Múlt héten, amikor épp erőlködött egyet a tavasz, hogy legyőzze a telet, elsétáltam egy virágárus mellett, beleszagoltam a levegőbe, és egy pillanatra megálltam, szagolgattam, majd kiszaladt a virágárus egy cserép jácinttal, én pedig felsikkantottam: "Igen! Ez az!" A jácint a kedvenc illatú növényem, megvettem, azóta szerelmes illat van a lakásomban. Beleszagolok, és pillangók repdesnek a hasamban. A legkiválóbb lélekfrissítő. Arra, hogy az illatok jó hatással vannak a lélekre, már egy hetven évvel ezelőtt élt feltaláló orvos is rájött. Dr. Edward Bach ki is dolgozta a róla elnevezett Bach-terápiát, ami azon alapszik, hogy a lelki hiányosságokat és az abból adódó diszharmóniát helyreállítja.
Ép testben ép lélek
Dr. Bach, homeopátiás orvos úgy vélte, hogy a gyógyításnál nagyon fontos a holisztikus szemlélet, ami annyit tesz, hogy a testi tünetek mellett figyelmet kell fordítani a lélekre és a szellemre is. Az általa kidolgozott virágterápia kiindulópontja az, hogy a test kóros megnyilvánulásának okai a lélekben keresendők. Az általa használt harmincnyolcféle virágesszencia helyreállítja a lelki egyensúlyt, így kezeli a testi tüneteket kiváltó okot. A Bach-virágterápia minden mellékhatástól mentes, és a túladagolása is lehetetlen.
Öngyógyítás
Ezzel a terápiával bárki kezelheti magát, hiszen különösebb képzettséget nem igényel. Szettben is lehet kapni Bach-esszenciákat, akár a házipatika alapját is képezhetik, mivel egyszerűek, praktikusak és persze bármikor jól jöhetnek. A harmincnyolc virágesszencia mindegyike egy-egy kedélyállapothoz kapcsolható, így elegendő a jelenlegi állapotot meghatározni a megfelelő illat kiválasztásához. Természetesen ehhez némi önismeretre van szükség, de azzal mindenki tisztában van általában, hogy éppen miként érzi magát.
A Jóbarátok köztudottan nem tartozik a legmélyebb tartalommal bíró műsorok közé, de mint mindenből, ebből is tanulhatunk. Az egyik részben Phoebe az „Elválós” becenévvel illetett Ross-t kérdezte az együttélésről és a házasságról. Ross humorosnak tűnő tanácsa így hangzott: „Ha azt akarod, hogy egy férfi elhízzon, és egy nő ne borotválkozzon, add össze őket!”. Az első mosoly után azonban érdemes elgondolkodnunk a témán. Én is feltettem magamban a kérdést, hogy vajon nem lustultam-e el a kapcsolatomban? A válasz sajnos egy hatalmas „de” volt.
Mindig is vékony voltam, az ismerőseim győzködtek, hogy egyek már rendesen (megjegyzem, ettem), mostanában azonban egyre ritkábbá váltak ezek az észrevételek, nem is véletlenül. Felcsúszott néhány kiló, fáradtabb is vagyok, ezáltal kedvetlenebb, és rá kellett jönnöm, hogy ezzel nemcsak a környezetemnek ártok, hanem magamnak is. Siránkozás helyett felpattantam a futópadra, és hatalmas elhatározásra jutottam: megpróbálok úgy kinézni és viselkedni, mint a kapcsolatom elején. Persze nem vagyok egyedül ezzel a problémával. Előbb-utóbb minden nő szembesül azzal, hogy már régen nem figyel magára annyira, mint például az első randik előtt, pedig ennek nem szabadna így történnie. Szép dolog, hogy az emberek már annyira megszokják egymást, hogy szinte nincsenek gátlásaik egymás előtt, de már száz évvel ezelőtt is tartotta magát a mondás, miszerint „egy nő otthon is nő”. Persze ezzel nem azt mondom, hogy a nap 24 órájában tökéletesen kell kinéznünk, de létezik néhány dolog, amit mindenképp érdemes elhagynunk. A kinyúlt mackónadrág például egyértelműen tiltólistás, és mindenképp figyeljünk a hajunkra, az illatunkra, azokra a dolgokra, melyek nőiessé tesznek bennünket.
Azon nők, akik szexelnek, de nem akarnak teherbe esni, a pozitív terhességi teszt láttán bizonyára megszédülnek, majd gyorsan végigpörgetik a lehetséges opciókat. A hírt természetesen közölni kell az apával, mert nyilvánvaló, hogy ez nem csak a nő problémája. Minden bizonnyal a kellemetlen hír hallatán a pasik is idegeskedni kezdenek, és gyöngyöző homlokkal, fejben végigsakkozzák az esetleges lépéseket. Viszonylag kevés opció közül választhatnak, az viszont már nagyon is személyfüggő, miként kezelik a hírt: örülnek, mérgelődnek, esetleg tesznek az egészre. A pasi reakcióját még egy jól működő párkapcsolatban is nehéz megjósolni, néhány társadalomtudós viszont kutatást végzett a nem várt terhesség témakörben, mely elég megdöbbentő adatokkal zárult.
Induljunk ki abból, hogy a férfiak többsége nem repesne egy nem várt terhességről szóló hír hallatán. (Nem azért feltételezem ezt, mert negatív vagyok, hanem mert a gyakorlat ezt mutatja, de majd jól megcáfoljátok, ha tévedek.) Minden bizonnyal a kutatóknak is ez volt a hipotézisük, majd vizsgálni kezdték a 18 és 29 év közötti, nem házasságban élő, amerikai fiatalokból álló kontrollcsoportot. Nem mellesleg a kutatása szexuális tevékenységek széles skáláját vizsgálta, de most tekintsünk el az összes adat feldolgozásától, és nézzük, milyen eredmények születettek a nem kívánt terhesség témakörben.
Tegnap este a város kedvenc kocsmájában voltam, ahol egy fotókiállítást nézegetve - élve jó szokásommal -, kihallgattam, hogy egy három fős társaság - két srác és egy lány - miről beszélgetnek. Az egyik srác mesélt éppen egy félismerős csajról, aki öt év után szakított a barátjával, majd mikor már jól volt elkezdte nyomni a gombot a mesélő pasinál. "Nem arról van szó, hogy nem tetszik, dögös a csaj, meg jófej is, de öt évig volt együtt a pasijával! Az már egy fél házasság! Együtt is éltek! Azért nem akarok vele járni, mert az olyan lenne, mint az volt barátja papucsát hordanám - hangzott el a számomra érthetetlen magyarázat a harminc körüli srác szájából. Mielőtt elfeledkeztem volna arról, hogy volt gyerekszobám, és egy vadidegent leöntöttem volna a műanyag poharas sörével. Most is hosszasan tudnék pattogni, hogy mégis mit képzel magáról ez a figura? És az a csaj, aki az asztaltársaságukban volt, miért nem ugrott fel és pofozta le a fiút, vagy legalább kérdezte volna meg - Akinek volt egy komoly kapcsolata, ami tönkre ment, az pusztuljon el magányosan?!
Válás után
Lássuk be, manapság már a legritkább esetben fordul az elő, hogy a nemi érést és a felnőtté válást követően, egy életre szóló szerelmi kapcsolatot kötünk. Vannak, akik a hosszabb kapcsolatok hívei, és vannak, akik szállnak virágról virágra. Nehezen elképzelhető - számomra -, hogy egy harmincas csajnak/pasinak ne lenne legalább egy válás a háta mögött. Soha nem hallottam még olyat senkitől - tegnap estig -, akinek azzal lenne problémája, hogy egy hosszú párkapcsolat megszakítása után, elve elítélte volna azokat az embereket, akik képesek voltak egyáltalán kialakítani egy normális párkapcsolatot, majd miután az megromlott ki is mertek szállni belőle. Mindig is úgy gondolkodtam a szerelemről, hogy akárhány évesen, bármennyi érzelmi kapcsolat után is jöhet új és újabb. Igen, hiszem, hogy még öregkorban is lehet szerelembe esni, még akkor is, ha már több protézisünk van, mint csontunk.
Önismeret. Milyen izgalmas szó… De nem annak, aki tényleg ismeri önmagát. Létezik egyáltalán ilyen ember? Ugyan ki az, aki bármit is tud legbensőbb lényéről, arról az emberről, akire még nem olvadtak rá a család, a barátok, az ismerősök, a társadalom elvárásai, aki képes ezen görbe tükrök nélkül is ugyanaz maradni: a tiszta végtelenség?
Dobd el az álarcot!
Az önismeret nem az ócska teszteknél, segítő könyveknél, ezotériánál és pszichológiánál kellene hogy kezdődjön, hanem az önmagunkkal szembeni őszinteségnél. Hogy ne hazudjunk magunknak! Mindenki számára a legelső és legfontosabb személy saját maga kellene hogy legyen, mert ha jóban van legbelsőbb énjével, ha szereti azt a teremtő hatalmú lényt ott bent, akkor nem lenne miről beszélgetnünk. Nem ismerjük önmagunkat, mert folyamatosan hazudunk ennek a belső énnek! Megtévesztjük, megvakítjuk magunkat, mondván: muszáj. Mert csak így élhetjük túl… Hányszor, de hányszor vertük már át… ő pedig szépen mindent megjegyzett magának. Mert ideig-óráig elhitte, de aztán rájött az igazságra, és úgy döntött: bosszút forral. “Egy kis szorongás és pánik, csipetnyi depresszióval megfűszerezve: ez majd felébreszti, felnyitja vaksi kis szemét, és rádöbben, hogy nekem nem érdemes hazudni.” Így gondolkodik a lelkünk. Ha valami nem tetszik neki, igenis képes állást foglalni, ha kell, hát erőszakkal. Soha nem lenne szabad hazudnunk magunknak. Én például rengetegszer elgondolkodtam már azon, milyen jó lenne mondjuk egy hónapra elutazni valami elhagyatott, mégis szép és megnyugtató helyre, ahol egyedül lehetek, és számot vethetek a lelkemmel. Elbeszélgetnénk egymással, rendeznénk a múltat, elnézést kérnék tőle a sok hazugságért, ő megbocsátana, én pedig az út végén már tudnám, merre tartok, mi a sorsom. Nem éri meg őszintétlennek lenni magunkkal, mert azzal, ha vakon járunk-kelünk az életben, még nem leszünk védettebbek. Fölölthetjük és újra ledobhatjuk jelmezeinket, maszkjainkat, amelyek szükségesek a mindennapokban, ám mindeközben tudnunk kell: ez csak színház. Az igazság pedig nem “odaát”, hanem itt van, itt bent.
A jelen nem létezik
Sokan sokszor mondták már nekünk, segítséget, útmutatót kereső embereknek, hogy “élj a jelenben!”. És mi próbáltuk, próbáljuk, igazán, szívből. De valahogy mégsem megy. Erőlködünk, s végül feladjuk. Hogy miért? Mert a mi társadalmunk nem a jelenben él. Mi a jövőben és a múltban élünk. A jövőben, mert megállás nélkül várunk valamire: eseményre, napszakra, a következő órára, arra hogy leszálljunk a buszról, hogy hazamehessünk a munkából, hogy legyen már péntek este, hogy mehessünk már nyaralni, síelni, hogy lediplomázzunk… szóval állandóan valamiféle jövőben bekövetkező dologra, ami természetesen nem most van. Most nem jó. Ha pedig mégis jó, attól rettegünk, vajon mikor fog elromlani. És persze a múltban is élünk, hiszen alig ismerek olyan embert, aki ne érezné magát felelősnek a régen elkövetett bűnökért, hogy ne rágódna rajtuk állandóan – ‘ezt nem így kellett volna’ -, vagy ne kapná el sokszor a nosztalgia és az emlékezés édes öröme, ha valami jóra szeretne gondolni. Én is próbáltam a jelenben élni. Aztán az lett belőle, hogy egyszerűen beparáztam. Szó szerint… mert a jelen mint olyan, egyszerűen nem létezik. Már az az ezredmásodperc is, amikor ez szó, hogy “jelen” bevillan neked, azonnal el is múlik. Mi nem tudunk a jelenben élni. Nekünk, a nyugati rohanó világ gyermekeinek kell, hogy túléljünk, hogy remélhessünk, hogy azt hihessük, lehet még szebb, izgalmasabb, nyugodtabb, igazságosabb. Mert egyszer biztosan minden jóra fordul…
Az olvasói cikkek
tartalmának valódiságáért a cotcot.hu szerkesztősége nem vállal felelősséget.
Ezen szolgáltatásunkat olvasóink saját felelősségükre vehetik igénybe. A
szerkesztés jogát fenntartjuk!
Végigmoziztam a hétvégét. Szeretem az olyan filmeket, amelyek a történéseken való agyaláson kívül arra késztetnek, hogy továbbgondoljam az események kiváltó okát, akár a szereplők lelkületéről is elgondolkozzak, sokkal mélyebben, mint amennyire azt a rendező be akarta mutatni. Jason Reitman, az Egek ura című filmben egy olyan fickót mutat be nekünk, aki egész életében őrizte a szabadságát, nem hisz a nagy szerelemben, egyetlen célja tízmillió mérföld összegyűjtése, a levegőben. George Clooney által alakított Ryan Bingham a nagyvállalati leépítések szakembere, magyarán szólva abból él, hogy embereket rúg ki. Élete nagy részét szállodákban és repülőkön tölti, és bőszen gyűjti a törzsutasoknak járó mérföldeket. Hamarosan eléri a tízmillió mérföldet, és megismerkedik egy szintén törzsutas nővel, innentől kezdve a kiszámíthatóan biztonságos élete egy csapásra a feje tetejére áll. A tízmilliomodik pont elérése közel sem lesz olyan katarzis, mint amire felkészít minket a történet, sőt a szürke, hétköznapi, átlagos lét is felszínre bukkan, így kerülve el a happy endet, amellyel kiemeli a többi álomgyári produkció közül a filmet. Összesen hat, többek között a legjobb film és a legjobb rendezői Oscar-díj várományosa a film.
Továbbgondolásra ösztönzött a film. Méghozzá abból a szempontból, hogy vajon azok a - idősödő - férfiak, akik ennyire óvják a szabadságukat, senkinek nem hajlandóak elköteleződni, milyen megfontolásból zárkóznak el, és ezzel milyen hatással vannak a nőkre? Kijelenthetem: csalódást okoznak. Számtalanszor találkoztam már ezzel a típussal, és igen most egy bizonyosan tipizálható férfifajtáról beszélek. Azokról, akik már megették a kenyerük javát - közelebb vannak az ötvenhez, mint a huszonöthöz, és világ életükben arra törekedtek, hogy egy nő se tudja betörni őket. Az egésszel csak az a probléma, hogy amint érzelmileg megérinti valaki őket, szembe mennek minden lelki történéssel, agyalnak, kikövetelik a "spontán kapcsolat" fenntartását, és képesek hazudni, még saját maguknak is, amikor számukra is bebizonyosodik, hogy ez mégis több egy diszfunkcionális viszonynál.
Arra felháborító dologra gondolok, ami a filmben megtörtént Alex - Clooney szeretője - és Mr. Bingham között. (Aki nem szeretné megtudni a film végkifejletét, most fejezze be az olvasást, és térjen vissza a cikkre, miután megnézte a filmet.) A férfi és a nő alkalmanként találkozott, amikor együtt voltak jól érezték magukat, néha váltottak egy-két SMS-t, e-mailt, alkalmanként felhívták egymást, de csak azért, hogy fixálják az újabb randevújuk időpontját. Az a lazaság, ami benne volt a nőben persze, hogy elcsavarta a pasi fejét, és elrepül néhány ezer mérföldet azért, hogy meglepje, szerelmet valljon, de a nő ezt egy spontán kapcsolatként kezelte és pont. Nem gondolta úgy, hogy ebből lehet még valami, hanem úgy gondolkodott: "Élvezzük és pont." Miért gondolják feltétlenül azt a pasik, hogy egy nő mindenképpen meg akarja tartani a fickót, akivel éppen megismerkedett? Miért kell eleve azt feltételezni, hogy a házasság, az elköteleződés a cél? Elképzelhetetlen, hogy egy csaj is csak hetyegni akarjon és nem többet?
A munka nemesít. Jól ismerjük ezt a sokszor értelmezhetetlen mondást - még ha tartalmilag értjük is jelentését, átérezni sokszor elég nehéz, ugyanis a munka inkább szükséges rosszként van jelen sokunk életében, dolgozni ezek szerint azért kell, hogy ne haljunk éhen. A munkáért cserébe lesz otthonunk, vagyontárgyaink, ételünk, esetleg státuszunk, biztonságunk. Mindezért megalkuszunk, követjük a szabályokat, még akkor is, ha az egyén célja ellentétes az adott szervezet céljaival. De mégis mi tart minket mozgásban? Mi segíthet abban, hogy képesek legyünk egy életen át gályázni?
Nem kerülheted el!
Gyermekkorom óta tudom, hogy a felnőttek azért dolgoznak, hogy legyen pénzük. Kis tiniként mégis vágytam rá, vágytam erre a felnőttes dologra, és ezt a körülöttem lévő nagykorúaknak mindig el is mondtam, dacára annak, hogy ők csak azt szajkózták, ne siettessem, higgyem el, nem olyan jó felnőttnek lenni, és egy idő után a munka sem olyan élvezetes. Már akkor feltűnt, hogy többnyire mind úgy gondolnak a munkára, mint valami átokra, amit muszáj mindenkinek elvégezni. Persze én úgy gondoltam, engem bizony szabaddá tesz majd a munka, hiszen azzal foglalkozhatom majd, amivel szeretnék, és senki nem parancsol rám többé, hogy tanuljak. Természetesen innen visszapillantva tizen-egynéhány évvel korábbi énemre, már látom, mekkorát tévedtem, hogy már akkoriban is idealista - tapasztalatlan, naiv, gyerek - voltam. A magyar történelemben majdnem egy teljes évszázadon át szabályozva - büntetve - volt a közveszélyes munkakerülés, tehát nem csoda, hogy a szüleink, nagyszüleink úgy tekintettek a munkára, mint valami kötelező dologra, amelynek hiányában akár rács mögött is végezhetik. A szocializációm ennek ellenére kicsit másként történt. Személyes motivációval találtam meg azt, amit tényleg szeretek csinálni. Szerencsésnek mondhatom magam, amiért nekem sikerült elérnem Juhász Gyula vágyott világát: "Mikor a munka nem lesz robot, és a művészet nem lesz fényűzés, akkor jön el az ország, amelyről a legjobbak jövendöltek." - persze csak a saját országomban.
Money, money, money
Alap motivációs erő lehet a munka öröme mellett pénz, de természetesen ezt hosszú távon nehezen lehet hajtóerőként felfogni - legalábbis amennyiben szolgaian betartjuk az összes szabályt, miközben azokkal nem értünk egyet. Volt is egy látványos példája ennek az életemben. Miután kisebb válságba kerültem szakmailag - munkanélküliség - elmentem egy bankhoz dolgozni, ahol feladatom értelmében pénzt kellett eladnom - brókernek nevezik a banki szlengben -, egyszerű volt a történet: száz forintot adtam százharmincért. Konkrétan a következőképpen nézett ki a történet: reggel kilenc és este nyolc között fel kellett hívnom olyan embereket, akik elektronikai eszközöket -tévét, hűtőt, mosógépet - vásároltak áruvásárlási hitelre, és amennyiben szabályosan fizették a törlesztőrészletek, rájuk kellett tukmálnom személyi kölcsönt is. Szegényeknek, akik nem tudtak egyben kifizetni ötven-százezer forintot egy-egy termékre, és rákényszerültek arra, hogy hitelbe verjék magukat. Nos, őket kellett hívogatnom, hogy még nagyobb adóságba verjem a nyomorultakat. Mivel jól felkészítettek, hogy mégis miként kell az emberekre különféle manipulatív eszközökkel oly módon hatni, hogy végül kínlódva vágyódjanak még több pénz után, mondhatni jól ment a biznisz. Már a második hónapban én lettem a legjobb pénzeladó, ami azt jelentette, hogy kétszer annyit kerestem, mint most. Tehát anyagilag erősen motivált voltam, igen ám, viszont, annyira sajnáltam szerencsétlen ügyfeleket, hogy nem bírtam elviselni az ezzel járó erkölcsi terhet és ideológiai megütközést. Nyilván mindenkinek saját felnőtt döntése volt, hogy élt-e a hitel lehetőségével, mégsem tudtam úgy tekinteni erre a munkára, mint ami nemesít. Inkább lecseréltem a biztosat a bizonytalanra, és újra olyan munkát kezdtem el végezni, ami inkább szolgálta, mintsem kihasználta embertársaimat.
Mi ez? Motiváció
Végiggondolva életünket, mindennapjainkat könnyen rájövünk, hogy minden cselekvésünket elindítja valami. Vannak az alapvető szükségleteink - Maslow-t most kihagyjuk -, az éhség, a szomjúság, a szaporodás, a fájdalom kerülése, az agresszió és a félelem is, tehát a biztonságra való törekvés. Ezeket napról-napra, sőt pillanatról-pillanatra elégítjük ki. A másodlagos motivációk nagyban függnek szocializációnktól, attól, hogy mit tanultunk, no és persze függnek társadalmi kapcsolatainktól is. Motiválnak minket a szüleink, a barátaink, az érzelmeink. A nekik való megfelelés számunkra kiemelkedően fontos, de ha az óvó törődés észrevétlenül átmegy elvárásba - tehát el kell végezni az egyetemet, lehetőleg azt, amelyiket a családi tanács javasolt, a munkában jónak kell lenni, és persze mi is akarjuk, hogy szüleink büszkék legyenek ránk. Gyakran érezhetjük, hogy ha egy-egy elvárásukat nem teljesítjük, kevésbé fognak minket szeretni, és talán így is van. Néha azonban meg kell állnunk, és alaposan el kell gondolkodnunk azon, mi vajon akarjuk-e mindezt, hogy belső késztetésből teljesítjük-e mindazt, amit kérnek tőlünk, vagy pusztán ránk erőszakolja akaratát saját családunk vagy éppen a társadalom. Néha elérkezik az idő, amikor meg kell teremteni a belső motivációt - az életre, arra, hogy a lehető legboldogabban és legelégedettebben élhessük mindennapjainkat.
fu milyen nevet találtam iwiwen,,én biztos megváltoztatnám a helyében..Szopos a családi neve:)
na ja.elvegre tavasz nincs is.na ezert edzem en a seggem majd holnap:O
