Na jó, ez megőrült – nagyjából ez volt a reakciója Hollywood egyébként sokat látott, extrém sztárallűrökön edződött elitjének, amikor Joaquin Phoenix karrierje csúcsán, két éve, egy jótékonysági rendezvényen bejelentette, hogy abbahagyja a színészetet. Ez önmagában persze inkább szomorú, mint meghökkentő, az állak akkor estek a padlóra, amikor hozzátette az indokot: inkább rappelni szeretne. Ami azóta történt, az valahol félúton van a Félelem és reszketés Las Vegasban Hunter S. Thompsonja és egy merészebb Sacha Baron Cohen (segítek: Ali G, Borat, Brüno) készítette sorozat között. Azt pedig senki sem tudja, melyik változat áll közelebb az igazsághoz, de szinte biztos, hogy napokon belül kiderül.

olvass tovább

Az alkotói válságban vergődő rendező véletlenül megtalálja a tökéletes főszereplőt: saját fiát, aki Frankenstein szörnyetegeként, szeretetéhesen bolyong és gyilkol. Mundruczó Kornél nem önmagát játssza, de saját paráiról mesél most bemutatandó új filmjében, a Cotcotnak pedig iparról és művészetről, a 35 milliméterről és Chaplin bajszáról.

Miért te játszod a Szelíd teremtés főszerepét?

Hogy jelzetten személyes jellege legyen a filmnek. Ez egyébként is fontos volt számomra. Az ars poeticusság, azaz, hogy nyissunk egy ilyen dimenziót az értelmezésnek.

Le is írták, hogy ez, hogy beteszed magad, a hatvanas-hetvenes évek modernségére emlékeztet. Pedig a te filmjeid összes jelenetén érződik, hogy azok úgy néznek ki, ahogy te kitaláltad. Nem volt kemény kompromisszum elveszíteni a kontrollt azzal, hogy beállsz a kamera elé?

Hosszú gondolkodás után az egyetlen jó döntésnek ez tűnt. Nem akartam más rendezőt kitenni egy ilyen tükörhelyzetnek, a tartalom szempontjából nekem kellett vállalnom a rizikót. Ennek ellenére nem tervezem a továbbiakban felléptetni magam. Ezt a modernség-dolgot nem tudom értelmezni és komolyan venni; az az attitűd, amiben én gondolkodtam korábbi, mondjuk chaplini. Felragasztottam a bajszot; ez sokkal inkább gesztus, mint egy szerep, amit én eljátszom. Tudtam, hogy ez nagy támadási felület, de minden más szinte erkölcstelennek tűnt volna.

olvass tovább

Most, hogy végre beindult a szőlőszezon, rendszeresen elcsábulok a zöldséges előtt. Jöhet magyar és olasz, apró és nagy szemű, magvas és magnélküli, vörös vagy fehér. Rajongásom a témában Gombóc Artúrt megszégyenítő formát ölt. Világ életemben sajnáltam azt, aki kénytelen úgy enni a szőlőt, hogy vagy a héját köpdösi ki (mert nem bírja az epéje) vagy a magokat. Én valószínűleg nem tudnék olyan ütemben szőlőt szemezni, hogy erre legyen extra energiám. Egyszer valaki azt találta mondani, hogy nem is baj, ha ráharapok és úgy nyelem le a szőlőmagot, mert tele van mindenféle jósággal.

olvass tovább

A világért sem szeretnék fotelben nosztalgiázó keserű öregembernek tűnni, de lassan lezárul egy korszak a popzenében, pontosabban elkezdődik egy új. A videoklipekről van szó, a 3-4 perces, MTV-kompatibilis, rosszabb esetben illusztratív és reklámszagú, jobb esetben művészi alkotásokról, amelyek nem csak sztárokat és sikersztorikat gyártottak, hanem útjára indítottak egy csomó azóta befutott rendezőt, akik képesek voltak ilyen szűk időbeli keretben kreatívan gondolkodni, és hozzáadni valamit ahhoz a százéves katyvaszhoz, amit mozgóképnek hívunk.

olvass tovább

„Templomban vagyunk, úgyhogy kedves leszek. Elvetted az otthonom. Elvetted az életem, de a lelkem nem fogod soha.” „Hála Istennek, elmentél, de sajnos sosem felejtünk el.” A kis fecniken, amit a gyászolók dobnak a nagy, ezüst, nyitott koporsóba, érezhető a düh és a csalódottság még öt év elteltével is. Nem csoda: öt év alatt a huszonegyedik században egy Amerika-méretű gépezet bármire képes, például újjáépíteni egy egész várost, ez mégsem történt meg. Mintha a helyieken kívül senkinek sem hiányozna igazán New Orleans.

Pontosan öt éve csapott le a Katrina hurrikán a Mississippi-menti városra. Pár nap alatt 1800 halottat és egymillió hajléktalant hagyott maga után; az előbbiek lehettek volna sokkal kevesebben, ha a döntéshozók előre gondolkodtak volna, az utóbbiak pedig visszatérhettek volna, de nagy részük még nem tért vissza és valószínűleg nem is fog. Most, hogy eltelt öt év, szimbolikus temetéssel próbálják feldolgozni az eseményeket; Obama odautazott, stílszerűen lógott az eső lába, közeledett egy vihar, de azért találkozott a túlélőkkel, és ránézett, hogy áll a több milliárdos újjáépítési projekt – amit a Bush-kormányzat elmulasztott megszervezni. Több tízezren még mindig lakókocsikban élnek, Louisiana állam más részein, Texasban vagy még távolabb, ahol befogadták őket. New Orleansnak pedig vannak egész városrészei, amelyekhez Katrina óta hozzá sem nyúltak.

olvass tovább