tanár

Köcsög vagy, mint apád!

4896

A fenti mondat még a kilencvenes évek elején hangzott el egy általános iskolában, földrajz órán, a tanár szájából. (Feleltetett, és a felelő rossz választ adott.) Majd a köcsögözést tettek is követték, a fejtetőre adott úgynevezett barack formájában. Persze az osztálytársakkal jót derültünk az eseményeken, kivéve természetesen azt a diákot, akinek a sértést és a kobakkoppintást szánták. Ő a szünetben elpityeredett, majd másnap beteget jelentett, és egy hétig nem láttuk. Akkoriban nem nagyon tudtunk mit kezdeni az oktatók színes beszólásaival. Hiszen ők voltak a tanárok, akiknek nevükből adódóan mindent szabadott. Nem álltunk fel a padból, hogy sípcsonton rúgjuk őket, nem hívattuk be a szülőket elégtételt tenni, nem demonstráltunk, pedig hajdanában, danában több okunk lehetett volna rá, mint a jelen gyermekeinek. Vajon miért voltunk ilyen belenyugvóak? Természetesnek találtuk az alárendelt helyzetünket? Ilyen nevelést kaptunk? Kicsit csodálkozom is, hogy a történtek ellenére nem vált belőlünk pszichopata sorozatgyilkos…

Olvastam egy összegzést a XIX. században alkalmazott iskolai büntetési módszerekről. Tizennégy fokozata közül pár megmosolyogtatott. A „rosszalló, komoly pillantás; sóhajtás, fejcsóválás” napjainkban már a vicc kategóriába sorolható, és inkább nevetteti, mintsem ijesztgeti a tanulókat. Ugyanez a helyzet a „a pad elé való kiállítással” is. A „fenyegetés” vagy a „kirándulásból kizárás” komolyabb módszer ugyan, viszont a „jobbaktól történő elkülönítés” szintén nem működne, mert a mai osztályokban ebből a típusból 2-3 van, és inkább ők szorulnának elkülönítésre… A „testi fenyítés”, mint büntetési forma a 13. helyre került. Azonban – ahogy ezt az 1800-as években íródott szakkönyvek megjegyzik – kizárólag a vessző vagy vékony pálcika használható erre a célra, és nem engedélyezett a bot, kötél vagy szíj használata. (Na még szerencse!) Továbbá tiltott volt a gyermek felpofozása, hajánál vagy fülénél fogva való rángatása, a hátba- és fejbeverése. Maradt tehát a gyengéd barack, a tenyérbe csapás, és minden, amire egy vessző használható…(A vesszőt már az ókori Rómában is alkalmazták, mint fegyelmezési eszközt. Szükségesnek tartották a „kemény római jellem” kialakításához.)



olvass tovább

Csontvázak a homokozóban

4953

Igenis trauma

"Anya, a múzeumban meghalt egy bácsi és egy néni, és még mindig ott vannak a teremben halottan. Anya, miért hagyták ott őket?" - kérdezi pityeregve nővérem három éves kisfia az első óvodai kirándulás után. A döbbenettől szóhoz sem jutó anya másnap beviharzik az oviba, és faggatni kezdi az óvónőt, ugyan, mit látott a gyereke, amitől fél éjjel nem mert elaludni? A vezető óvónő eleinte viccesnek találja, hogy jajszegénykém, de később irritáltan lerázza nővéremet, mondván, ő az egyetlen, akinek panasza van az ügyben. Az ügyben, amiben kiscsoportosokkal, -három évesekkel- egy múzeumban csontvázakat nézettek, amiket persze meg is foghattak. Naná, neki van panasza, hisz szerencsére a gyerekével van olyan viszonya, és a gyerek van annyira fejlett, hogy bár délután még hárította az érdeklődést, este elmondta a problémáját. Bagatellnek tűnhet, de a gyerekkorban átélt traumákat csak kellő odafigyeléssel oldhatjuk meg, már ha egyáltalán felszínre kerül az egykori sérelem. A történet beszédes, hiszen a három éves gyerek éjjelente csikorgatja a fogát a stressztől, miközben elfogultság nélkül mondhatom, hogy nővéremnél odaadóbb, odafigyelőbb, óvóbb és ösztönösen jobb anyát még nem láttam.

Tény, hogy a gyerekként szerzett sérüléseket, megrázkódtatásokat, emlékeket egy életen át magunkban hordozhatjuk, és ezek könnyedén befolyásolhatják későbbi életünket, tetteinket, viselkedésünket, reakcióinkat. A legtöbb trauma és rossz emlék az óvodához és iskolához köthető, hiszen ezekben az intézményekben töltjük a legérzékenyebb korunk napjaink nagy százalékát, ki tudja milyen társak és pedagógusok közt. És nem csak ez a nehézség. Egy óvodás gyerek sokszor még ki sem tudja fejezni érzelmeit, hisz a kommunikáció eszközei még nem állnak rendelkezésére teljes egészében. Egy három-négy évesekből álló közösségben igen eltérő a nyelvi fejlettség szintje, gondoljunk hát bele, egy lassabban fejlődő gyerek hogy lenne képes elmondani azt, amit nem is ért? Hogy tudná elmondani a halált, mikor azt sem tudja mi az, csak ösztönösen fél tőle, és ijedtséggel tölti el? És hogy tudná elmondani a durvaságot és a megaláztatást, amiben nap nap után része lehet egy ilyen közösségben? A társaktól elszenvedett sérelmek ebben az időszakban igen gyakoriak, ami a korosztály és a fejlődés sajátossága. Szintén a fenti óvodánál és szereplőknél maradva, elmesélünk még egy történetet: egyik nap Marcellt megverik társai, ő csak zokog, és nem mondja el az óvónőnek, mi történt. Anyja másnap megteszi ezt helyette, nem vár büntetést, csak gondolta nem árt, ha tudja a nevelő, miért sírt tegnap a gyerek. És ekkor jön a megalázás, hiszen Marcellt kiállítják a két csoport elé, hogy mutasson rá az őt verőkre, akik végül beismerik tettüket. Ám az ő nevelőjük mindezt tagadja, s kijelenti, Marcell hazudik, nincs ebben semmi, kedves anyuka, mindenki szokott hazudni. Az már csak hab a tortán, hogy másnap fordítva játszódik le mindez, s a tegnap még hazugsággal vádló óvónő az egyik kisgyereket üvöltve szidja, majd mikor az zokogásban tör ki, fejét belenyomja a zsákjába. Hogy magyarázod el a háromévesednek otthon, mikor jogosan megkérdezi, hogy miért történnek ilyenek? Hogy oldod föl benne a szorongást, amit az óvodának másfél hónap alatt sikerült generálnia, holott előtte már egy évig boldogan járt minioviba?



olvass tovább

Nélkülük más ember lennél

5038

Embere válogatja, hogy ki mit érez, mikor visszagondol egykori tanáraira. Érthető, hogy ambivalens érzelmek kavarognak bennünk, hiszen voltak olyan tanárok, akiktől évekig rettegtünk, de akadtak olyanok is, akiktől nemcsak a tananyagot sajátítottuk el, hiszen az okítás mellett az élethez is afféle használati utasítással szolgáltak. Ezek nélkül a pedagógusok nélkül megannyi kellemes emlékkel szegényebbek lennénk, de az is lehet, hogy nem azon a pályán dolgoznánk amin most. Ami pedig ezeknél is fontosabb: ha egy-egy mérföldkőnek számító találkozás kimaradt volna az életünkből, ma biztosan nem olyan emberek lennénk, amilyenek most e sorokat olvassák.

Az idő megszépíti...

Már hosszú évek óta visszatérő téma a pedagógusok alulfizetettsége. Ez nem véletlen, hiszen a tanári pálya az a terep, amit kellő elhivatottság és szakmai alázat nélkül nem lehet hosszú távon taposni. Az igazán jó pedagógus szemet huny a csekély fizetés felett, aki pedig manapság lép erre a pályára, az biztosan tudja, hogy szuper kocsit és álom nyaralót nem remélhet tanári apanázsából. Akkor mégis miért csinálják? Csípőből rávághatnánk, hogy azért, mert épp a tanárképzőre sikerült bejutniuk, de aki már évtizedek óta tanárként dolgozik, nem valószínű, hogy csupán ez okból marad egy életen át a pályán. Ahhoz, hogy megleljük a kérdést, érdemes elbeszélgetni egykori tanárainkkal, erre pedig remek alkalom lehet, egy olyan rendezvény, amin a tanári kar többsége részt vesz. Én épp néhány hete voltam egy gálaesten, ahol a volt gimnáziumom kilencvenedik születésnapját ünnepeltük. Az ünnepi programot persze pezsgőzés és közös tortaevés követte, közben pedig jöttek-mentek egykori nevelőink, és mindegyiküknek volt egy-egy kedves szava hozzánk. Könnyen leszűrhető, hogy ki az, aki csak lefutja a tiszteletköröket, és ki az, aki csillogó szemmel össze-vissza puszil, és rád zúdítja a kérdésit, amik korántsem merülnek ki egy szimpla Hogy vagy?-ban. Sok év után nem könnyű felvenni a szálakat, ezért már az elején halott ügynek tűnhet elmesélni, hogy mégis mi történt az elmúlt öt évben. Nem is erről volt szó.

Biztosan ti is többször éreztétek már egy-egy tanár láttán, hogy a múlt okod ad a szégyenkezésre, hiszen a kamaszos hév olyan tetteket szült, amiket visszagondolva már meredeknek találtok. Gyanítom, hogy ez többségünknél így működik, de szokás mondani, hogy az idő mindent megszépít, így butaság pironkodva álldogálni bármelyik tanár előtt. Sőt, a múlt stiklijeit már nyugodt szívvel felfedhetjük, hiszen nem kell tartanunk a rovások, beírások és intők hadától, a szülői szidalmazásról nem is beszélve. Ha nekiveselkedünk az őszinteségi estnek, olyan dolgokat tudhatunk meg, amikről fogalmunk sem volt. Én például a gálaesten bevallottam az egykori kémia tanárnőmnek, hogy az összes dolgozatnál puskáztam, mert képtelen voltam eligazodni a kötések és a molekulák útvesztőjében, és annyira adta magát a helyzet, hogy amíg a ő a szertárban locsolgatta a növényeit, addig én az apró papírlapról lestem. Miután színt vallottam, többen is megerősítették eme dolgozatírási hagyományt, amire a tanárnő csak ennyit mondott: "Ugyan már gyerekek, azt hiszitek, hogy véletlenül mentem be a szertárba? Nagyon jól tudtam, hogy mit csináltok, csak mindegyikőtök olyan talpraesett és életrevaló volt, hogy nem akartam, hogy a kémia bukás bárkit is fenyegessen."

Lehet másképp is

Természetesen egyik tanár sem vallaná be az iskolaévek alatt, hogy az ő tantárgya alacsonyabb rendű mint a másé, de ez a történet is jól példázza, hogy ha mázlink van, és kifogunk egy reális gondolkodású pedagógust, akkor nem kell, hogy az egész jövőnk függjön a bizonyítványon. Persze akadnak olyanok is, akik ha már elvégezték az egyetemet, egész életüket a tanításra teszik fel, és nem érdekli őket az sem, ha az adott diáknak semmi tehetsége, vagy épp érdeklődése nincs a tantárgyhoz. Ilyen cipőben is jártunk, és tudjuk jól, hogy ezektől a tanároktól rettegtünk, és minden bizonnyal ők azok, akikkel még hosszú évek múltán sem állunk le kedvesen cseverészni. Akikre egész életünkben emlékeznünk majd, ők egészen más habitusú emberek. Gyanítom, hogy a pedagógia majdnem olyan mint a gyereknevelés: még az iskolában sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a diák nem egy képlékeny húsmassza, amire rázúdítható az információ, hanem személyiséggel bíró lény, akinek ki kell nyitni a világot. Egyedül felesleges elindulni a vándorútra, de az igazán jó tanár a lehető legjobb turistatérképet nyomja a kezünkbe, mi pedig úgy indulhatunk el, hogy végig vigyázó tekintetet érzünk a tarkónkon. Az oktatási rendszerünkben bizonyára ti is sok hibát találtok, hát még a tanárok hány vérző sebet ismernek, hiszen ők minden nap szembesülnek a puszta valósággal: hogy nincs pénz, hogy túl nagy a tananyag, hogy nincs idő konstruktív vitát folytatni. A vita pedig nagyon fontos, hiszen ütköztethetjük véleményünket más álláspontjával, közben megtanulunk érvelni, sőt még jobban megismerjük önmagunkat.

Igen, csak épp negyvenöt perc kevés arra, hogy mindenki elmondhassa, hogy például ő miként ugrott volna ki az állóháborúból. Tény, hogy nehéz kivitelezni az alternatív oktatást, de nem lehetetlen: a jó tanár miután becsukta az ajtót, nem az OKM szerint, hanem a saját "törvényeihez" mérten oktat. Ehhez persze állni kell a felettesek minimum rosszalló tekintetét vagy a kollégák féltékenységét, akik csak fejvakarva állnak, hiszen nem értik, hogy őket miért nem fogadja ekkora rajongással az osztályterem. Pokolian nehéz feladat néhány mondatban leírni, hogy milyen a jó tanár, pusztán jellemvonásokat lehet kiemelni, amik ha szerencsésen koncentrálódnak egy tanárban, az az ember biztosan a pályára született. Ki ne szeretné érezni, hogy a döntés joga a kezében van, ki ne akarna olyan légkörben tanulni, amit nem kötelező rossznak él meg, hanem egy jó közösségnek, és ki ne akarná azt érezni, hogy a leírt szó igenis felülírható? Aki látta a Moszkva tér című filmet, biztosan emlékszik arra a jelenetre, mikor a töri tanár, kezében a tankönyvvel azt mondja: "Ami ebben áll, az elképesztően magas valóságtartalmú ugyan, de száz százalékosnak azért nem mondanám". A szabályokhoz kényszeresen ragaszkodó tanár nem nevel talpraesett diákokat, csupán olyan embereket, akik a jövőben nem lesznek önálló véleménnyel bíró, hasznos tagjai a társadalomnak, csupán szervilis beosztottak. Ez persze nem jelenti azt, hogy csupán a tanárokon áll, hogy milyen emberekké válunk, az viszont tény, hogy ha már tizenévesen is azt látjuk, hogy ha nincs olyan, amit ne kérdőjelezhetnénk meg vagy bírálhatnánk, akkor kevésbé leszünk hajlamosak arra, hogy minden elénk lökött információt igaznak higgyünk.

Nagy találkozások

Ha igazán szerencsések vagyunk, életünk során többször is részünk van úgynevezett nagy találkozásban, amikor azt érezzük, hogy az illetővel találkoznunk kellett. Ezek az emberek később óriási hatással lehetnek a személyiségünkre, pláne akkor, ha a kamaszéveink alatt találkozunk velük, sőt mi több, ha ezek az arcok nem a barátaink, hanem a tanáraink. A két dolog persze nem zárja ki egymást, de tekintve, hogy a tanár-diák viszony formálisan egy munkakapcsolat, így a szűkös keretek gátolják a barátság kialakulását. Ez még nem jelenti azt, hogy létre sem jöhet, csak épp rengeteg feltételnek kell egyszerre teljesülni. Az egyik ilyen feltétel a tanár nyitottsága, vagyis hogy képes legyen a diákok fejével gondolkodni. Ha életünk során volt ilyen tanárunk, igazán szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hiszen a feltétlen bizalom és megértés remek táptalajt biztosítanak egy olyan viszonynak, ami túllép a tanár-diák bebetonozott felálláson. Nekem volt részem ilyen találkozásban, sőt már a legelején éreztem, hogy ez egy kivételes kapcsolat lesz, de igazán csak az idő támasztotta alá a rajongásomat. Azért nevezem ezt rajongásnak, mert bár volt, hogy nem voltam azonos állásponton a tanárnővel, mégis mindig elérte azt, hogy tiszteljem a véleményét. Valljuk be, kamaszok között ez elég rendhagyó, pláne ha szülőről vagy tanárokról van szó.

Semmi kétség, vannak olyan szakmák, amikre születni kell, és persze akadnak olyanok is, amiket egyszerűen megtanulunk. Nagy különbség, hogy szimplán betanult munkafolyamatokat végzünk, vagy mélyen hozott anyagból dolgozunk, ergo kihasználjuk a tehetségünket. Szerencsés az, aki munka gyanánt azt végezheti, ami a hobbija, legyen szó írásról, festésről, házépítésről, vagy épp tanításról. Megtanítani valakit írni, olvasni, vagy épp bevezetni az avantgarde művészetbe, kölcsönösen hálás feladat lehet, de óhatatlan, hogy a tanár a saját szűrőjén keresztül juttassa el a tananyagot a diákokhoz. A nyers információkat persze ki kell színezni, és ez az igazán kemény meló, de ezeknek a történetek tudják igazán lenyűgözni a kíváncsi lurkókat, de még a kevésbé érdeklődőket is lekötik. A gimnáziumi töri tanárnőm mindig hozzáadta saját véleményét a tanagyaghoz, de sosem úgy, hogy azzal ne lehetett volna vitázni. Így tudtam meg, hogy Churchill nemcsak alkoholista volt, de mániás depressziós is, és mekkora mázli, hogy a második világháború alatt nem a depresszív, hanem a mániás napjait élte. Vagy, hogy a középkori Budáról azért tudunk olyan keveset, mert szintén a második világháború vérzivatarában a legtöbb emlék megsemmisült, hiszen a magyarok -a franciákkal ellentétben- nem nyilvánították nyitottá a fővárost. Tény, hogy sokkal több ilyen információ kavarog a fejemben, mint egzakt adat, de tudom, hogy a történelem lehet sokkal emberközelibb, mint pusztán néhány papírlap. Az ilyen órákat nem lehet elfelejteni, azokat a beszélgetéseket pedig végképp nem, amik nem könyvek körül forogtak. Volt olyan tanárnőm, akivel a férfi-női kapcsolatról és a gyereknevelésről beszélgettünk nagyon sokat. "Adott egy személyiség, ami melletted bontakozik, közben pedig te mutatod meg neki, hogy kék az ég, hogy a sütő forró, hogy a homokból várat lehet építeni..." - mesélte könnyes szemmel. Ezek kitörölhetetlen emlékek, hiszen nem azt éreztük, hogy egy magas fal húzódik a tanárok és köztünk, holott eleinte minden kapcsolatot fal keresztez. Az már kérdéses, hogy képesek vagyunk-e lebontani, és esetleg felismerni, igen, miatta választottam ezt a szakot az egyetemen, ezt a pályát, ezt az életet.