Rajongani nemcsak kamaszként lehet, persze többségünk már túlesett életének azon szakaszán, mikor több négyzetmétert is kitapétázott az imádott színész, zenész, zenekar képeivel. Az idő múlásával rajongási szokásaink is változnak, heves érzelemkitörések helyett inkább csak csendben követjük a kiszemelt pályáját. Ennek számtalan módja van, és persze a közösségi oldalak fénykorában minden valamirevaló híresség rendelkezik rajongói oldallal a Facebookon, illetve bőszen postolgat Twitterre. Olyan apró, ámde nagyon is sokat érő információmorzsákat szedhetünk így össze, amikről kamaszként nem is álmodhattunk - hol ebédel, hová jár edzeni, melyik eseményen tűnik fel újból, kivel kávézott... ezek ma már nem titkos információk. Ezt mi sem mutatja jobban, mint a Facebook egyre duzzadó közösségének rajongási mániája. Hihetetlen számok bizonyítják, hogy a rajongói oldalak pezsgő találkahelyek, amiken kortól, nemtől és tartózkodási helytől függetlenül cseveghetnek azok az emberek, akiket egyetlen tényező biztosan összeköt - rajongani az adott sztárért. És, hogy kik a legkelendőbb hírességek, akik sokmilliós rajongói oldalakkal büszkélkedhetnek, vagy büszkélkedhetnének? Nézzük a számokat!
Biztosan nektek is feltűnt, hogy a listán aránylag kevés az igazán nagy sztárként számon tartott, és mind szakmailag, mind a közönség által elismert pályával rendelkező híresség. Tekintve, hogy ezek "csak" rajongói klubok, vagyis a fanatikusok tartják életben őket, érthető, hogy például Lady Gaga miért végzett az ötödik helyen, az viszont elgondolkodtató, hogy hová tűnt Brad Pitt, vagy Elvis Persley, vagy éppen Julia Roberts? A tény, hogy ők nem szerepelnek a Top 20-ban egyértelműen arra enged következtetni, hogy a rajongók száma nem függ össze szorosan a sztár kvalitásával, vagy szakmai sikerével, elég ha a harmadik helyen szereplő Vin Dieselre gondolunk. (A felsorolásban szereplő számok érthető módon különbözhetnek az épp aktuális adatoktól, hiszen a klubtagok száma akár percenként változhat.)
Számtalanszor megesett már, hogy meglepődtem egy-egy Facebook rajongói oldalon, bár a drasztikus meghökkenések száma fordítottan arányos az arckönyvön eltöltött idővel - minél több eszemet klubot látunk, annál kevésbé lepődünk meg a netes térben szembejövő furcsaságokon.
Biztosan hozzátok is eljutott a hír, miszerint a mellrák elleni küzdelmet támogatván és hirdetvén létrejött egy rajongói oldal ami arra buzdította - és buzdítja ma is - követőit, hogy napi állapotfrissítéseikben mindig említsék meg aktuális melltartójuk színét. Hangsúly a színen van, hiszen semmi mást nem kell bepötyögnünk, csak egyetlen szót: fekete, fehér, piros, rózsaszín, lila... Ez azért fontos, hogy az akció afféle titkos társaságként működjön, tehát a melltartójuk színével elkötelezetten demonstrálók kíváncsiságot ébresszenek avatatlan felhasználótársaikban. Tapasztalatom szerint ez a csoda még három napig sem tartott, mivel az első toborzó üzenet megérkezése után egyik pasi ismerősöm ezt postolta: "Facebook meme:) mindenkinek elmondom!" Sőt, volt olyan kedves, hogy még egy leleplező linket is hozzácsapott állapotához, nem kevesek bánatára, hiszen a kezdeményezésnek épp ez volt a lényege, hogy a tudatlan pasik fejvakarva álljanak és azon tanakodjanak az esti sörözés alatt, hogy a csajok vajon milyen rendszerhiba miatt postolnak színeket.
Bár a melltartó színek hulláma eltűnni látszik a horizonton, sőt férfi társoldala, a Bal vagy jobb rajongói oldal lelkesedése ugyancsak alábbhagyott. Ha a nők értekezhetnek a melltartóik színéről, akkor a pasik nyilván őszintén vallhatnak heréik elhelyezkedéséről, így megannyi posttal találkozhatunk - elvileg -, amik a herék súlyát, csüngését és kényelmi fokát pedzegeti. Eredetileg az lett volna a feladat, hogy a színekhez hasonlóan csupán egyetlen szót -bal vagy jobb- postoljon minden rajongó, de a közléskényszeres felhasználók képtelenek voltak visszatartani szóáradatukat, így olykor még vicces helyzetjelentéseket is olvashatunk: "Bal, nem, várj...jobb. Egy pillanat, nem, mindenképp bal." Az elgondolás a herék esetében is becsülendő, hiszen figyelmet kíván irányítani a hererák veszélyeire, és talán az állapotfrissítéseket megelőző "mintavételt" folyamatos önvizsgálásként értelmezi. Tekintve, hogy mindkét rajongói oldal túlvan tiszavirág életű sikerén, egyre feleslegesebbnek tűnik csatlakozni bármelyik oldalhoz, bár ez még ne tartson vissza senkit attól, hogy összepattintsa a legabszurdabbnak tűnő rajongói oldalt, hiszen láthatjátok: működik.
Jó ideje már, hogy idegesíteni kezdtünk benneteket a Facebookkal, s jó ideje, hogy bár egyre elhalóbb hangon, de még mindig sokan kérdezitek, minek nekem még egy közösségi oldal, ha ott van az iwiw. Erre még mindig csak azt a választ tudjuk adni, hogy amíg ki nem próbálod, úgysem érted meg. A Facebook térhódításáról szinte nap mint nap kerülnek elő hajmeresztő számadatok, de hatásáról legyen elég annyi, hogy pár hete a British Airways sztrájk kapcsán a CNN végeérhetetlen hosszúságú anyagokat szentelt annak, hogy mindez, hogyan jelenik meg a Facebookon, hány csoport jön létre, hányan csatlakoznak, milyen tanáccsal látják el egymást, mik a legújabban felkerült dokumentumok, milyen aktivitások jellemzők, stb. A legforróbb dróttá és a legautentikusabb forrássá vált ekkor (is) a Facebook, még egy ilyen sajtóorgánum szemében is. A Facebook tehát megkerülhetetlen és egyre erősebb, ám mi most mégsem ezzel foglalkozunk, hanem azzal, ami ezt mozgatja, s azzal, ahová mindez vezethet.
Bizonyára sokan tudjátok, hogy a Facebook mögött egy Mark Zuckerberg nevű szemtelenül fiatal, mindössze 26 éves, többnyire farmerban és pulóverben flangáló srác áll, akiért csak úgy sorba állnak az öltönyös riporterek és szakújságírók, hogy mikrofonjaikon keresztül Mark a köznek is csöpögtessen egy keveset mindarról, amit a tapasztalat tanított meg neki. Tény, hogy a Harvardon végzett, és bizonyára alapos képzésben részesítették, de tudásának és személyiségének piaci értéke nem ebben rejlik, hanem abban, hogy övé a Facebook. Pont. Ám hatalma nem gazdasági, tudása nem ezért fontos. Többnyire igaz, hogy minél nagyobb egy üzletember gyermeke, annál nagyobb kitalálójának értéke is, ám ez manapság, bár ugyanúgy néz ki, mégis kissé más okokat rejt. Esetünkben például Mark és csapata az, akinek a kezébe összefut minden - rólunk. És most nem konkrét adatainkról beszélek, hanem arról, ahogyan saját adatainkhoz viszonyulunk.
Zuckenbergék azok, akiknek a lehető legszélesebb minta áll a rendelkezésükre azt illetően, hogy a világ netpolgárai milyen szabályokat állítanak föl maguk számára. Olyan adatok és viselkedési minták birtokában vannak, amiket eddig csak komoly kutatómunkák nyomán felállított hipotézisekből véltünk tudni, s mindezt olyan innovatívan képesek felhasználni, mintha csak játszanának. Nincsenek önmaguknak felállított korlátok, amiket tiszteletben tartanának, együtt mozdulnak a mozgó közeggel. Olyan ez, mint egy virtuálisan működő, önszerveződő társadalom, ami nem szigorú és bebetonozott szabályok szerint működik: nincs alkotmány, nincs útmutatás, így folyamatosan változhatnak a követni kívánt szabályok. Újszerűen gondolkoznak - úgy, mint bármilyen neten nevelkedett fiatal -, az üzleti világban újszerűen cselekszenek, s mindez egy új és piaci résre tapintó ötlettel ötvözve bombaként robban. Vegyünk észre például egy nagyon fontos részletet: a Google és a Facebook is ingyenesen szolgáltatnak, s szolgáltatásaikat addig tökéletesítik, amíg eljutsz arra a pontra, hogy módosítod saját játékszabályaidat.
Hogy miről beszélünk egészen pontosan? Bármiről, mindenről. Például az adatmegosztásról, ami egy sarkalatos pontja szinte minden Zuckenberg interjúnak. Szinte nincs olyan megnyilatkozása, ahol ne kerülne szóba az éppen aktuális helyzet, a felhasználók pillanatnyi álláspontja, s az esetleges jövőképek. Ha saját hozzáállásomat veszem alapul, egyértelműen elmondhatom, hogy az egykori "ne tudjanak rólam semmit" hozzáállásból eljutottam a "felőlem aztán kutakodhatnak a jelentéktelen kis életemben, hisz ennél sokkal többet kapok cserébe" - szintre. Hogy ez jó vagy nem, mindenki eltérően magyarázza, függően attól, hogy milyen szinten szeret összeesküvés-elméleteket gyártani. Tény azonban, hogy a Google-nek óriási szerepe volt mindebben, s velem együtt százmilliók juthattak ugyanerre a következtetésre. Mindez pedig azért különlegesen érdekes, mert a sokat emlegetett paradigmaváltás, amit az internet hozott, s az az óriási változás, amit a világméretű közösségi oldal hozott, minket is megváltoztatott, de megváltoztatta igényeinket és valahol tudatosságunkat is.
Érdekes statisztikai mutatókkal szolgált az egyik válással és válási statisztikákkal foglalkozó site: a beadott válókeresetek húsz százalékán szerepel a Facebook kifejezés.
Az adatfeldolgozóknak nem volt bonyolult dolguk, hiszen az összesített rendszerben akár címszavakra is rákereshetnek, mint ahogyan ezt meg is tették. Beütötték a keresőbe, hogy Facebook, majd láss csodát: az 5000 regisztrált válókeresetből 989 példányban bukkant rá a kereső a kifejezésre. Mivel húsz százalékról beszélünk, nem meglepő, hogy a szociológusok rögtön rácuppantak az adatokra, és elsőként a csetelést jelölték meg, mint potenciális válótényezőt. Nem járnak messze az igazságtól, hiszen a szexuális tartalmú üzenetváltogatások szintén szerepelnek a keresetek többségében, mivel gyakran megesik, hogy a felek rábukkannak egymás csetelési előzményeire, vagy facebookos levélváltásaira. Azt már eddig is tudtuk, hogy online közösségi nagyhatalom a Facebook, de hogy a brit válások húsz százalékáért is ez a felület okolható, az azért elgondolkodtató. Ez ugye a tipikus, hoztam valamit de mégsem este, hiszen ténylegesen senki nem lép félre, jóllehet ízes kis irományaival nagyon is felkelti egy, a házasságon kívüli személy érdeklődését.
Mark Keenan, a Divorce online vezérigazgatója elmondta, őt magát is meglepték az adatok, holott ő igencsak képben van a válóokokkal: "A kutatócsoporttól hallottam, hogy rengeteg ember mondja, nem kívánt üzenetváltásokra bukkant a párja Facebook postafiókjában, azon pedig végképp meghökkentem, hogy a Facebook mint kifejezés a keresetek húsz százalékában megjelenik." Jogosan gondoljuk, hogy ha már mindenképp válás lesz a cicázás vége, nem lenne ésszerűbb ténylegesen félrelépni és nem pusztán kicsinyesen mókázgatni a Facebook cseten? Vagy jobb a vak szerencsére bíznunk a csalfaságot, és lesz ami lesz alapon küldözgetni a kacsacsőr plusz hármasokat, hátha nem derül ki?
A nőként viselkedő pasikat lehet gyűlölni és lehet szeretni. Átmenet csak a legritkább esetben van, hiszen ezek a férfiak vagy halára idegesítenek minket, vagy örömmel keressük a társaságukat. Az már senkit sem lep meg, ha divatkörökben ilyen "majdnem csajokkal" találkozik, és persze az internet videótengerében is találkozhatunk számtalan nőcisen viselkedő arccal. Sokáig azt hittem, hogy a Topmodell leszek méltán híres megmondóembere, Miss J örökre elfoglalta a kívülről pasik, belülről nők trónusát. Hogy miért? Valljuk be, hogy szeretnénk fele olyan profin és magabiztosan lépegetni a tízcentis sarkakon mint ő, hiszen ekkor már elégedettek lehetnénk. Ami Miss J-nek a cipősarok, az Richie Nickel-nek a sminkecset.
Sminkes tutorial videókat több okból is érdemes nézni: az általában amatőrök által feltöltött felvételekből őszinte termékkritikákat szűrhetünk le, megismerkedhetünk olyan praktikákkal amikről fogalmunk sem volt, továbbá egy-egy nagyobb beruházás előtt -mint amilyen az alapozó- érdemes csekkolni, hogy a termék miként működik a valóságban. Legújabb virtuális sminkmesterünk egy brit fiú, Richie Nickel, aki folyamatosan ellát minket újabb és újabb videókkal, amiken ő maga mutatja be kedvenc termékeit és technikáit. Mint a bevezetőben már vázoltunk: nem árt ha nem kapunk hidegrázást a Richiehez hasonló nyávogós fiúktól, mert a tanulás egykönnyen átfordulhat ideges klaviatúraverésbe. Ha képesek vagyunk túllépni a fiúka beszédstílusán és nem kicsit feminin jellemén, igen sokat tanulhatunk a videóiból. Igazán szerencsésnek akkor mondhatjuk magunkat, ha minőségi termékeket preferáljuk, hiszen Richie megrögzött MAC rajongó. Én például tőle hallottam először a Make up for ever márkáról, ami professzionális sminkcuccokat kínál. Nálunk sajnos nem kaphatóak a termékek, de külföldön élő ismerőstől könnyedén importálhatunk egy-egy darabot.
Legyen szó csokoládéról, ékszerről, kozmetikumról, cipőről, autóról... luxuskategóriás termékeket sok helyütt találhatunk, akár szépülni, akár öltözni, akár utazni akarunk. Olykor joggal mondjuk, hogy eszement és felesleges luxuscikkekre költeni, hiszen normál árfekvésű, vásárlóbarát márkákból is bőven akad. Igen, de egy néhány ezer forintos pulóver megvásárlása nem nyújthatja azt, ami egy mesés kasmírpulcsi bezsebelésével jár: bemegyünk a szalonba, kávézunk, sok négyzetméternyi próbafülkében próbálgatunk, míg végül selyempapírba csomagolják a kiválasztott darabot és mutatós zacskóba, vagy dobozba teszik. Ez nagy különbség, jóllehet ez az, ami sokakat elriaszt attól, hogy betérjen egy-egy luxus szalonba vagy drogériába. Mi hiába vagyunk tisztában azzal, hogy igenis kifizethetünk sok tízezret egy farmernadrágért, ha az eladók lenézően vagy lesajnálóan kommunikálnak velünk, és valljuk be: ez gyakran megesik. Nem is olyan régen a cotcot szerkesztőség betért a Fashion Street egyik impozáns üzletébe. Mondanom sem kell, hogy néhány perc után távoztunk, mert mindkét eladó éreztette a rosszalló pillantások létjogosultságát. Kilépve megállapítottuk, hogy valaki csak azért, mert napi nyolc órában D&G és Cavalli farmerek között ácsorog, legitimnek érzi, hogy lenézzen egy teljesen átlagosan felöltözött vásárlót. Pedig ez is hozzátartozik a luxushoz: Nekem van valamim, ami neked nincs, sőt nem is lesz sosem!
Váltani vagy meghalni
Ha láttátok a Parfüm című filmet, akkor biztosan emlékeztek, hogy a finom francia hölgyek milyen körülmények között szagolgatták a legújabb parfümöket. Az elmúlt háromszáz évben e téren nem sokat változott a világ, hiszen a luxus ma is ezt az arcát mutatja felénk. Mindegy, hogy méregdrága karórát viselsz vagy designer cipőt, egy adott kör tagja leszel. Státuszszimbólum, szoktuk mondani minden olyan kézzel fogható dologra, amivel a társadalomban betöltött pozíciónkat tudatjuk a világgal. A luxuscégek és a vásárlók mindig is képesek voltak egy szűk körön belül tartani az információkat, hiszen mindkét fél érdekeit ez szolgálja. A luxustermékeket körüllengi afféle mitikus köd, épp azért, mert általában az alapanyagokat, a készítés módját a kezdetektől hatalmas titokban tartják. Igen, ez a Coca-Cola esetében is így van, mégsem nevezzük luxuscikknek a pillepalackba zárt löttyöt. Akkor mi a különbség? Természetesen az ár, ezáltal pedig a nagyon is leszűkült célcsoport.
A gazdasági világválság fogalmát bizonyára már senkinek sem kell definiálni -bár a reggeli műsorok műsorvezető kisasszonyai közgázra még gyúrhatnának egy picit- és azt sem, hogy a recessziónak megannyi következménye van. Bátorkodom azt mondani, hogy mi egyelőre nem érezzük olyan mértékben a súlyát, mint lehetne -a tömeges elbocsátásokról nem beszélve -, de lesz ez még rosszabb is. Épp ezért a luxusmárkák döntéshelyzetbe kényszerültek: nyissanak a szélesebb piac felé, vagy továbbra is csak specifikus közönséghez szóljanak? A döntéseket lassacskán minden divatház meghozza, ki így, ki úgy, az pedig, hogy ki tette meg a jó lépést csak később tudjuk meg. Annyi biztos, hogy a teljes bezárkózásnak nemigen lehet jó vége, hiszen a következő minimum egy évben még a legtehetősebb réteg is meggondolja majd, hogy megvásároljon-e egy Escada vagy Christian Lacroix ruhát. Nem véletlenül e két divatházat említem, hiszen ők már ma is a csőd szélén állnak. Nem kis fejtörést okozhat a marketingeseknek és pr-osoknak kidolgozni egy vészforgatókönyvet, hiszen butaság nem számolni azzal, hogy a vásárlók száma rohamosan csökken. Most is mint oly sokszor, a megoldást a kommunikációban kereshetjük, sőt mi több ott is találjuk. Többször értekeztünk már a közösségi oldalakról, mind a Twitterről mind a Facebookról vagy épp a Myspaceről, ami nem véletlen, hiszen ez a jelen, de a jövő is. A nagy divatházak is felismerték mindezt és úgy döntöttek, hogy csillogó üvegpalotáik kényelméből egyre több információt osztanak meg a vásárlókkal és rajongókkal ezeken a platformokon.
Sokat foglalkoztunk már ilyen vagy olyan formában a szakítással. Ahány pár, annyi szakítás: valakik
felrúgnak mindent, üvöltve, veszekedve vetnek véget egy időben
mindennél erősebb kapcsolatnak, míg mások barátságosan intenek örök búcsút
egymásnak. Akár barátok maradnak a pár volt tagjai, akár kígyót békát
kiabálnak egymásra, valószínűleg a népszerű közösségi oldalakon
"ismerősök" maradnak. A kapcsolati státuszt persze átállítják, amire a
barátok ilyen-olyan heves kommentezésbe kezdhetnek vagy akár lájkolhatják is. Kínos szituáció, ezért is célszerű az ilyeneket elrejteni, és nem nyilvánosságra hozni az
üzenőfalon, hogy ne ott csámcsogjon rajta mindenki. De mi
legyen a kapcsolat hivatalos online verziójával? Nem kínos nap mint nap látni a beküldött állapotjelzőjét, a kipostolt Youtube-os linkjét és fotóit? Valljuk be, dehogynem. Ilyen vagy olyan formán, de egy ideig ezek baromi idegesítő, bántó, fájdalamt okozó vagy éppen csak zavaró események mindennapos online életünkben, ahonnan még nem likvidáltuk exkedvesünket.
Adott tehát egy
szituáció: szakítottunk vagy problémák vagy a helyzet megkönnyítése
végett, de nem találkozunk a másikkal, nem váltunk e-maileket, nem megyünk
együtt bulizni, nem ülünk be egy tea mellett dumálni, ahogy az régen
szokásunk volt. Megpróbáljuk tehát minél jobban likvidálni az
életünkből, legalábbis az offlineból - de mi van az online-nal? Azzal az
online-nal, ahol az emberek többsége a napjai nagy részét tölti? A Facebookon nagyon sok az aktív felhasználó, az ember lánya naponta
többször is fellép, meghívókra reagál, kommentel, izomból lájkol,
képeket tesz fel, tehát társasági életet él, jobb híján a neten, és még
ennek is örülhet, elvégre munkaidőben teszi ezt az emberek nagy része (itt megjegyezném, hogy már tanulmányok foglalkoznak annak megbecsülésével, vajon mekkora gazdasági veszteséget jelent a Facebook). Tehát a távol élő
ismerősökkel, a szintén robotoló barátokkal tartják a kapcsolatot a
felhasználók a közösségi portálokon keresztül. A napi rutin során elkerülhetetlen, hogy
ebben a virtuális térben lépten-nyomon bele ne akadjunk az exbe, akit a való világban egyébként minél
inkább próbálnánk elfelejteni.
1. Michael Jackson - 11 080 856
Bár a melltartó színek hulláma eltűnni látszik a horizonton, sőt férfi társoldala, a Bal vagy jobb 
