norma

Ér röhögni?

4587

"Az egész őrület, amit művelek, azt szolgálja, hogy olyasmivel csaljak nevetést az arcodra, amin egyébként nem szoktál röhögni. Utána lehet, hogy kérdőre vonod magad: 'Hát ezen meg mér' nevettem?' - mert talán nem érzed illendőnek. De már nevettél, úgyhogy késő. Rászedtelek." - olvashattuk a Magyar Narancsban a Tarantino interjúban nemrég (XXI. évf., 36. szám). A Becstelen Brigantyk (a fordításért pofon járna) másodszori megtekintése után még zseniálisabbnak tartom ezt a kijelentést. Sose tapasztaltam még ilyen élesen ugyanis, mennyire hat ránk környezetünk, mennyire függünk véleményalkotásunkban attól, hogy mit gondolnak a többiek.

Mindkét alkalommal elég rendesen telezsúfolt teremben néztem a filmet, ám a két élmény között zongorázni lehetett volna a különbséget, és nem azért, mert másodszorra már tudtam, miről is van szó. A kerettörténet bizonyára azok előtt is ismert, akik még nem látták Tarantino legújabb, önmaga által csak mesterműnek nevezett alkotását: egy náci-lepte Franciaországban járunk, ahol egy nemes cél köt össze egy ifjú lányt és Brad Pitték csapatát: nácikat ölni. A téma tehát kényes, a nácik félelmetesek, Hitler félelmetes, és az egész II. világháború úgy ahogy van félelmetes, a legkevésbé sem vicces - általában. A Holocaustra gondolva elborzadni, csendben fejet rázni, könnyeket elmorzsolni tanultunk meg, s ha valaha valakit szíven ütött az, ami akkor történt, nem is nagyon reagál mást a téma kapcsán még akkor sem, amikor a dokumentumfilmipar kimeríthetetlen kincsesbányaként tekint az adott korra, s naponta tol elénk egy világháborús elemzést.

Az Inglourious Basterds mindazonáltal vicces film, sokkal vicesebb annál, mint amennyire engedjük magunknak, hogy viccesnek találjuk, és ezt jól példázza két élményem. Első alkalommal a tömött teremben tökéletes stratégiai pontokon elszórva ült egy-egy öblösen kacagó férfi, akik az első tíz percben mintegy felmentést adtak az egész nézőtérnek, így igazán önfeledt szórakozássá vált az az együtt töltött két és fél óra. Olyannyira eggyé vált a nézőtér és a film, hogy még a felhangzó tüsszentésre is többen reagáltak az ismeretlen élménytársak közül. Nem így azonban másodjára, mikor se öblösen, se harsányan nevetők nem ültek a teremben, így az emberek többsége inkább csak félve kuncogott egy-egy jeleneten, s többnyire az ártatlanabb fajtákon.



olvass tovább