teve

Elbaltázott Mad Men

6620

Méghozzá szó szerint elbaltázott - Photoshoppal. A Rolling Stone tévés különszáma, amelyet az Emmy-gála apropóján adtak ki, egyébként nagyszerűen sikerült, a jelenlegi legmenőbb műsorról, a hatvanas évek szexista-cigifüstös elit miliőjében játszódó Mad Menről például gyönyörű fotósorozatot készítettek a kulisszák mögött, de a címlap a harmadvonalbeli divatmagazinoknak is ciki lenne. Első ránézésre mintha minden rendben lenne, de időzzünk el csak kicsit a részleteken! A hibákat nem kezdjük el sorolni, a kedves olvasó kipróbálhatja, hányat fedez fel, majd megnézheti a listát itt, és ha ezen felül is talál még egy-két hiányzó vagy kicsavart végtagot, leesni készülő fejet, ossza meg velünk!

Utáljuk a Homo sapienseket!

6877

Na jó, nem utáljuk őket, végül is az ő életük, meg állítólag nem is tehetnek róla, hogy annak születtek, ez ilyen genetika-dolog, vagy mi, és ha a négy fal között csinálják, azzal nincs baj. Többségében erre jutnak a lengyel járókelők, akiket megkérdezett a TV Ostrolenka riportere arról, mit tennének, ha kiderülne egy közeli barátjukról, rokonukról, hogy Homo Sapiens. Persze - hogy is mondjuk - kevéssé éleslátó és művelt arcokat bárhol találni, továbbá végeztek már hasonló kísérletet nálunk is, az ezt dokumentáló műsor azért mégis tanulságos, érdemes rászánni pár percet. A kedvencünk az ideges autós és a saját liberalizmusát láthatóan a kamera előtt felfedező baseballsapkás szemüveges arc.

Csak néhány sejt

7185

Csak ki kell mondani hangosan: abortusz, és áll a bál. Függetlenül attól, hogy „csak” minden tizedik magyar családot érint, mindenkinek van véleménye, mint minden témával kapcsolatban, amely a gyakorlati érvek mellett vallási-ideológiai háttérbe simul. Az alapkérdés természetesen: gyilkosság, vagy egyszerű beavatkozás az anya és családja érdekében? Ha gyilkosságként tekintünk rá: akkor is az, ha egészségügyi okai vannak? Esélyt kell tehát adni egy (valószínűleg) beteg gyereknek is? Vagy egy olyannak, aki tini szülők közé, a nincstelenségbe születne? Ha pedig elfogadható, hogy idejekorán művi úton megszakítsunk egy terhességet: mikor jár le a „határidő”? Mikor kezdődik az élet – azaz mettől számítva nem ússzuk meg, hogy gyilkosságról legyen szó?

Az érvrendszereket persze könnyen két csoportba oszthatjuk, ahogy azt az amerikaiak már rég megtették: pro-life, azaz magzatpárti (saját maguk az életvédő kifejezést kedvelik), és pro-choice, azaz választáspárti; ez utóbbi ideológia támogatói szerint a magzat az anya testének része, e fölött pedig minden nő maga rendelkezik. Ez utóbbi pedig azért sokkal jobban hangzik, mint az életvédő vagy magzatpárti ellentéte, nem? Úgy is mondhatjuk: a vallásos és ideologikus érvek (az élet a megtermékenyítés pillanatában kezdődik, azaz a magzat kezdettől fogva szent) a gyakorlatiakkal találkoznak. Egyes orvosok szerint akkor kezdődik az emberi élet, amikor mérhető a szívhang, illetve azt nézik, mennyire fejlett a központi idegrendszer – azaz érez-e fájdalmat a magzat, urambocsá’ beszélhetünk-e öntudatról. Az ügyben megszólaló önjelölt és hivatalos szakértők többsége természetesen férfi.

olvass tovább

A mozi halála

7943

Tegye fel a kezét, aki felnőtt fejjel azon kapja magát, hogy egyre többször jár moziba! Nincs semmi csodálkoznivaló azon, ha nincs sok jelentkező, ahogy azon sincs, hogy az érvek többnyire úgy hangzanak, hogy „mostanában nem az igaziak a filmek.” Jogos is és nem is. A multiplexekben ritka a tolongás, de szerencsére az értékeket nem kell temetnünk. Egyszerűen arról van szó, hogy a mozi mint intézmény a szemünk előtt válik egyre jelentéktelenebbé.

Moziba járni elvileg közösségi élmény, csúcsminőségű technológiával meglódítva, ma azonban már nem kell ezért jegyet rendelnünk, fél órával előtte odamennünk, kifizetnünk az 1890 forintot jegyenként, meggyőzni a büfé pultosait, hogy nem menüben kérjük, tartani a pasink/nőnk popcornját, amíg pisil, befoglalni a legjobb helyet, majd izgulni, hogy jelentkezik-e a tulajdonosa (vagy megvenni a jegyet a legjobb helyre, és izgulni, nem foglalták-e be), és így tovább. Megkapjuk otthon ugyanazt, olcsóbban, zavaró tényezők nélkül.

olvass tovább

Majdnem híres

8150

„Jaj tudom, ez az a csávó az izéből!” – ez a felkiáltás nagyjából mindenkinek ismerős, aki legalább egy pár évadnyi tetszőleges amerikai sorozatot, vagy pár tucat filmet lenyomott életében. Ismerjük az emlékezetes, mégis nevenincs színészt, aki annyira szuggesztív és olyan energiákkal tölti meg a szerepét – még ha az csak pár sornyi szövegből áll is -, hogy évek múlva is biztosan beugrik, hogy láttuk már valahol. A nevét viszont nem tudjuk, egyrészt azért, mert kizárt, hogy valaha is kiírják a cím előtt – vagy akár az elejestáblistán -, másrészt azért, mert a hollywoodi marketinggépezet ügyet sem vet rá.

A „színészek, akiknek sztárnak kellene lenniük” nevű liga már csak azért is külön figyelmet érdemel, mert az álomgyárban jelenleg lassan elfogynak az igazi (!) sztárok, a tátongó űrt pedig erre teljességgel alkalmatlan arcokkal igyekeznek betömni. Számtalan arc köszön vissza a magazincímlapokról, akikről tudjuk, hogy látnunk kellett volna valahol, tudjuk, hogy meg kellene jegyeznünk a nevüket – különben miért nyomatnák őket ennyire? -, a filmográfiájukat megnézve azonban kiderül, hogy éppen most vannak túl az első nagyobb szerepükön. És máris sztárok – állítólag.

olvass tovább