szülők

Pécsi Ildikót nem nevelték

2828

A karácsonyi vásárlós rohanás közepén jó néha megpihenni, és ráérősen beszélgetni - vagy csak hallgatni. Egy esős, sötét decemberi estén melengető forralt borral a gyomorban elgondolkozni egy percre másokon keresztül magunkon még jobb.

Sokszor ajánlgattuk már nektek a Gyerekkori álmok klubját, mit Randy Pausch emléke előtt tisztelegve s furcsa életútjának adózva a Jaffa kiadó szervez immár hagyományosan, s mi most is ellátogattunk, hogy megtudjuk, miképp gondolkodik egykori álmairól, gyermekkoráról és az útról, amit eddig végigjárt Pécsi Ildikó és Pálffy Norbert, kinek nemrég jelent meg első könyve, a Noé bandája szintén a kiadó gondozásában.

Szeretem az ilyen beszélgetéseket, nem csak azért, mert megismerhetek bensőséges részleteket az illetők életéről, hanem mert annyira emberi, annyira közeli minden, amit mondanak, hogy képtelenség nem számotvetni mindazzal, ami a felvetett kérdések, történetek kapcsán bennünk kavarog. Ezen az estén ilyen volt például a nevelés kérdése. Mi a jó nevelés? Mi hozza ki a legtöbbet az emberből, mi az, ami olyan útravalót ad, hogy az ember teljes és boldog életet képes élni?

Érdekes volt a kettősség, amit felvázolt a két beszélgetőtárs: Pécsi Ildikót szeretettel nevelték, a "szülők adnak, a gyerek elfogad" elve alapján, bensőséges közelséget és őszinteséget teremtve ezzel a családban. Pálffy Norbertet ezzel szemben "nevelték", azaz közölték, mi az, amit nem szabad ezért vagy azért vagy éppen mert csak. És valóban érdekes, sok esetben csak a nem szabad, nem illik gátló érzése van bennünk, pedig bármikor bármilyen szabállyal szakíthatnánk, bármikor bebizonyíthatnánk, máshogy is lehet élni, mint ahogy azt elmondták nekünk. Csak merni kell.

Nyilván elgondolkozik ilyenkor az ember, hogy mi az, amit ő kapott a szüleitől, mi az, amit máshogy csinálna és mi az, amit ugyanúgy. Jót tettek vele vagy ellenkezőleg, inkább gátlásokat, görcsöket neveltek belé? És milyen jó érzés hallgatni egy hetven felé közeledő művésztől, hogy milyen szeretettel beszél  édesanyjáról és édesapjáról, s hogy sok mindenben igyekezett követni saját szülei példáját, legalábbis ami a gyermeknevelést illeti. 

A szülőkön, a nevelésen túl természetesen szóba kerültek az álmok, s megtudtuk, Pécsi Ildikó már négy éves korában színésznő szeretett volna lenni, s ezt közölte is a veteményesben csücsülő paprikákkal. És úgy is lett. Elérte kislánykori célját, mint ahogy a színésznő férje is megvalósította álmát , aki már az első találkozásuk alkalmával bejelentette, márpedig ők férj és feleség lesznek, s hiába lett kinevetve, a végén mégis így történt. Talán ez volt a legkedvesebb álom az egész beszélgetés alatt. Fő a magabiztosság, és az, hogy tegyünk azért, amit szeretnénk. Ezzel az útravalóval búcsúzott idén a Gyerekkori ÁLmok klubja, ami reményeink szerint folytatódik jövőre is. Mi várjuk.

Jaj anya, ne regisztrálj!

2894

A Facebook a világ iwiw-je, és lassan ugyanazokkal a problémákkal szembesülnek a felhasználók, amiken mi már átestünk egyszer a wiw kapcsán. Jönnek az új arcok, akiknek sokkal kevesebb ismerősük van mint nekünk, akik sokkal később regisztráltak mint mi, akiknek béna képeik vannak fönt, akik csak reklámra használják, akik prostitúcióra használják, és hát igen, lassan megjelennek anyáink és apáink is rajta. Mert miért is ne tennék.

A Facebookon ez utóbbi hatására azonnal alakult is egy csoport, "For the love of god -- don't let parents join Facebook" néven. Jelen pillanatban 6354 tagja van a csoportnak, és folyamatosan növekszik, talán annak hatására is, hogy az ABC News is megemlékezett a jelenségről. Nyilvánvalóan vicc az egész, de azért felvet egy-két gondolatot. Ciki, hogy a szüleink azt csinálják, amit mi? Esetleg nem akarjuk, hogy lássák, mi mit csinálunk? Vagy mégis mi bajunk van ezzel? Tudjuk, hogy ha jelentkezünk egy állásra vagy megismerkedünk valakivel, azonnal csekkolni fogja adatlapunkat a munkaadó vagy az új ismerős. De mennyiben befolyásol ez bennünket magánéletünk kiteregetésében?

Amikor megszületik az első gyermek

2922

Az első “sokk”

Sok pár nem tudja, hogy mit is vállal valójában, amikor úgy dönt, hogy közös gyermeket szeretnének. Szerintem igazán csak akkor szembesülsz a valósággal, amikor már megszületett a gyereked, és neked kell róla gondoskodnod, neked kell etetned-itatnod, felkelned hozzá éjszaka. Természetesen mindezt tapasztalatból írom, mivel én magam is anya vagyok, és mint sok más kezdő anya, bújtam a témáról szóló babakönyveket. A könyvek szerint egy kisbaba általában eszik és alszik. Az én gyerekem fél éves koráig szinte egyáltalán nem aludt napközben semmit, és éjszaka is háromszor-négyszer felkelt…Iszonyatosan fáradt voltam a hatodik hónap végére. Ráadásul elég fiatalon vállaltam gyereket, 22 évesen szültem…bár édesanyáink és nagyanyáink idejében ez egyáltalán nem számított ritkaságnak (sőt természetes volt).

Megváltozik a szülők kapcsolata is

Szintén sokaknak nem jut eszébe, hogy egy gyermek alapvetően változtatja meg az életüket. Nincs többé “szabadság”. Ezt úgy értem, hogy vége a rendszeres hajnalig tartó bulizgatásoknak, nem tudsz odamenni, ahova akarsz, az időbeosztásodat pedig most már mindig igazítanod kell valakihez. A legfeltűnőbb változás, hogy most már nem csak ketten vagytok. Értelemszerű, hogy egy pici baba mellett nem jut annyi időd és energiád a párodra. Rengeteg jól működő kapcsolatot láttam tönkremenni a baba megszületése után. A leggyakoribb probléma a szex…kinek sok, kinek kevés, bár általában az utóbbi. A férfiak nehezebben tudnak alkalmazkodni az új helyzethez, de természetesen nehéz belelátni a másik nem lelkébe, én csak a női oldalról beszélhetek.

Segítség egy lufi lettem!!!

A terhesség alatt és a szülés után alaposan megváltozik a testünk. Hirtelen szembesülünk azzal, hogy oda a leánykori karcsúság, két lufi van a melleink helyén (bár nekem ez a része tetszett). Egyszóval úgy éreztem, hogy egy idegen testbe kerültem, ráadásul van egy állandóan üvöltő porontyom, aki soha nem akar aludni, mindig fáj a pocakja, és még pihenni sem tudok tőle. Ezek után érthető, ha gondolni sem akarunk a szexre, mivel minden mást fontosabbnak tartunk.
A probléma ezzel csak az, hogy elfeledkezünk gyermekünk apjáról, és az ő természetes igényeiről. Egy darabig megpróbáljuk a szőnyeg alá söpörni a kérdést, nem beszélünk róla (talán még kínosnak is érezzük ezt a témát felhozni).



olvass tovább

Mit cipelsz?

3759

Megint fáj a vállam. Egyszerű de nagyszerű masszőröm fejcsóválva mondja, hogy ez szerinte „szihés” eredetű. Na ja, az hát. Akinek sok a gondja, mondják rá, hogy vállán hordja a világ terhét. De miért is? Ha egy gondterhelt ember leveszi a válláról a gondzsákját és egyenként megnézi, mit is cipel benne, meglepődve veheti észre, hogy nem is mind az ő baja. Mégis hogyan kerültek hozzá?

Otthonról hoztam, ezt adták, kell?

Világnézet. Mindegy, mi történt kisfiam, ne lássák rajtad. Mosolyogj. Micsoda? Anyáddal nem is veszekszünk csak beszélgetünk. Igen, tényleg az a baja, hogy rosszul vágtam fel a répát. A ki nem mondott és nem helyén kezelt feszültség viszont egyszer csak távozik, és azt senki nem köszöni meg. Például agresszió, pánikbetegség, depresszió vagy kényszeres gondolatok formájában. Az elfojtott feszültég végül magát az embert fojtja meg. Felgyülemlés helyett fel kellene ismerni, hogy mi okozza a feszültséget és helyben le kéne kezelni azt. Vagy ha ott helyben csak az indulat jön, várjuk meg, amíg elmegy és csak utána üljünk neki a megoldásnak. Hiszen bár igaz, hogy a kiabáló embernek nincs igaza, valahogyan mégis utat kell engedni a tehetetlen dühnek. Csak ne olyan ember legyen az útban, aki nem tehet semmiről.



olvass tovább

Költözzünk!

3813

És igen! A döntés megszületetett. Elköltözünk! Mint a villám úgy hasít belém, hogy úristen most akkor mi lesz? Kétes érzés… a mérleg két oldala csak úgy libikókázik. Nap mint nap a másik oldal az erősebb. „Akarom, jó lesz, végre kettesben. Csak mi ketten.” „De akkor honnan lesz kaja a hűtőben? Ki rakja be a vasalt blúzt a szekrényembe?” És a válasz minden nap az, hogy én. Vajon ez lesz kapcsolatunk igazi próbája? Vagy csak aggodalmaskodom és nem kéne ennyit feszengeni, mert majd lesz valahogy? Vegyük sorra a jótanácsokat:

1. Addig tanuld meg, amíg van rá lehetőséged „védett környezetben”!

Ki az, aki nem a saját hibájából tanul? Tuuudom… az okos! Még nem nagyon találkoztam ilyen emberrel. Ez nekem nem megy. Persze hogy jó úgy kinyitni a hűtőt, hogy nem én vettem a belevalót. Ok, hogy adtam rá pénzt, de nem én keltem fel fél órával előbb, hogy friss zsemlébe tudjam belerakni azt, amit szintén nem én vettem. Így leírva még szörnyűbben hangzik mint, amikor átgondoltam…

2.  Most még itt laksz! Majd a saját lakásodban azt csinálsz, amit akarsz!

Jesszus! Már szinte töredezik lefelé a körmöm, ahogy kaparom a falat. Azt hiszem sok épp elköltözni készülő fiatal (vagy nem fiatal) találkozik ezzel a mondattal. Ilyenkor a mérleg nekem kedvez. Erősödik az érzés…..igen….meg kell tennem…jó lesz…meg ne hátrálj!!!!

3. Na majd kíváncsi leszek, hogy boldogulsz egyedül!

Én is. Vajon tényleg csak aggodalmaskodom? Vagy ezek alapvetően jogos félelmek? Ha már más is kíváncsi, hogy én hogyan fogok boldogulni, annak azért nyilván lehet valami alapja. De sebaj…..tanuljon csak más kárából az okos! Majd Én megmutatom!

A kérdés viszont jogos! Mindenki Így kezdte? Mindenki „jól megmutatta a világnak” ? Mindenki félelmekkel vágott neki egy ilyen nagy útnak? vagy csak több önbizalom kellene? Ezek számomra még nyitott kérdések…..


Az olvasói cikkek tartalmának valódiságáért a cotcot.hu szerkesztősége nem vállal felelősséget. Ezen szolgáltatásunkat olvasóink saját felelősségükre vehetik igénybe. A szerkesztés jogát fenntartjuk!