világ

Mások szemével a világ

3530

Egyrészt szenvedélyesen szeretem a fotókat, a fotóriportokat, azokat a képeket, amik nem pusztán mutatnak valamit, hanem amiktől összerándul a gyomrom, és szinte el sem hiszem, hogy valaki erre képes. Így. Valószínűleg ezért vagyok képtelen fényképezni, mert az sosem lesz olyan, mint amilyet szeretnék. Aztán ott van az is, hogy nem lehetünk mindenhol jelen. Nem nézhetjük meg személyesen minden ország népét, kultúráját, életmódját,  problémáját, de mindenképpen azt gondolom, ezekről mégiscsak tudnunk kell. Ezért falom a jelen korunk történetével kapcsolatos filmeket, dokumentumfilmeket, könyveket, cikkeket és természetesen fotókat. Persze ezek nem lehetnek objektívek minden esetben, de nem is feltétlenül ez a céljuk. Ha saját véleményt akarsz, vagy szánj hosszú éveket egy-egy ország történelmének és helyzetének tanulmányozására vagy látogass oda. Minél többet tudunk, annál kevésbé merünk aztán kinyilatkoztatni, ezért is fontos a megismerés.

Összegűyjtöttünk nektek pár olyan fotóst és munkát, amik szerintünk figyelmet érdemelnek szépségükkel vagy üzenetükkel. Hosszan tudnánk folytatni a sort, de sajnos nem temetkezhetünk ebbe a végtelenségig. Ne csak a galériában szereplő képeket nézzétek végig, hanem a kivezető linkek mögött megbúvó projekteteket is, hisz az a lényeg. Talán saját helyzetünket is átértékeljük picit megint. Legalább öt percre. 

Ja, és a galériaméretek miatt sajnos az eredeti képeket meg kellett vágnunk, ezért innen is elnézést kérünk a fotósoktól. Barbár módszer.

Ide klikkülsz. Vagy a képre.

Ugye nem fulladunk közönybe?

4053

Voltam olyan szerencsés, hogy járhattam Iránban, hogy találkozhattam a büszke és kedves perzsákkal, hogy fotózkodhattam sikítózó iskoláslányokkal, akik nem láttak még kendő alól kikandikáló szőke tincseket. Iszogattam teheráni fiatalokkal házibulin, láttam őket utcán titokban flörtölni, és láttam a mélyen vallásos oldalt is. Nem kell sok minden ahhoz, hogy az ember érezze, minden másság ellenére az emberek ugyanolyanok mint mi, a fiatalok ugyanarra vágynak. Szabadságra. Vidámságra. Biztonságra. Szórakozásra. Barátokra a világ minden tájáról. Életre.

Mi, akik ezt interneten olvassuk, akik megnyitotttuk reggel a Facebook oldalunkat és jópofa üzeneteket pötyögtünk a twitterre, mi, akik szabadon beszélhetünk, utazhatunk, öltözhetünk, el sem tudjuk képzelni, milyen az, amikor nemhogy természetes, de tiltott, figyelt és veszélyes e reggeli rutin. Pedig az iráni fiataloknak az, kiváltképp ezekben az órákban. Ezért fontos, hogy odafigyeljünk és szorítsunk és segítsünk, ahogy tudunk. Mert segíteni te is tudsz, akármilyen meglepő.

more photos coming from Tehran #iranelection by .faramarz.

És hogy miért tennéd? Igen nehéz dióhéjban átadni mindazt, ami a perzsa-iráni történelem, azt az utat, ami idáig vezetett az iráni nép számára és a világ egésze számára. Mondjuk azt, hogy a Perzsa Birodalomból a mai Iránig vezető út a nyugati világ, köztük az Egyesült Államok és Nagy Britannia, no meg persze a CIA segédletével volt kikövezve. Ők, vagy ha úgy tetszik mi, a mi értékrendünk szerint berendezkedett világ vezetői döntöttek úgy, hogy egy elnyomó sahot ültetnek vissza a trónra, aki a népet súlyos szegénységben tartotta és éhínségbe kergette. Khomeini ajatollah, a szélsőségesen fundamentalista vezető támogatása az erre való erős tiltakozás volt, a lázadás jeleként öltöttek a nők csadort, ami akkoriban titott volt országukban. Aztán jött a forradalom, és jött Khomeini, aki megalapította az Iráni Iszlám Köztársaságot, és elhozta azt a zárt világot, ami egészen mostaánáig hatott. Aki kötelezővé tette a fejkendőt, a vallást és aki hermetikusan lezárta országát. Az Amerika-ellenességnek, a nyugatellenességnek megvan a maga jól érthető történelmi oka, érdemes utánaolvasni. (Természetesen mindez ennél sokkalta bonyolultabb.) Mint ahogy megvan az oka a szigorú vallási diktatúrának is, hisz a zártság a feltétele annak, hogy az embereket szigorú kordában tarthassák. És Khomeinivel még valami eljött: a fogamzásgátlás tiltása, minek következtében a mai Irán lakosságának túlnyomó többsége 30 év alatti. Azaz olyanok mint mi. Fiatalok. Akik végre élni akarnak.

A pár napja lezajlott választásokról és annak elcsalásáról valószínűleg mindenki értesült már a híradók valamelyikéből valahol a huszadik perc tájékán, három bolti lopásról szóló vérforralóan izgalmas hír után. Döbenettel tapasztalom mindazonálatl környezetemben, hogy sokaknak, és valóban sokaknak fogalmuk sincs róla, mi is folyik valójában, mi a konfliktus, kik és mit akarnak. Pedig közben történelmet írnak azok a fiatalok ott, hisz harminc éve nem volt ennyi ember az utcán, három évtizede nem lázadt fel a nép az elnyomó rendszer ellen, soha nem fejezhették ki, hogy ők nem azok, akiknek gondoljuk őket, azaz akiknek akarják, hogy gondoljuk őket. Ők nem atomháborút és vallási rendszert akarnak, hanem végre békét a világ nagyobbik felével és persze élhető életet. És ez nem egy messzi ország érdektelen belpolitikai balhéja, Irán sorsa a világnak is fontos - elvileg. Nem az a fontos, hogy mit érnek el vele, mert valószínűleg elsöprik ezt a felzúdulást egy kézmozdulattal. De végre meg merték tenni.

A pillanat azonban nem csupán Irán életében történelmi, hanem minden internetező, békeszerető, politikai bullshitet elvető gondolkodó ember számára is. Az iráni tüntetők - miután blokkolták az sms kommunikációt, bizonyos netes oldalak elérését, a fotózást, a blogolást, a mindent -  twitteren üzennek nekünk és maguknak a harcról amit vívnak, az elszántságról amivel belevetik magukat, a kegyetlenkedésekről amiket tapsztalnak - pletykákról és tényekről adnak hírt. Nem kell ide média, ami évek óta megvezet bennünket, nem kell ide tévéstáb, nem kell semmi, csak azok a 140 karakterek, amikben elmondják, mi van éppen. Azok a mobillal titokban készült felvételek, amik bepillantást engednek abba a valóságba, amiről hírt adni oly veszélyes. A világ minden tájának hasonló fiataljai tapadnak a monitorokra és figyelnek lélegzetvisszafojtva Izraeltől Amerikáig, biztosítva a zöldbe borult tüntetőket, hogy tartsanak ki, velük vagyunk.

Óráról órára egyre többen vállalnak eszmei közösséget velük, ha csak annyit segítve is, hogy twitter hozzáférésüket úgy állítják át, mintha Teheránban lennének, ezzel is összezavarva a helyi hatóságokat, akik szintén emberfeletti küzdelmet vívnak minden egyes valós információmorzsa ellen, most már beépülve és hazugságokat írogatva is. A világ közben áttelepül virtuálisan Teheránba, védi a valós veszélyben lévő usereket ezzel, és azzal hogy se nevekre, se helyekre, se IP címekre nem hivatkozik. Csak csendesen jelen van, és figyel.

Persze sokaknak ez túl modern még, túlságosan ismeretlen terep, de ez nem lehet akadálya annak, hogy bárhogy, de figyeljünk, és szolidarítsunk. Velünk megtörtént, hogy fél évszázada cserbenhagyott minket a világ, pedig a szabadságunkért küzdöttünk úgy, mint ők most. Az, hogy végre ki mertek menni az utcára, már önmagában hatalmas dolog, még akkor is, ha egyik elnökjelölt politikája sem hozna teljes nyitottságot. Ugye nem vagyunk ugyanolyan közönyösek, mint akkor a világ felénk? Ugye képesek vagyunk átérezni, mit jelent a szabadságért, a tényleges szabadságért küzdeni, még akkor is, ha mi abban élünk, és akkor is, ha messze van?

Netes fekete lyukak

4065

Egy tengerészlány naplója

4197

Már megbántam, hogy anno nem vezettem (hajó)naplót, így utólag gondolva, jó lett volna, ugyanis a memóriám vetekszik egy aranyhaléval… Tengerész? Ez így elég bután hangzik, de hát tényleg valami olyasmi voltam, vagy mi. Egész életemben egy vágyam volt: csak egyszer lássam a tengert!

Munkaerőm van

Huszonkettő évesen nagyon bennem volt a mehetnék, ezért egy szép napon kitaláltam, én egy óceánjáró hajón akarok dolgozni. Fel is mentem világvárosunkba, bejelentkeztem egy közvetítő irodába, ahol meghallgattak. Egy közös teremben voltunk vagy húszan, kérdéseket lehetett feltenni. Egy-két kérdés, amit ott vetettek fel a kiközvetítendők, azért a rossz memóriám ellenére is megmaradt bennem: „És ha felvesznek dolgozni, van rá lehetőség, hogy az autómat is magammal vigyem?” „És majd az interjún mindent el kell mondanunk, hogy előtte hol dolgoztunk? Mert én voltam sztriptíz táncos is….” Azt a választ kaptam, hogy majd szólnak, ha van valami. Eltelt két hét, amikor aztán felhívtak, hogy lenne egy meghallgatás, egy német cég keres alkalmazottakat. Két nap múlva lesz, menjek fel, ha gondolom. Gyorsan összekaptam magamat, elmentem az interjúra. Németül folyt a meghallgatás, nagyon kedvesek voltak. Szobalánynak jelentkeztem, de túlképzettnek találtak és arról faggattak, miért akarok szobalány lenni, miért akarok külföldön dolgozni. Jól sikerült az interjú, úgy éreztem. Két hét múlva szóltak, hogy két nap múlva be tudnék szállni egy hajóra. Ezt le kellett mondanom, mivel ennyi idő alatt képtelenség lett volna felmondanom, összekészülnöm. Féltem, hogy így már nem kellek, de szerencsém volt, mert rá egy hétre szóltak, hogy három hét múlva indul egy hajó Velencéből. Ezt már elfogadtam, bár kétségek merültek fel bennem, hogy tutira akarom én ezt?el kellett mennem Pestre, befizettem a közvetítői díjat, aláírtuk a szerződést, ami fél évre szólt.

Beszállás

Elérkezett hát a nagy nap. Vegyes érzések kavarogtak bennem. Féltem, izgultam nagyon. Pláne, hogy akkor először ültem repülőre. Hogy az milyen fantasztikus érzés volt! Bár majd elájultam, mikor légörvénybe kerültünk. De amikor a felhők fölé értünk, olyan érzésem volt, mintha a mennyországba kerültem volna. A nap vakítóan sütött, a felhőkön meg-meg csillant a fény, olyan volt, mintha valami vattacukorhegy terülne el előttem és én bármikor beleharaphatnék. Hülye vagyok? Lehet, de én elsírtam magamat, számomra ez akkora élmény volt. Először Hamburgba repültünk, ahol egy nagyon szigorú orvosi vizsgálat volt. Volt olyan, akit hazaküldtek, mivel volt rossz foga! Így aztán mindenki izgult, nehogy gond legyen. Másnap indultunk tovább Velencébe. A velencei repülőtéren várt minket egy pasi, onnét tudtuk, hogy ránk vár, mivel volt nála egy nagy papír, ráírva: Ms. BERLIN. Beszálltunk a kisbuszba, és elvitt minket a hajóhoz. Amikor megláttam a hajót, csak ez jutott eszembe: „Úúúúúúúr Isten…” Ezt nem hiszem el. Ott állt Ő, a Berlin, a kikötőben. Hatalmas volt, eszméletlen nagy. Én csak álltam és néztem. Eszembe jutott, hogy én most, rögtön haza akarok menni. Félelmetes volt az egész: messze vagyok az otthonomtól, nincsen senki, akit ismernék, egy új munkakört kell ellátnom, a szerelmem otthon van… szóval, egyszerűen kész voltam. Igazándiból talán akkor tudatosult mindez bennem.

Seychelle szigetek. Ha a képre kattintasz és láthatod az egész világot!

Munkára!

Miután bementünk a gangway-en keresztül, az első utunk a Hausdame-hoz - ő volt a szobalányok főnökasszonya - vezetett, aki aztán eligazított minket. A kofferjainkat be kellett vinnünk a szobánkba. Rögtön utána elmentünk a ruháinkért, aztán meg irány dolgozni. Mindenki kapott egy másik lányt, aki már régebb óta ott volt és ő tanított be minket, de már élesben! Aznap volt Ein és Ausschiffung (vendégcsere). Miután kitakarítottunk, az ajándékokat kellett kihordani a szobákba - pezsgő, virágcsokor, csokoládé, gyümölcskosár -, mindezzel délután kettőig végezni kellett, mivel akkor jöttek az új vendégek. Miután a vendégek megérkeztek, végig kellett járni őket, szobáról szobára és megtudakolni, van-e valami kívánságuk. Hogyne lett volna….! Így aztán egész délután futkároztunk, mint pók a falon. Este elkezdődött az esti szerviz, azaz megágyazni, a fürdőt kitakarítani, ha kellett porszívózni. Merem állítani, hogy én estére úgy néztem ki, mint egy zombi. Egész nap nem ettem semmit, a hajam is égnek állt, még WC-re se tudtam elmenni, mert egyszerűen nem volt rá időm, még megszólalni is alig tudtam a kimerültségtől. Este tizenegyre végre végeztünk. Nem kellett altató, az tuti. Amikor elindult a hajó, tengeribeteg lettem. Hát ez valami szörnyűséges volt. Három napja voltam ott, de én elhatároztam, hogy hazamegyek. Aki nem volt még tengeribeteg, ő nem tudja, hogy az milyen. Egy idő után olyan érzésed van, hogy minden jobb ennél, még a halál is. Annyira rosszul voltam, hogy még a gyógyszer sem segített. Szinte azt sem tudtam, hogy hol vagyok, alig tudtam kommunikálni. Le kellett mennem az orvoshoz, aki injekciót adott, majd dolgoznom kellett tovább. Nem véletlenül fogytam egy hónap alatt tíz kilót. Hozzátenném, hogy soha nem szoktam meg, hogy hajón kell dolgoznom, azt az imbolygást nehéz elviselni. Volt, akit egyáltalán nem zavart, ezzel én nem így voltam, úgyhogy a hídra - ahol a kapitány tanyázott - csak igen ritkán mentem fel, mivel ott még akkor is himbálózott, amikor nem volt hullámzás.



olvass tovább

A net él

4274

Elképzelhető, hogy egyesek szemében az az életforma, amit környezetem igen nagy hányada űz, betegesnek tűnik vagy legalábbis igen távolinak és idegennek, de tény, hogy életünk jelentős része már online folyik. Nemcsak arról van szó, hogy egész nap a netet túrjuk, itt olvasunk híreket, itt csetelünk és itt vásárolunk, hanem már baráti kapcsolatainkat, közösségi hálónk mozgatását is itt intézzük, és persze a világról való gondolatainkat is itt tesszük közzé.

A Facebook és a Twitter az eddigieknél is tovább gyorsította a híráramlást nemcsak privát, hanem közügyekben is, legyen szó egy tiltakozó akció lebonyolításáról, a világ másik felén történő dolgokra valló reagálásról vagy akár egy házibuli megszervezéséről és dokumentálásáról. A Twitter, amit mikroblognak is szokás nevezni, a valós idejű kommunikációt hozta el, már a filmforgalmazók is foglalkoznak a jelenséggel, hogy sokan a moziban ülve telefonjukról egyből nyomják is a véleményüket a látottakról. Ennek hatása pedig attól függ, az adott twittelőt hányan követik, s hányan adnak a véleményére. Azaz hogy milyen és mekkora megmondóember vagy.

Az internetet megállítani nem lehet, élő, folyamatosan változó és egyre gyorsuló részünkké vált, s egyre nagyobb falatot hasít ki a világ népességének életéből is. Azaz egyre több ember kezd el egy, a valóssal párhuzamosan futó online életet. Nézzük meg az alábbi ábrát, ami a világháló fejlődését mutatja, és ami szerintem magáért beszél, de kértétek ne tegyünk ki magyarázat nélkül angol nyelvű tartalmat, úgyhogy akkor nézzük!

Klikk a nagyobb képért!

Ami a legszembetűnőbb az az, hogy Kína jelenleg is több nethasználóval bír már, mint az Egyesült Államok, s a különbség egyre csak nő majd a jövőben. A jelenleg harmadik helyen álló Japánt pillanatok alatt lehagyja majd India, hisz ott picivel többen élnek, és közülük egyre többen jutnak netközelbe. Érdekes a kép alján látható három kisebb ábra is, amik a pár évvel ezelőtti adatokat mutatják, egészen döbbenetes, hogy hét év leforgása alatt Kína 46 millió felhasználóról 253 millióig ugrott. A buborékoknál nézzük meg a körök szélén levő százalékos mutatókat is! A fölső, fekete sávban lévő százalékszám azt mutatja, a világ netezőinek hány százalékát jelenti az adott szám, tehát Kína 253 milliója a világ usereinek 17 százalékát teszi ki. A buborékon belüli kisebb körben mutatott szám pedig azt jelzi, az adott ország lakosságának hány százaléka ez, ami Kínánál 19, míg Amerikánál 73 százalék, tehát ott már nem nagyon van hova fejlődni tovább.

Az internetforgalom az adatok szerint minden évben nagyjából 50 százalékkal nő, és pár éven belül a jövő internetezői az angol, a mandarin, a portugál, a hindi és az orosz nyelvvel találkoznak majd legtöbbet. A netezés legnagyobb hányada a netes tartalmak nézegetése, hat százalék az emailforgalom (2008-ban naponta 210 milliárd mailt küldtek el, s ebből 78 százalék volt spam), 25 százalék a fájlcserélés, a játék pedig mindössze kettő. A legsokkolóbb adat számomra nem más, mint az, hogy2008-ban az online hirdetésekre költött pénz a világ GDP-jének 15 százaléka, s ez számszerűen 6,8 trillió dollár.