oktatás

Lásd az összefüggéseket!

3805

Minél több évet töltünk el demokráciában, minél inkább kinyílik a világ, megismerünk számtalan dolgot, annál világosabban látjuk, hogy az élet számtalan területén van olyan alternatíva, ami esetlegesen hatékonyabb mint a megszokott. Nincs ez másként az oktatásban sem. Mindannyian megtapasztalhattuk már a hátrányait és az előnyeit a porosz-utas oktatási rendszernek. Személy szerint büszke vagyok arra a lexikális tudásra, amelyet fejembe vertek iskolás éveim alatt, elkeserít viszont, hogy nem látom teljességében, összefüggéseiben a dolgokat, és gyakorlatilag nagyon kevés esetben tudom az életben alkalmazni az intézményekben megtanultakat. Mivel szeretek tudatosan élni, elgondolkodni a jövőmről, ennek szerves része az is, hogy egyszer születendő gyermekemet milyen módon akarom nevelni, milyen oktatási rendszerben szeretném tudni. Aminek most utánanéztem az a Waldorf-módszer, illetve az ilyen jelzővel ellátott iskolák, óvodák oktatási módszerei.

Filozófia

Rudolf Steiner (1861–1925) a Waldorf oktatási módszer megalkotója. Ő hívta életre azt a filozófiai irányzatot, amelynek célja a XX. század kereső embere előtt új szellemi világ- és emberkép feltárása. Ez az antropozófia (antropos: ember + sofia: bölcsesség) egy modern szellemi tudomány, amely az emberben lévő szellemiséget fejleszti. Tehát nem adnak irányelveket, nem dogmatikusak, egyszerűen megismertetnek mindennel, és megadják a szabad választás lehetőségét. Az emberekre úgy tekintenek mint a test, a lélek és a szellem egységére. A vallást oly módon közelítik meg, hogy elismerik Buddhát, Jézust és minden olyan megnyilvánulást, amely az emberek hitéhez kapcsolódik. A módszer nem ítélkezik, nem kritizál, liberális elveket vall. Biztosítja a szellem szabadságát, az egyenlőséget jogilag és testvériséget, tehát egymás segítését a gazdasági életben. Rudolf Steiner filozófiáját, a Walldorf pedagógia lényegét a következő Steiner idézet mutatja meg leginkább: "Nem az a feladatunk, hogy a felnövekvő generációnak meggyőződéseket közvetítsünk. Hozzá kell segítenünk, hogy a saját ítélő erejét, a saját felfogóképességét használja. Tanuljon meg a saját szemével nézni a világban. (...) A mi vélekedéseink és meggyőződéseink csak a mi számunkra érvényesek. Az ifjúság elé tárjuk őket, hogy azt mondjuk: így látjuk mi a világot. Nézzétek meg most már ti is, milyennek mutatja magát nektek. Képességeket ébresszünk fel, és ne meggyőződéseket közvetítsünk. Ne a mi igazságainkban higgyen az ifjúság, hanem a mi személyiségünkben. Azt vegyék észre a felnövekvők, hogy mi keresők vagyunk, és őket is a keresők útjára kell vezetnünk."

Sztori

A legfontosabb alapköve a Walldorf-módszernek, hogy az óvodákban, iskolákban tanuló gyermekeket tiszteletben tartják a nevelők, tehát felnőttként, önálló identitásként kezelik őket. A diákok és a szülők vallási meggyőződését, nemi, faji, gazdasági hovatartozását maximálisan tiszteletben tartják. A Waldorf-intézményeket világszerte a szülők igénye hívja életre, megegyezően az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatával és az Európa Parlament határozatában megfogalmazott alapelvekkel. Legfőbb cél a gyermekek érzelmi biztonságának megteremtése, és a szellemi szabadság biztosítása - mindennek politikai és gazdasági kényszertől mentesen kell létrejönnie. Szép gondolat, és hagyománya is van a világ számos pontján ennek az oktatási módszernek, mi mégis kénytelenek voltunk még a merev, porosz-utas oktatási módszerben részt venni, hiszen a Waldorf-oktatás elterjedését a diktatórikus rendszerek nem engedélyezték, túlságosan szabadszelleműnek gondolták, az antropozófia művelőit, alkalmazóit is üldözték, börtönbe vetették, száműzték, néhány esetben halálra ítélték. Így történt ez 1945 után a szocialista országokban, köztük Magyarországon is. Magyarországon az első Waldorf-iskola – Németország után elsőként – 1926 szeptemberében kezdte meg működését, majd 1945 után ez megszűnt, és 1989-ben a volt szocialista országok közül elsőként hazánkban, Solymáron nyílt újra Waldorf-óvoda és iskola.



olvass tovább

Jézusom, óvoda!

3820

Nyílt napok voltak az óvodákban nemrégiben, ami nagyjából azt jelenti, hogy a nem létező szabad helyekre jelentkezni vágyó tömegek ellepik a miniatűr bútorokkal berendezett intézményeket. Úgy esett, hogy nővéremmel én is ellátogattam egykori ovimba, mert sosem árt egy kis hátszél, főleg, ha emlékeztetjük a kedves intézményvezetőt, hogy pár éve még a mi copfunkat fonta, szóval igazán fölvehetné a család legújabb képviselőjét.

Nem egyszerű a menet, mivel sok a gyerek és kevés a hely, s még nehezebb, ha az ovis korú mellett egy pici baba is van, mert a hivatalos álláspont ekkor az, ha anyuka úgyis otthon van, nem életbevágó, hogy a nagyobbik bejusson az oviba. Csak a gyereknek lenne életbevágó, hogy társaságban legyen, hogy ne őrjítse meg környezetét és saját magát az ingerszegény hétköznapok miatt, de ez más kérdés.

Ott volt tehát az ovi, amit oly jól ismerek, ugyanaz a kert, ugyanazok a termek, ugyanazok a dadusok, mint húszegynéhány éve. Járkálunk körbe-körbe, nézem a piciket, amint játszanak, rajzolnak, festegetnek, uzsonnáznak, és szépen lassan elfog egy megmagyarázhatatlan szorongás, s ezzel párhuzamosan sajnálni kezdem az unokaöcsém, aki egyébként önfeledten legózik az egyik sarokban. A gyomorszorító érzés egyre följebb kúszott bennem, és egész napomat meghatározta, így kénytelen voltam szembenézni vele, megvizsgálni, mi is a probléma.

Az óvodába kerülés egyértelműen valaminek a kezdete, az intézményes oktatás első, bevezető lépcsőfoka. Innen mész a suliba, onnan a másikba, majd talán a harmadikba, azaz elkezdődik a végeérhetetlen órák, leckék, dolgozatok, nyomasztások sora. Tudom, hogy én nem éreztem magam a legfelhőtlenebbül ezek alatt az évek alatt, mondhatni szorongós gyerek voltam, hogy ez miért lett így, más tészta, de így lett. Az iskola egészen az egyetemig hatalmas parafaktor volt és nem azért, mert végigbukdácsoltam, hanem mert gyomorgörccsel keltem és feküdtem sokszor. Az ovi azon a reggelen mindennek megtestesítőjeként lépett fel, és akaratlanul is felidézett régi érzelmeket, amiket aztán rávetítettem három éves rokonomra. És itt jött a durvább felismerés.

Ha egyszer gyerekem lesz és elindul az oviba, iskolába, én leszek az, aki átadja neki tudat alatt ezeket a szorongásokat, amiket bizonyára érzékel majd, s ezzel rossz irányba indítom el jövőjét saját múltam miatt. És hányan lehetnek még így rajtam kívül, akik saját lelki nyomorukat adják át gyerekeiknek úgy, hogy nem is tudnak róla. Ijesztő, egészen ijesztő. Szerintetek hogyan indulhatunk tiszta lappal az iskolákkal szemben, ha rossz élményeket hordozunk?

Ne lőj mellé!

4631

Felteszem a kérdést: ki az, aki nem puskázott iskolás évei alatt soha? Nem lep meg ez a csend. Ugyanis teljesen mindegy, hogy ki hány évig vett részt oktatásban, ki milyen iskolába járt, hány éves volt akkor, biztosan legalább egyszer megtette ezt. Főleg akkor lehetünk ebben száz százalékig biztosak, ha definiáljuk a puskázás fogalmát: a puska olyan iskolai tudásanyagot tartalmazó segédeszköz, amelyet a diák tiltott módon, számonkérésnél használ. Tehát lehet ez a súgástól elkezdve az összehajtogatott papírfecniken át egészen a nyitott könyvig bármi.

A puskázás olyannyira természetes velejárója az iskolai létnek, hogy a tanárképzésen volt, aki szakdolgozatot is írt a témából. Biztos vagyok benne, hogy mindannyian fel tudunk sorolni legalább fél tucat csalási módszert, amelyet akár mi, akár osztálytársaink bevetettek annak idején. A jó puska lényege, hogy rafinált, s hatékony, tehát nem lehet lebukni vele. A legelemibb puskához miniatűr méretre összehajtogatható, papírra kidolgozott tudásanyagra van szükség. Ennek elkészítéséhez óriási türelem és precizitás kell, emiatt lesz valóban jól használható, s ezért tanuljuk meg közben az anyag felét. Kicsi, gyöngybetűkkel megírt, jól olvasható papírfecni ez, melynek elrejtésére számtalan hely létezik. Ráragaszthatjuk lábszárunkra, begyűrhetjük a nadrág alá, ami könnyen elérhető hanyagul keresztbe vetett lábaknál. Betehetjük szoknya alá, amit csak felhajtunk, és már másolhatjuk is a tudást. Ha olyan speciális opciókkal rendelkezünk, hogy épp törött az alkarunk, akkor akár a gipszbe is becsúsztathatjuk papírra írott puskát. Persze ha elég picire sikerült a segítség, és leporellóba hajtogattuk, simán a tenyerünkben is elférhet.

Klasszikus módszer, amire sajnos az oktatók figyelme is ki van már hegyezve, az nem más, mint a tolltartóban elrejtett segédanyag, ezzel már próbálkozni is felesleges, kivéve talán azoknál a tanároknál, akik feltűnően hatalmas méretű újság mögé bújnak a katedrán. Én is ezeket a kis cetliket preferáltam: szépen ABC sorrendben írtam rá a témákat, szavakat, tételeket, bármit, amit számon kérhettek, majd a kulcsszavakat szövegkiemelővel áthúztam, így sosem vesztem el a millió apró betű között. 

Egyes tantárgyak számonkérései során megengedett volt különböző segédeszközöket használni: periódusos rendszer, szöveggyűjtemény, négyjegyű függvénytáblázat, zöld feladatgyűjtemény, számológép. Ez utóbbi hátuljába - persze, amelyik összehajthatós fedlappal rendelkezett (tudományos számológép) - tökéletesen be lehetett tenni a puskát. A többi papíralapú segédeszköz pedig tökéletesen alkalmas volt arra, hogy a sorok közé, a hátuljára vagy egyéb oldalakra, egészen halványan beleírjuk a számonkért anyagot. A szöveggyűjtemény verseinek sorközei ilyenkor zsúfolásig tele voltak egy-egy író, költő életrajzával, az elemzéshez szükséges kulcsszavakkal, metaforák magyarázatával, s egyéb, a tanár által fontosnak tartott jellemzőkkel. Még mindig a papír alapú segédeszközöknél maradva, ritka, ám profi megoldás volt Rotring hegyével belekarcolni egy lapba a tudnivalót - ezt tényleg csak az látta, aki nagyon közelről nézte a lapot. Nagyon macerás, de klassz megoldás. Persze a legtöbb esetben az arcátlan módszerek jöttek be, amelyek olyannyira feltűnőek, hogy még a tanár sem gondolja, hogy van képed megtenni. Ilyen a padon vagy hanyagul a táska tetején felejtetett füzet, könyv, amikben egy óvatlan pillanatban még lapozni is lehetett. Általában a legszemtelenebb módszerek voltak azok, amik simán, hosszú évekig bejöttek.



olvass tovább

Köcsög vagy, mint apád!

4896

A fenti mondat még a kilencvenes évek elején hangzott el egy általános iskolában, földrajz órán, a tanár szájából. (Feleltetett, és a felelő rossz választ adott.) Majd a köcsögözést tettek is követték, a fejtetőre adott úgynevezett barack formájában. Persze az osztálytársakkal jót derültünk az eseményeken, kivéve természetesen azt a diákot, akinek a sértést és a kobakkoppintást szánták. Ő a szünetben elpityeredett, majd másnap beteget jelentett, és egy hétig nem láttuk. Akkoriban nem nagyon tudtunk mit kezdeni az oktatók színes beszólásaival. Hiszen ők voltak a tanárok, akiknek nevükből adódóan mindent szabadott. Nem álltunk fel a padból, hogy sípcsonton rúgjuk őket, nem hívattuk be a szülőket elégtételt tenni, nem demonstráltunk, pedig hajdanában, danában több okunk lehetett volna rá, mint a jelen gyermekeinek. Vajon miért voltunk ilyen belenyugvóak? Természetesnek találtuk az alárendelt helyzetünket? Ilyen nevelést kaptunk? Kicsit csodálkozom is, hogy a történtek ellenére nem vált belőlünk pszichopata sorozatgyilkos…

Olvastam egy összegzést a XIX. században alkalmazott iskolai büntetési módszerekről. Tizennégy fokozata közül pár megmosolyogtatott. A „rosszalló, komoly pillantás; sóhajtás, fejcsóválás” napjainkban már a vicc kategóriába sorolható, és inkább nevetteti, mintsem ijesztgeti a tanulókat. Ugyanez a helyzet a „a pad elé való kiállítással” is. A „fenyegetés” vagy a „kirándulásból kizárás” komolyabb módszer ugyan, viszont a „jobbaktól történő elkülönítés” szintén nem működne, mert a mai osztályokban ebből a típusból 2-3 van, és inkább ők szorulnának elkülönítésre… A „testi fenyítés”, mint büntetési forma a 13. helyre került. Azonban – ahogy ezt az 1800-as években íródott szakkönyvek megjegyzik – kizárólag a vessző vagy vékony pálcika használható erre a célra, és nem engedélyezett a bot, kötél vagy szíj használata. (Na még szerencse!) Továbbá tiltott volt a gyermek felpofozása, hajánál vagy fülénél fogva való rángatása, a hátba- és fejbeverése. Maradt tehát a gyengéd barack, a tenyérbe csapás, és minden, amire egy vessző használható…(A vesszőt már az ókori Rómában is alkalmazták, mint fegyelmezési eszközt. Szükségesnek tartották a „kemény római jellem” kialakításához.)



olvass tovább

Szorzótábla felnőtteknek

5005

Mondjad nekem, azaz phen tu mange

Sokszor elkönyvelték már, hogy a kisebbségiek nem akarnak tanulni és csak az állam adóforintjain élősködnek, pedig rengeteg ellenpélda van erre. A következőkben a saját bőrömön tapasztaltakat szeretném megosztani veletek, ellenpéldát hozva a cigányság tanulásával kapcsolatos sztereotípiákra.

Tanfolyam

Abban a keleti megyében, ahol élek, a munkanélküliség hatalmas méreteket öltött, gyakorlatilag örülhet az, akinek van mit csinálnia. A tanítók helyzete talán még rosszabb a legtöbb más szakmánál, hiszen a gyereklétszám csökken, így kevesebb a munkaerőigény ezen a területen is. Egy-egy meghirdetett állásra nem szokatlan, ha két-háromszázan jelentkeznek. Nagyon megörültem tehát, amikor lehetőségem nyílt egy olyan állás elnyerésére, ahol munkanélkülieket kell tanítani olvasásra, írásra és matematikára. Alsós tanítóként ez számomra nagyszerű feladatnak tűnt, persze volt, ami megrémített.

A tanfolyamra járó emberek mind harmincöt év alattiak, munkanélküliek, és egyiküknek sincs meg a hatodik osztályos általános iskolai bizonyítványa. Ezen a tréningen kötelező részt venniük, az állam úgymond "beiskolázta" őket. Ha nem járnak, megvonják tőlük a RÁT-ot, ami nem más, mint a rendelkezésre állási támogatás, számszerűen pedig: 28.500 Ft havonta. A csoport tagjai - kilenc nő és tizenhét férfi - mind egy szálig a cigány kisebbség tagjai, romungrók, azaz magyarcigányok, egyik cigány nyelvet sem beszélik, anyanyelvük a magyar.

Voltak fenntartásaim a képzéssel kapcsolatosan. Azt gondoltam, hogy nem sok értelme van tizenkilenc-harmincöt év közötti embereket három hónapra az iskolapadba kényszeríteni, hisz van, aki húsz évvel ezelőtt vett részt oktatásban utoljára, valamint el kell tartaniuk, el kell látniuk a családjaikat. Éppen ezért kíváncsian és kissé félve vártam az első tanítási napot. Vajon mennyire lesznek partnerek a tananyag elsajátításában? - folyton ez járt a fejemben.

Szerencsére kellemes csalódás ért, hiszen a többség hozzáállása pozitív volt, így már személyes tapasztalataimmal is alá tudom támasztani, hogy nem szabad egy kalap alá venni a roma kisebbség összes tagját, és többségük igenis csak a sorsa miatt nem tanult tovább, és az államnak meg kell adni a lehetőséget erre.

Tapasztalatok

Az oktatás keretén belül írást, olvasást és matematikát tanítok, ami egyáltalán nem könnyű feladat. A csoport tudása nagyon szórt: van, aki nem tudja, hogy a 88 után a 89 következik, van olyan, aki csak az 1-es, 5-ös és a 10-es szorzótáblát ismeri, és van olyan is, aki tud írásban többjegyűvel szorozni. Így igen sokszintű feladatsort kell összeállítanom minden órára, hogy senki ne unatkozzon, mindenki tanuljon valami újat, és senki ne üljön maga elé bámulva, mert nem érti a feladatot, mert esetleg az meghaladja az ismereteit.



olvass tovább