szomorúság

Koppantam és most fáj

4718

Vajon bevalljuk a csalódottságunkat egy-egy kudarc után, vagy továbbra is emelt fővel mosolygunk a világba, hiszen törhetetlennek hisszük, de leginkább mutatjuk magunkat. Melyik megoldás a jobb: átélni a mélységet, vagy nagyot szökkenni a szakadék fölött, ezzel vállalva, hogy egy újabb terhet veszünk magunkra. Megoldásokat kerestünk a lelki nyűgök kihordására.

Senkit nem akarok látni!

Az első és alapvető megoldás: magunkba zuhanunk és várunk. Hosszú távon nemcsak kimerítő az önsajnálat, de felesleges is, hiszen önmagunkon túl, a környezetünket is kikészítjük. Persze hogyne lehetne napokig egy helyben tespedni, ülni és bámulni a tévét, vagy órákig hallgatni ugyanazt a lemezt? De lehet, sőt személyiségünktől függően muszáj felmérnünk, hogy milyen hosszú gyászidőszakot kíván a testünk, na és persze a lelkünk. Legyen szó bármilyen csalódásról, egyesek azt vallják, hogy a bánat e téren olyan, mint a boldogság: jobban járunk, ha teljes mélységéig zuhanunk bele, méghozzá minél előbb. Hogy mit takar a teljes mélység? Hát azt, hogy nem vonjuk meg magunktól az önsajnálatot és igazi önző habitussal működünk: szimplán azt tesszük ami nekünk jó. Fagyit lapátolni nagykanállal? Oké. Kifutni a lelkünket a szigeten? Jöhet. Teljesen mindegy, hogy mit választunk, a lényeg, hogy lássuk át, ez az állapot csakis átmeneti lehet, hiszen nem érdemes egyetlen kudarcért feláldozni mindent? De nem ám! Még akkor sem, ha a perspektíva enyhén szólva homályos vagy épp teljesen láthatatlan. Ha úgy döntünk, hogy igenis jár nekünk az önsajnálat, akkor élvezzük ki fenékig. Ezzel nemcsak magunkat tesszük próbára, hanem a környezetünket is, akik minden bizonnyal nem nézik majd ölbe tett kézzel a vergődésünket. Pláne akkor nem, ha valami más is becsúszik a képbe...

Bánatűzőnek ott vannak a már-már klisének számító dolgok: az édesség zabálás, az állandósult mackónadrág viselet, elzárkózás a napfénytől... és az önpusztító szerek teljes arzenálja. Nyilvánvalónak tűnhet, hogy az önkívületi állapot egyenlő a gondtalansággal, hiszen nincs se fájdalom, se elkeseredettség, csupán a mámor. A történetnek két buktatója is van: az egyik az, hogy az ad hoc jellegű bánatűzéssel rövid úton függővé válhatunk, legyen szó alkoholról, vagy épp drogokról. A másik hátulütő talán még ennél is veszélyesebb, hiszen a klasszikus függés iskolapéldáját eredményezheti: a tudatmódosítókat végérvényesen azonosítjuk a boldogsággal és a szabadsággal. Lássuk be, hogy ez azért elég erős béklyó, így hát jobb távol maradni tőle. Mondhatjátok, hogy okosságokat nagyon könnyű pusztán szavakban pufogtatni, viszont kevés az olyan ember, akinek ne kellett volna közvetlenül, vagy akár közvetve szemlélnie egy másik ember lecsúszását. Ha épp nagyon mélyen vagyunk hihetetlenek tűnhet, de nagyot profitálhatunk a fájó helyzetből. Akár úgy, hogy önerőből felülkerekedünk a problémán vagy úgy, hogy kiderítjük, hogy melyik az az állítólagos barát, aki valóban barát. A zavaros víz egyre inkább letisztul, kirajzolódik a kör, a fájó seb pedig már épp csak gennyezik. Egy dolgot jobb szem előtt tartani, mielőtt végleg fejest ugranánk az önsajnálatba: később vajon nem tűnik majd elpocsékolt drága időnek a sírással és jajveszékeléssel töltött sok-sok perc?

Dolce vita

Nem tudom nektek feltűnt-e, de például a frissen szakított embereknél van egy visszatérő viselkedésmód: féktelenül buliznak, mosolyognak és bizonygatják, hogy minden szuper. Ez a hozzáállás szöges ellentéte a mélységes önsajnálatnak, hiszen ha egy-egy trauma után belecsapunk az életbe nem is marad időnk gondolkozni és vergődni. De hiszen épp ez a cél: teljesen mindegy mi történik, csak ne kelljen szembe nézni a kudarccal. Jogosan kezdünk kételkedni a kimondott szavak hitelességében - "Én jól vagyok, komolyan!" Ha passzív szemlélők vagyunk egy valamivel biztosan kiverjük a hedonista egyednél a biztosítékot: nemes egyszerűséggel szembesítjük, hogy orbitális önámításba kezdett. A kimondott szavak súlyát érdemes csökkenteni, hiszen jó eséllyel okozunk sokkot, vagy ami még rosszabb, teljes elzárkózást. Legyen szó saját nyomorunkról vagy máséról, mindenki életében akadhat olyan helyzet, amikor igenis helytálló gyengének mutatkoznia. Ez persze nem egyenlő azzal, hogy a munkahelyünktől kezdve a közértig mindenütt bőgünk, mert nekünk olyan rossz. Nem, de azok előtt miért viselnék maszkot, akik közel állnak hozzánk? És ami még fontosabb: miért színészkednénk önmagunk előtt? Ha úgy döntünk, hogy nem nézünk szembe a problémával nem árt ha tudjuk: lehet, hogy megóvjuk magunkat a nagy dózisú fájdalomtól, hosszú távon viszont magunkban hordozzuk a kimondatlan szavakat. Nem mondom, hogy az ilyen emberek azok, akik később terapeuta segítségére szorulnak, de butaság azt állítani, hogy mély és fájó sebeket csak úgy el lehet felejteni.

Elvárjuk bárkitől, hogy törhetetlen betonoszlop legyen, aki soha semmitől nem rendül meg? Nem, vagy ha mégis, akkor bátran mutassuk legjobb arcunkat, még egy kínzó csalódás után is, hiszen úgyis ezt várják tőlünk. Később meg a fejünkkel a kezünkben bőghetünk a pszichológusnál, a ki nem mondott butaságaink miatt. Önszántából ki akarná ezt? A nyíltság önmagunk felé teljes szabadságot ad, mások felé pedig feloldja a gátakat. Hiába rágjuk át magunkat ezerszer a problémán, minden bizonnyal akadnak majd olyan szegmensek, amiket nem veszünk észre. Sokadik szemnek ott a környezetünk, akik talán helyettünk is látnak egy kicsit többet. Ha akad egyetlen olyan ember, aki sokadjára is képes belekezdeni a fájdalmunk boncolgatásába, már szerencsésnek mondhatjuk magunkat.

Szebb és jobb

Hiába a nagyon divatosnak számító önsegítő könyvek kultusza, itt és most mondjuk ki, hogy csalódni igenis rossz! Mindig akad olyan pillanat, amikor a távoli horizonton sem látunk mást csak vért, izzadtságot és könnyeket. A könny legyen igazi könny, a gyászidőszak pedig szóljon tényleg az átgondolásról és a romeltakarításról. Hányszor hallottuk már, hogy a valódi újrakezdéshez muszáj mindent lerombolnunk, muszáj minden csomagunktól megválni és kénytelenek vagyunk kimondani azt is, ami nagyon fáj. Hatalmas csalódottságunkban nem árt, ha tartalékolunk némi lelki erőt a ki nem mondott szavak elrebegésére, hiszen akár hiszitek akár nem, a fejünkben hiába nyüzsögnek a gondolatok, ha nem keltjük életre őket. Tegyük magunkban vagy mások előtt, az szinte mindegy, lényeg, hogy ne adjunk egy alapos méregdózist annak, ami elkezdődhet tisztán, hazugságok nélkül.

Folyton csak bőgünk

4805

Nem tudom ti hogy vagytok vele, de engem gyakran sokkolnak a statisztikai mutatók, pláne azok, amik az életünk során végzett bármilyen tevékenység összesített számát mutatják. Példának okáért itt a sírás: tudtátok, hogy mi nők életünk során átlagosan egy év és négy hónapot töltünk könnyek társaságában?

Számtalan lányt ismerek, akik nagyjából bárhol, bármikor szinte bármin képesek elbőgni magukat. Magamon is számtalanszor tapasztaltam már, hogy a drasztikus fronthatás nemcsak a jókedvemet likvidálja, de igen könnyen bőgésre sarkall. Életünk során persze nem egyenletesen oszlanak el a sírással töltött percek vagy órák, hiszen egészen pici korunkban többet bőgünk, majd egyre kevesebbet. A könnyeket kiváltó tényezők is különböznek, nézzük hogyan!

Egy éves korig

Amíg nem tudunk beszélni, gyakorlatilag a sírás az egyetlen eszközünk arra, hogy kommunikáljuk a problémánkat. Ebben a korban legtöbbször éhség, fáradtság, betegség, telepakolt pelus miatt bömbölünk, de az is megesik, hogy csak úgy. Ezzel aztán jól feladjuk a leckét a szülőknek, akik felváltva tanakodnak, hogy vajon mi baja lehet a gyereknek.

Egy és három éves kor között

Ebben a korban már meg van a magunkhoz való eszünk ahhoz, hogy felfogjuk: könnyekkel képesek vagyunk manipulálni a környezetünket. Épp ezért a hiszti szerves része a sírás, plusz még megannyi oka lehet a pityergésnek: fáradtság, leszidás, sérülés.

Négy és tizenkét év között

A kimondott szavakon túl hajlamosak vagyunk könnyeinkkel is alátámasztani a sérelmeinket, így továbbra is bőgünk. Hogy mik a legfőbb kiváltó tényezők? Fizikai fájdalom, betegség, dorgálás, de ebben a korban már a társas konfliktusok is kiválthatják a könnyeket.

Tizenháromtól tizennyolc éves korig

Bizony, bizony a kamaszkor és annak minden "szépsége" nagyon is hozzá tesz a bőgéssel töltött tizenhat hónaphoz. Legfőbb kiváló tényező a hormonális változás, sőt a kor sajátosságát is a hormonok ingadozása adja meg. Legyen szó kudarcról, konfliktusról egy barátunkkal vagy szerelmi csalódásról, minden bizonnyal könnyek közt törünk ki. Ebben a korban már nemcsak érzékeljük a külvilágot, de elkezdjük kritikusan szemlélni mindazt, amit addig elfogadtunk. Így nem meglepő, hogy a szüleink vagy a tanárok egy-egy húzása miatt is elpityeredünk.

Huszonöt éves korig

Azt hihetnénk, hogy tizennyolc és huszonöt éves korszakunk előtt már bőven kibőgtük magunkat, pedig nem. Tény, hogy ebben az időszakban jóval nehezebb kiprovokálni a könnyeket, de egy-egy kudarc, de még az óriási érzelmi impulzusok is könnyeket csalnak elő. Az utóbbi kategóriába tartozó szülés biztosan minden nő életében könnyfakasztó élmény.

Huszonhat év fölött

A harmadik x-hez közeledve olyannyira empatikussá válunk, hogy akár mások ügyes-bajos gondjain is képesek vagyunk elpityeredni. Persze a kört nem szűkíthetjük le csupán a negatív élményekre, hiszen például a barátnőnk esküvőjén is teljesen természetes dolog bőgni. Csak úgy mint kisgyerekkorban, a kimerültség újfent visszatér a repertoárba, hiszen a sírás remek mód a felgyülemlett feszültség levezetésére. És hogy mi a helyzet az idősekkel? Bizonyára ti is tapasztaltátok már, hogy nagyszüleink és idősebb rokonaink szinte mindenen képesek elpityeredni, vajon mi is ilyenek leszünk?

Szomorú cuccok blogja

7635

Cukiságblog, vicces YouTube-linkek, terjedő mémek, öntudatra ébredt macskák, epic fail? Hát nem volt még elég? De, legalábbis a Sad Stuff on the Street ("szomorú cuccok az utcán") nevű, most indult blog szerkesztője (szerkesztői) szerint, akik kifejezetten olyan képeket gyűjtenek, amelyek mögött valami szívszorító történet áll. A blog persze hiába próbálkozik, nem minden ízében szomorú. Vannak kihagyhatatlan, tragikusnak tűnő, de inkább poénos képek a globális felmelegedés áldozatává vált mikulásról, vagy egy kidobott kondigépről, amely a sikertelen újévi fogadalom méltó mementójaként árválkodik az utcán. A képek többsége azonban valóban szomorú: kidobott ajándék, lemez, plüssállat, elhagyott műláb (!), akciós temetkezési ajánlat, ottfelejtett zakó. A képaláírásokról se feledkezzünk meg, így teljes a kép. A blogért ide tessék kattintani.