riport

Tipikus kamaszok

3632

Amikor írjuk a cikkeket, kitaláljuk a témákat, és figyeljük a kommentjeiteket, arra vagyunk kíváncsiak a leginkább, hogy mi az, ami érdekel benneteket, amiről beszéltek, amire a legjobban figyeltek. A Fanta TrendRiport pont egy éve kezdte kutatni a fiatalok szokásait, értékrendjét Ságvári Bence szociológus szerkesztésével. A múlt héten pedig ezen riportsorozat a negyedik fejezete látott napvilágot. Az első riport a digitális világhoz, divathoz, a zenéhez való viszonyotokat dolgozta fel, legutóbb pedig a fiatalok jövőképét tanulmányozták. A most kiadott összefoglaló a természethez, a természetességhez, a legális káros szenvedélyekhez fűződő viszonyt boncolgatja, valamint azt, hogy a tizennyolc-huszonöt év közöttiek milyen viszonyban vannak saját testükkel.

Infóhullám

Ma már szorosan hozzátartozik kultúránkhoz, hogy a környezeti kockázatoktól hangos világunk, ezt böfögi a zenei csatornáktól kezdve a kulturális magazinokon át a női lapokig minden, és persze mi is. Folyamatosan figyelmeztetnek minket arra, hogy ne pazaroljunk, a Föld erőforrásai végesek. Ezek nagyon fontosak ahhoz, hogy a társadalmi szemléletváltozás megtörténjen ebben a fontos témában. Talán ezeknek az elsöprő információknak is köszönhető, hogy a fiatalok több mint fele - saját bevallásuk szerint - szelektíven gyűjti a szemetet és takarékoskodik az energiával, legyen szó áramról vagy vízről. A fogyasztásban is megmutatkozik a természetességre való igény, még a táplálkozásban is. A reprezentatív kutatásban részt vett minden harmadik csaj és minden negyedik srác elutasítja azokat a kozmetikumokat, amelyek előállítása során állatkísérleteket hajtottak végre. Annak ellenére, hogy leginkább pro és kontra érveket hallunk csak a klónozásról, a génmanipulációról, emiatt a technológia miatt igen magas szintű aggodalom - a lányok hetvennyolc, míg a fiúk ötvenhat százaléka komolyan aggódik a klónozásban rejlő veszélyek miatt -, de a génmódosított alapanyagból készülő ételek elutasítása is több mint ötven százalék. 

Ki vagy? Amit megeszel...

A természetességhez szorosan kapcsolódik az étkezés is. Mindenki egyetért abban, hogy a természetes alapanyagok, a kiegyensúlyozott étrend nélkül elképzelhetetlen a megfelelő életvitel. A megkérdezett fiatalok körében a legnépszerűbb italok az ásványvíz, a tea és a tej. A gyümölcslevek és a szénsavas üdítőitalok a fiatalok felénél beficcennek a mindennapokban. Érdekes eredményt hozott a kávéfogyasztás felmérése: míg a tizennyolc-huszonöt év közöttiek egyharmada minden nap kávézik, csaknem ugyanekkora része a felmérés alanyainak soha nem él a koffeines itallal. Nyilván a koffeinmámor jellemzőbb a dolgozó nőkre és férfiakra mint a diákokra, bár egy-egy vizsgaidőszak tud némi pluszt adni a statisztikának. A lányok hatvan százaléka minden nap eszik némi édességet, csokit, egyéb nyalánkságot, míg a fiúknak "csak" fele hódol ennek a szenvedélynek. A gyorséttermek legfőbb célcsoportja, pont a tizennyolc-huszonöt év közötti - jelen tanulmányban megkérdezett - fiatalok, akiknek az egyharmada ezeket a gyorskajáldákat rendszeresen látogatja. Érdekes eredményt hozott viszont a lakhely szerinti felmérés: a fővárosi fiatalok huszonhét százaléka látogatja csak rendszeresen a burgerest, a megyeszékhelyen élők harmincnégy százaléka, és még a kistelepülésen élők aránya is magasabb, mint a budapestieké, pontosan huszonkilenc. Az urbánus gasztrokultúra szerves részét képezi ma már az olasz és a török ételek mindennapos fogyasztása, rendszeresen eszünk gyrost és pizzát. 



olvass tovább

Egyszerűen bemutatunk

4792

Múlthéten a Mono Fashionben jártunk. Körbenéztünk mi újság az üzlet táján, vittünk magunkkal kamerát és mikrofont is, így egy kis riportfilmmé lett gyúrva az ott rögzített anyag. A videóban a Mono Fashion sajtósát, Kovács Hédát faggattuk az üzlet arts poeticájáról, az új darabokról, a vendégtervezőkről és persze a második Stylewalker Nightról. A beszélgetés mellett azért körbenézni is volt időnk, és a Verve Models modellje, Adi még pár szettet is bemutatott nekünk.


szólj hozzá: Mono Fashion

Ezután gyakran fogunk jelentkezni videós boltmustrákkal, interjúkkal vagy éppen divatbemutatókon rögzített anyagokkal.

Egyéniség csokiba öntve

6486

Aki még nem járt soha csokoládégyárban, az olyan filmek alapján próbálja elképzelni, mint a Charlie és a csokigyár pszichedelikus világa vagy a Csokoládé című film okkultista manufaktúrája. A 13. kerület egyik utcájában, két talponálló és egy élelmiszerbolt szomszédságában, egy korábbi fodrászüzlet helyén létesített kéthelyiséges csokoládéműhely kinézete alulmúlja ugyan a filmkészítők fantáziáját, mégis jó ideig gyermeki mosoly rögzül annak az arcára, aki eltöltött egy kis időt a steril falak között.

olvass tovább

Két reklámblokk között

7265

Három nap után már vezette a toplistákat és azonnal megdöntötte az egy nap alatt eladott példányszámok rekordját is, karácsony óta pedig le sem kerül a toplisták éléről. Lehet szeretni vagy nem szeretni, az biztos, hogy Frei Tamás első, A Megmentő című regényére ki volt éhezve a közönség, nem lehet tehát szó nélkül elmenni mellette. Nem is mentünk: leültettük a szerzőt, ő pedig elmesélte, hogy működnek a reklámblokkok az irodalomban, miért fotózott utcasarkokat, mi a dőlt betűk értelme, és hogy tulajdonképpen ugyanazt teszi, mint eddig.

Mit szólsz az adatokhoz?
Nagyon örülök neki, hogy sokan olvassák, ez az első akadály. A második az, hogy tetsszen is nekik, hogy azt mondják ismerőseiknek: ez nagyon jó, olvasd el. Így lesz egy könyv sikeres. Ha nem tetszik nekik, az nagyon nagy baj. Én akkor olvastam A Da Vinci-kódot, amikor még alig lehetett hallani róla. Ültünk a párommal Salzburgban egy kávézóban, egy mellettünk ülő amerikai nő pedig megszólított minket, hogy ismerjük-e. Három és fél órán keresztül lelkendezett. Ennyit számít a primer élmény.

Számítottál ekkora sikerre?
Titokban reménykedtem benne. Csak hát én két évig nem voltam jelen a magyar médiában, de még az országban sem igen.

A Frei márkanév ezek szerint még működik.
Valószínűleg ezzel függ össze, de ezerféleképpen emlékeznek az emberre. Mindenesetre sokáig nem láttak és ez kíváncsivá tette a közönséget. Ezt a két évet a regény és a kávé töltötte ki, az utóbbi egyet szinte csak az írás.

Tanulni kellett, vagy elég volt, hogy sokat olvasol más regényeket?
Hogy mely regényben mennyi szakmai fogás van, azt műfaja válogatja. A szépirodalom a lírai tehetség függvénye, élvezzük, ahogy írva van, ahogy az író fonja a mondatokat. Ez a thrilleres műfaj azonban, amit A Megmentő is képvisel, kötelező fogásokból is áll. Amerikában a regényírást is oktatják, akár a forgatókönyvírást, bele is hallgattam ilyen típusú tantárgyakba. Karakterépítés, drámastruktúra, rajzolgatják az ábrákat a falra, mint egy szívritmust, hogy bizonyos könyveknek, filmeknek, szappanoperáknak milyen drámai íve van. Tehát rettenetesen sok tanulandó van ebben, és van, ami az eddigi szakmámból tisztán átemelhető volt. A Dossziét például cliffhangeresre (izgalmas, sok kérdést felvető és megválaszolatlanul hagyó befejezés a drámai tetőponton – a szerk.) szerkesztettem, hogy így érjen véget, amikor a reklámblokk elkezdődik. Most persze nem reklámblokkokról van szó, hanem arról, hogy az emberek elmennek dolgozni, és úgy teszik le az éjjeliszekrényre a könyvet, hogy este folytatni akarják.

Sokat tanultam a párbeszédkezelésről, amiben segített az is, hogy ellestem, hogy hogyan csinálja mondjuk John le Carré. Jegyzeteltem, hogy mitől ilyen zseniális: nem csak azt írja le, amit mondanak, hanem ami a fejükben jár, látom a mozdulatokat… és közben tanulok. A regényírás gondolatával régóta foglalkoztam, régóta rendelem és olvasom ezeket a könyveket, és tudtam, hogy a tévéműsor ötven perce nekem nem elég arra, hogy elmeséljek egy történetet. Két-három hétig szerettem volna együtt lenni a közönséggel, azaz hatszáz oldalas terjedelemben mesélni arról, amit a világban láttam.

Mi volt magával ragadó a regény fő témájában, a gázkereskedelemben? Ez általában pár napig címlapsztori, ha történik valami, nem feltétlenül érdekel mindenkit, aztán már jön is a következő botrány.
A Dosszié utolsó évében készítettem erről egy adást, amikor helyzet volt, mert elzárták a gázcsapot. Elmentem Oroszországba, interjúztam a Gazprom vezérigazgatójával, voltam Moszkvában, a szibériai gázmezőkön, Abramovicsnál, és így tovább. Rögtön két Dosszié lett belőle. Akkor már régóta vadásztam regénytémára, amelyben nagyon fontos, hogy a hatalom körül forogjon, és itt erről volt szó. Kell bele power és glamour – ez utóbbi része például az oligarchák monte-carlói élete. Kapcsolódik Magyarországhoz, de nem csak itt játszódik, a főszereplők tudnak ide-oda repkedni. A lényeg tehát, hogy nem újságban olvastam, hanem a saját bőrömön tapasztaltam meg a témát.

Kellett külön terepmunka a regényhez?
Kellett, méghozzá sok. Megtudtam, hol vannak a földalatti gázvezetékek, mi a tétje az egésznek, ezt pedig nem olvasod ki a Magyar Nemzetből vagy a Népszabadságból. Bejártuk a helyszíneket, több száz fotó készült, még az utcasarkokról is, ahol játszódik. Persze ez egy fikció, nem baj, ha huszonhat helyett harminckét métert sodorja a mesterlövész golyóját a szél, de ha olvassák a regényt, szerintem érezni fogják, hogy a tények mezején maradtunk, amennyire lehetett.

Nem tartottál tőle, hogy feszültségben lesz a hollywoodi típusú történetmesélés és a realizmus?
Minden azon múlik, hogy tudod összeilleszteni a fogaskerekeket úgy, hogy az olvasónak fel se tűnjön, hogy észre se vegye, mikor vagyunk a felszínen és mikor megyünk mélyre.

Elégedett vagy?
Nagyon nehéz ez, annyiszor átolvastam, hogy egyszerűen képtelen vagyok megítélni. Fő vonalakban elégedett vagyok, de ez olyan, mint a tévéműsor-készítés. Ha harminc évesen jó riportokat készítesz, az rendben van, de azért reméljük, harmincöt évesen még jobbakat, negyven évesen pedig még annál is jobbakat. Ez a dolgok rendje. Én azt gondolom, hogy a könyvem klassz, izgalmas, kellőképpen újszerű a magyar piacon, azaz ilyen még nem volt. És nagyon remélem, hogy a második jobb lesz, a harmadik pedig még jobb. Lehet ez kritika magam felé is, de felfoghatom úgy is, hogy ez a dolgok rendje. Mindig tanulok, finomítok.

Amikor az ember belemerül egy témába, hajlamos nem észrevenni, hol az a pont, amitől kezdve már csak neki érdekes az egész, az olvasónak nem.
Erre van a szerkesztő, aki, ha nem is baltával, de késsel nekiesik a szövegnek. Mester Ákos (a 168 Óra főszerkesztője – a szerk.) egyszer azt mondta, a jó riportert az különbözteti meg a rossztól, hogy az előbbi szó nélkül felülemelkedik azon, ha kivágják egy teljes napi munkáját. Igyekeztem erre magam minden nap figyelmeztetni. A Dossziénál is voltak ilyen pillanatok: a szerkesztők azt mondták, ehhez az öt perchez nem kellene ragaszkodni, mert leül az adás, függetlenül attól, hogy rengeteg időt és pénzt költöttünk arra az öt percre. Mester Ákos azt is mondta, hogy amit a néző nem tud, azt nem is hiányolja. Mondtam a könyv szerkesztőinek is, hogy ne kíméljenek. Ez kulisszatitok, de ki is szedtek rengeteg szöveget, ötven-száz oldalt. Nekem ez is fájt, mert sok-sok kutatás volt mögötte, de megértettem, hogy a végcél az, hogy végig izgalmas, lendületes maradjon. Az olvasó ettől még persze gondolhatja azt is, hogy ráfért volna még száz oldal húzás. Az egyetlen kérdés végül az: unalmas vagy nem unalmas?

Akár meg is történhetnének a könyvben foglaltak?
Szerintem meg. Az a jó, ha úgy érzik. Egy ilyen típusú, valós tényeken, helyzeteken alapuló regény esetében, ha a főhős egyedül menti meg a világegyetemet, bukik az egész.

Ha tévézel, rádiózol, végig arra kell gondolnod, hogy ez nézők, hallgatók elé kerül majd. A regény írása közben lebegett a szemed előtt a lehetséges olvasó vagy elengedted magad?
A nagy, kereskedelmi tévéműsoroknál másfélmillió néződ van. Ott annyira mérhető a bázis, hogy megmondják, hányan laknak a fővárosban, ki végzett nyolc általánost, mennyi a férfi és a nő, családos vagy egyedülálló. Megmondanak róluk mindent. Egy idő után pedig kialakul, hogy főleg kik kedvelik Frei Tamást. Szóltak például, hogy téged feltűnően nagy arányban néznek a harminc és ötven közötti nők, hogy csak egy példát említsek. Ez pedig beleszól a témaválasztásba. A könyv ebben az értelemben marginális téma – ha szupersikeres leszek, negyven-ötvenezres példányszámról lesz szó (az interjú óta átlépte az ötvenezret – a szerk.), tehát minden harmincadik nézőmről. Ezért azt szerettem volna megírni, ami tényleg az enyém, bennem van, úgy, ahogy én szeretném, és nem feltétlenül professzionális alapon hoztam döntéseket. Arra ott a tévé és a kávéházak. „Nézzük meg, érdekes-e ez így” – gondoltam a regény írása közben.

Mit szólsz a kritikákhoz? Változtathat a módszereden, stílusodon?
Érdekelnek és hatnak rám. Kezdjük messzebbről. Elnézést, de tényleg így gondolom: Magyarország más helyekkel összehasonlítva bántó, gáncsoskodó ország. Mutatom a fiamnak, hogy a Guardian kritikusa nyolc, a tévében bemutatott filmből kiválasztja a legérdekesebbet, és azt mondja: tessék megnézni, mert bár lehetett volna itt és itt még jobb, érdemes leülni elé. Pozitív a szemlélet. Sarkítom persze, de Magyarországon kiválasztják a legrosszabbat, a kritikus pedig beletörli a cipőjét. Ezek Hollywoodban teljesen amatőrök, mondja, miközben nem tudja, merre kell kimenni az ajtón, ha leszáll a repülőről Los Angelesben. Fenntartásokkal kezelem a magyar kritikát. Ugyanakkor minden mögött van valami gondolat. Ha nem gyalázkodó, ártó egy kritika, amelyen látszik, hogy kifejezetten ütni akarták Frei Tamást, hanem valami veleje van, foglalkozom vele akkor is, ha elsőre megüt.

Egyébként sosem hittem el, ha valaki azt mondta, hogy nem olvassa a kritikákat. Ugyan már. Mindenki rákeres a saját nevére és elolvassa, amit talál. Én is elolvasom, ha jót írnak, jól esik, ha nem, rosszul – hogy is ne esne rosszul, sokat dolgoztam vele, jót akartam. De ettől még nem tökéletes, persze. A jobbító szándék fontos. Többen mondták például, hogy a dőltbetűzés (a regényben így emelik ki a hangsúlyos szavakat, részleteket – a szerk.) túlzás. Ez amúgy az én döntésem volt, a tévés múltamból is adódik, ott fontos a hangsúlyozás, és tetszett az is, ahogy John le Carré műveli, bár ő nem használja ennyit ezt a módszert. Valószínű tehát, hogy ha lesz még könyvem, nem lesz benne ennyi dőlt betű, azaz a kritika hatására változtatok.

Gondolom, már írod is a következőt.
Az első könyv után van pár hónap, még nem, hiszen interjúkat adok, közönségtalálkozókra járok, de a fejem már dolgozik a folytatáson. Tudom, hol játszódik majd, kik a szereplők. A Megmentő kiadása után máris helyszíneket jártam be. (Azóta kiderült: a folytatás címe A Bankár lesz és novemberben jelenik meg – a szerk.)

Tévés vagy még vagy író?
Sokan jönnek ezzel, hogy „ja, a tévés könyvet írt”. Én pedig ismételgetem, mint egy lemezt, hogy ugyanaz az eszköztár, ugyanazokkal az érdeklődést fenntartó eszközökkel – karakterekkel, struktúrákkal, plotokkal, cliffhangerekkel – dolgoztam, amikor tíz percig, vagy ötven percig akartam fenntartani a figyelmet és most, amikor három hétig szeretném. A feladat nőtt, komplexebb lett, tovább tartott, de attól én még riporter-újságíró is vagyok, csak most az újság szót regényre cserélik.