rendező

A halál megszállottja

6659

1940. szeptember 11-én született, mintha csak maga választotta volna. Sokatmondó, ha valakinek már a születése is forgatókönyvszerű. Brian De Palma, a hollywoodi Fenegyerekek-csoport oszlopos tagja nem is érdemelt volna kevesebbet; egyik kritikusa a született rendezők szűkös csoportja egyikének nevezte. Ezzel még akkor is nehéz vitatkozni, ha életműve színvonalát tekintve vegyes, elvégre az igazi zsenik megengedhetnek maguknak egy-két ballépést is, nem? A hetvenéves rendező egyetlen következetes és folyamatos programpontja, hogy filmről filmre zavarba kell hozni a kritikusokat és a nézőket. És persze az, hogy páran mindig meghalnak a vásznon: kevesen, de brutálisan.

olvass tovább

Egy beteg elme vallomásai

6964

Szokták mondani, hogy nem szép dolog őrültséggel vagy gonoszsággal vádolni valakit művei alapján, és ez a rendezőkre is érvényes. Lehet egy film durva, alkotója azonban józan és megfontolt. Stanley Kubrick összes filmje a szexről és az erőszakról szólt, és bár ő maga gyakran zsarnoki módon rendezett, fizikailag sosem bántott senkit és tisztelte a nőket. Azzal is nagyjából mindenki egyetért, hogy Martin Scorsese sem akar megölni senkit, annak ellenére sem, hogy filmjei többségében minimum féltucat embert fejbe lőnek. Jó lenne ugyanezt elmondani a dán Lars von Trierről is, valahogy így: hiába kényszerítette szexre a Hullámtörés főszereplőjét, hogy aztán halálra erőszakolják, hiába ő volt az első, aki a pornó műfaján kívül mutatott szexet élesben, és hiába vágatta le az Antikrisztus hősnőjével saját csiklóját, attól még teljesen normális ember. Nem az. Lars von Trier beteg arc, pontosan olyan beteg, mint a filmjei. Mégis kijár neki, hogy dolgozhasson: nagyon hiányozna, ha nem tenné.



olvass tovább

Tizenkét dühös film

7653

A múlt héten meghalt a világ egyik legnagyobb rendezője, akit mindenki ismer, és akinek csak kevesen tudták a nevét. Mindenki ismeri, hiszen mindenki látott már tőle valamit, valahogy mégsem sikerült felküzdenie magát az emblematikus, széles körben ismert alkotók közé. Ő Sidney Lumet, aki 1957 óta fáradhatatlanul ontotta magából a filmeket. Merészen moralizált, megszállottan érdekelte a bűn mibenléte, az, hogy honnan ered, miért követjük el, mennyire relatív és hogy dolgozzák fel a rideg, erre hivatott intézmények. Első és leghíresebb mozifilmje, a Tizenkét dühös ember megadta az alaphangot: az esküdtek rutinfeladatnak induló döntéshozatala egy kekeckedő nagyokosnak (Henry Fonda) hála epikus összecsapássá fajul, ahol a szereplők már nem is egymásnak érvelnek, hanem önmaguk korlátoltságával küzdenek.

Lumet imádta az alig észrevehető, nüansznyi megoldásokat, tartózkodó és elegáns volt, kerülte a feltűnő hatáskeltést, nem úgy, mint közeli pályatársa, Martin Scorsese, akivel nem csak közös témákat (bűnözés az utcán), hanem közös színészeket (Paul Newman, Al Pacino) is választott. Hősei a kezdeti idealizmus elmúltávat kiégett, korrupt, értékvesztett alakok lesznek, akiknek újra fel kell fedezniük, hogy mi az a becsület, ha egyáltalán létezik.

olvass tovább