel, osszák meg az emberek egymással az alkotásaikat, hogy saját terméket gyárthassanak. Ennek működése első pillantásra követhetetlen lehet, de minél többen csatlakoznak a szervezethez, annál átláthatóbb lesz a szabályozás és annál több termékhez - fotók, zenék stb. - lehet hozzájutni, és felhasználni legálisan. Nem ingyen, de nem is forintosítva. De erről majd később. Ahogy azt jeleztem, a Creative Commons nonprofit szervezet, így minden általuk készített eszköz ingyenes.
Gyakoroljunk!
Félreértés ne essék, a Creative Commons célja nem az, hogy a szerzői jog védelmével szembemenjen, hanem annak hiányosságait szeretné kiegészíteni, és olyan alternatívákat kínál, amelyet azon szerzők is ki tudnak használni, akik szabadon szeretnék terjeszteni egyes - vagy akár az összes - alkotásukat. Nem mindegy ugyanis, hogy a klasszikus "Minden jog fenntartva" meghatározáshoz kell alkalmazkodni, vagy a "Néhány jog fenntartva" szerzői joghoz alkalmazkodunk, ami jóval tágabb teret biztosít és kreativitásra, továbbgondolásra ösztönözhet, tehát újabb és újabb alkotásokhoz biztosít fundamentumot. A két véglet: minden jog a szerzőé és a szabadon felhasználható között nagyon széles skálán mozoghatunk, hiszen a licencek segítenek abban, hogy a szerzői jogot óvjuk, megtartsuk, de munkáink bizonyos felhasználását engedélyezzük. Ha lefotózol valamit, írsz egy zenét, szöveget, festesz, tehát alkotsz valamit, az automatikusan szerzői jogi védettség alá kerül, akár levédeted, akár nem. Vannak emberek, akik szívesen osztják meg szellemi termékeiket másokkal, hogy innovatív új ötleteket generáljon, erre épül fel a Creative Commons licencek csoportja. Az alkotó - tehát akár te is - meghatározza a feltételeket, amelyek betartásával használhatóak a termékei, alkotásaik, műveik, terjeszthetőek a neten, másolni lehet, sőt továbbgondolni, átalakítani, fejleszteni, butítani, bármit megtehetünk, hogy egy újabb gondolatiságot jelenítsünk meg.
Jó, tudjuk, hogy nem illik kinevetni másokat és gúnyt űzni a súlyfeleslegből, de mi csak a végterméken kacagunk, hiszen a vérbeli bunkó az volt, aki nemcsak kitalálta, de meg is valósította az elképzelését. Nézd, na ezért ne tedd fel a képed a netre!
Jó ideje már, hogy idegesíteni kezdtünk benneteket a Facebookkal, s jó ideje, hogy bár egyre elhalóbb hangon, de még mindig sokan kérdezitek, minek nekem még egy közösségi oldal, ha ott van az iwiw. Erre még mindig csak azt a választ tudjuk adni, hogy amíg ki nem próbálod, úgysem érted meg. A Facebook térhódításáról szinte nap mint nap kerülnek elő hajmeresztő számadatok, de hatásáról legyen elég annyi, hogy pár hete a British Airways sztrájk kapcsán a CNN végeérhetetlen hosszúságú anyagokat szentelt annak, hogy mindez, hogyan jelenik meg a Facebookon, hány csoport jön létre, hányan csatlakoznak, milyen tanáccsal látják el egymást, mik a legújabban felkerült dokumentumok, milyen aktivitások jellemzők, stb. A legforróbb dróttá és a legautentikusabb forrássá vált ekkor (is) a Facebook, még egy ilyen sajtóorgánum szemében is. A Facebook tehát megkerülhetetlen és egyre erősebb, ám mi most mégsem ezzel foglalkozunk, hanem azzal, ami ezt mozgatja, s azzal, ahová mindez vezethet.
Bizonyára sokan tudjátok, hogy a Facebook mögött egy Mark Zuckerberg nevű szemtelenül fiatal, mindössze 26 éves, többnyire farmerban és pulóverben flangáló srác áll, akiért csak úgy sorba állnak az öltönyös riporterek és szakújságírók, hogy mikrofonjaikon keresztül Mark a köznek is csöpögtessen egy keveset mindarról, amit a tapasztalat tanított meg neki. Tény, hogy a Harvardon végzett, és bizonyára alapos képzésben részesítették, de tudásának és személyiségének piaci értéke nem ebben rejlik, hanem abban, hogy övé a Facebook. Pont. Ám hatalma nem gazdasági, tudása nem ezért fontos. Többnyire igaz, hogy minél nagyobb egy üzletember gyermeke, annál nagyobb kitalálójának értéke is, ám ez manapság, bár ugyanúgy néz ki, mégis kissé más okokat rejt. Esetünkben például Mark és csapata az, akinek a kezébe összefut minden - rólunk. És most nem konkrét adatainkról beszélek, hanem arról, ahogyan saját adatainkhoz viszonyulunk.
Zuckenbergék azok, akiknek a lehető legszélesebb minta áll a rendelkezésükre azt illetően, hogy a világ netpolgárai milyen szabályokat állítanak föl maguk számára. Olyan adatok és viselkedési minták birtokában vannak, amiket eddig csak komoly kutatómunkák nyomán felállított hipotézisekből véltünk tudni, s mindezt olyan innovatívan képesek felhasználni, mintha csak játszanának. Nincsenek önmaguknak felállított korlátok, amiket tiszteletben tartanának, együtt mozdulnak a mozgó közeggel. Olyan ez, mint egy virtuálisan működő, önszerveződő társadalom, ami nem szigorú és bebetonozott szabályok szerint működik: nincs alkotmány, nincs útmutatás, így folyamatosan változhatnak a követni kívánt szabályok. Újszerűen gondolkoznak - úgy, mint bármilyen neten nevelkedett fiatal -, az üzleti világban újszerűen cselekszenek, s mindez egy új és piaci résre tapintó ötlettel ötvözve bombaként robban. Vegyünk észre például egy nagyon fontos részletet: a Google és a Facebook is ingyenesen szolgáltatnak, s szolgáltatásaikat addig tökéletesítik, amíg eljutsz arra a pontra, hogy módosítod saját játékszabályaidat.
Hogy miről beszélünk egészen pontosan? Bármiről, mindenről. Például az adatmegosztásról, ami egy sarkalatos pontja szinte minden Zuckenberg interjúnak. Szinte nincs olyan megnyilatkozása, ahol ne kerülne szóba az éppen aktuális helyzet, a felhasználók pillanatnyi álláspontja, s az esetleges jövőképek. Ha saját hozzáállásomat veszem alapul, egyértelműen elmondhatom, hogy az egykori "ne tudjanak rólam semmit" hozzáállásból eljutottam a "felőlem aztán kutakodhatnak a jelentéktelen kis életemben, hisz ennél sokkal többet kapok cserébe" - szintre. Hogy ez jó vagy nem, mindenki eltérően magyarázza, függően attól, hogy milyen szinten szeret összeesküvés-elméleteket gyártani. Tény azonban, hogy a Google-nek óriási szerepe volt mindebben, s velem együtt százmilliók juthattak ugyanerre a következtetésre. Mindez pedig azért különlegesen érdekes, mert a sokat emlegetett paradigmaváltás, amit az internet hozott, s az az óriási változás, amit a világméretű közösségi oldal hozott, minket is megváltoztatott, de megváltoztatta igényeinket és valahol tudatosságunkat is.
