mozi

Úgy sz*r, ahogy van

2776

Ritkán esik meg velem, hogy egy alapvetően rossz film annyi gondolatot indítson el bennem, hogy átlendítsen a forgatókönyve gyengeségein, hogy félig odafigyelve, félig magamba fordulva úsztasson végig két órán, és hogy kikényszerítse belőlem azt a mondatot, tetszett - pedig nem.

Amikor megállt a Föld - szól a film címe (ugyanúgy, ahogy 1951-ben Robert Wise gondolatébresztő scifije), van benne Keanu Reeves, meg Jennifer Conelly, egy böngyör feka kiscsákó meg egy minimáldizájnos pusztító, egy gigantikusra nőt Oscar szobor, de ez mind mellékes. Az elején kicsit megrettentem, mert három dolgot utálok: ha egy filmet szinkronizálnak, ha egy film kosztümös és ha egy film sci-fi, ez meg úgy indul, hogy Keanu kosztümben hegyet mászik és egy ufógömbbe botlik, mindezt persze magyarul. Az első kettőn szerencsére hamar túllendültünk, a következő percben már napjainkban vagyunk, az ufók se ÚGY ufók. Az első jelenetnek mindazonáltal semmi köze a filmhez, akár ki is hagyhatták volna.

A film forgatókönyve azonban ezen kívül is tele van üvöltő bakikkal, számtalan elvarratlan és kifejtetlen szál szövi össze-vissza a mesét, fölösleges és funkciótlan jelenetek sokasága, utalások olyan eseményekre, mik végül nem következnek be, szóval egyszerűen bosszantóan ostoba, didaktikus és átgondolatlan az egész.

Tömören és röviden arról beszélünk, hogy az idegen civilizációk idejönnek lebüntetni minket. A képlet egyszerű: ha az ember tovább él, elpusztítja a Földet, és vele magát is. Ha az ember meghal, a Föld még túlélheti. Tiszta sor, az embernek mennie kell, ezért Neo vezényletével a hatalmas minimállény széjjelpusztítja az emberiséget, de az utolsó pillanatban az emberré vált ufó rájön, micsoda nagyszerű lények is vagyunk mi, tudunk sírni, meg ölelkezni, meg esküdözni, hogy jók leszünk, így végül Manhattan megmenekül, csak a világ nagyobbik fele vész oda. Rettenet hülyeség, tényleg.

És mégsem az, ha mélyebben nézem, és talán ez az egyetlen előnye, hogy képes magadba nézetni - persze nyilván csak azokat az embereket, akik egyébként is ezzel vannak elfoglalva non stop. Semmiképp nem akarom túlértékelni a művet, de mégis ez az első, ami hosszú idő után fordulatot hoz a katasztrófafilmekben. A Pokoli torony még csak pár tucat emberéletet követelt, hasonlóan az Airportos vérfagyasztásokhoz. (Sokkal) később aztán megérkeztek a természeti katasztrófások, a pusztító viharok, árvizek, jégkorszakok, Godzillák, miknek lassan kezdett közük lenni az emberiség ostobaságához, de nem ilyen direkt, mint ennek.

Az utolsó utáni pillanatban vagyunk, mondja ki a film, és tényleg, ha a hírek mögé nézünk, és valós tudósoktól olvasunk, tudhatjuk, ezt az egészet már tényleg elcsesztük, az emberiség nagy részének kampó, lesz éhínség, meg víz alá kerülés, meg minden, no és persze lesznek háborúk is, mert miért ne lennének - kevés kaja, kevés hely, ideális egy kis lövöldözéshez. Valójában a film nem mond mást, mint meglehetősen ostoba eszközökkel és szájbarágósan azt az egyet üzenetet: veszélyben a Föld, vedd már észre! Persze popcorn majszolás és kólaszürcsölés közepette röhögcsélni ezen pontosan ugyanolyan mint a fotelban tévétornázni: nagyon emberi. És ez az, ami a legjobban szíven ütött, miközben a csajszi "de hidd, el mostantól jók leszünk" - mondatokat rebegett: hogy teljesen fölösleges bármiről is pofázni.

Körülbelül tíz éve vagyok rákattanva a környezetvédelemre, és jó pár éve amennyire lehet, követem is az elveimet, a magam pici szintjén. És hogy ez alatt a tíz év alatt hány emberre hatottam? Egy kezemen meg tudom számolni, és ez leginkább a saját családomat takarja. Hiába papolok mindenkinek, hiába mutatok példát, hiába magyarázom el ezerszer, hogy figyelj, olcsóbb, egyszerűbb, jobb és legalább környezetbarát, de nem. A legjobb barátaim fürdőszobájában ugyanúgy ott sorakoznak az agyon reklámozott vegyszerek, miket számolatlanul öntenek bele a klozetba, a lefolyóba, bele a mosógépbe, bárhova, én meg legszívesebben rájuk kiabálnék, szégyelled már el magad basszus! De ők sajnos pont tesznek rá, hogy ezzel károsítják a vizeket, de még magukat is, mert azt gondolják, ez a módja, egy rendezett és igényes, ápolt tiszta lakást nem lehet egy flakon ecettel megoldani, meg egyébként is, az milyen ciki már. Fenéket nem, csak ki kéne végre próbálni, és nem a látszatra adni. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy kb négy ember szelektíven gyűjti a szemetét miattam, és kb tízen bringáznak - na nem autóból, hanem a buszról szálltak le.

Apró, kiragadott példa ez, de mégis mit várhatunk az emberiségtől globális szinten, ha még erre sem vagyunk képesek? Szörnyülködünk a tévé előtt, hogy jaj UV, jaj vihar, jaj olvadó jég, jaj tengerszintemelkedés, jaj felmelegedés, majd átkapcsolunk, és nézzük, hogy táncol a stólandris. Pont leszarjuk az egészet. Mint ahogy ezt a filmet is pont leszarjuk, és elhessegetjük, hogy nyíílván nem fog nagy gólem jönni az űrből, és kis bogarakká változni, amik mindent felzabálnak, és nyíííílván nem jön Keanu Reeves meg földönkívüliek. Perszehogy nem, majd jön egy vírus, jön egy éhínség, és kipusztul pár száz millió ember. Addig persze nyugodtan popcornozhatunk.


U. i. A szintén szájbarágós végejelenet pedig pont erre utal: meg kell dögleni az embereknek ahhoz, hogy végre kuss legyen, és az ipari forradalom óta először ne a gépeket, hanem a Földet halljuk.

Digitális Trainspotting?

3618

Hetek óta a Berlin Calling című filmtől hangos Európa. A német film egyre jobb, még néhány ilyen húzás és beelőzi a francia filmkészítőket. Ha meg akarod ismerni a partiélet mélységeit, ráadásul a DJ pultból, akkor mindenképpen meg kell nézned! Ajánlom még szociológusoknak, techno rajongóknak, és azoknak, akik valaha is benne voltak a sűrűjében. A történet viszonylag egyszerű: techno, bulik, MDMA, PMA, kokain, LSD, speed, crack, és az összes piacon található drog, egy csaj, és a csajnak még egy csaja, tehát szex, a DJ és a kiadó. Persze utóbbi, aki a pénzt hozza a DJ-nek, nem éppen elégedett az éppen szanaszéjjel csapott zenész teljesítményével, így a konfliktus elindul, Ikarus egyre lejjebb csúszik, a menedzser-szerelme megorrol, lecseréli egy csajra, és a vége a pszichiátria, zárt osztály. Persze van kiút és van gyönyörű Berlin feletti látkép, naplemente és gyönyörű fények. No, meg a zene. A zene az jó! A zene nagyon jó! Nem vagyok technós, oké ez a minimál, azokkal a vicces effektekkel, felejthetetlen. Ti sem fogjátok kivenni a tracklistából egyhamar, az tuti.

Hannes Stöhr berlini rendező nem bízta a véletlenre a sikert. A német exportcikk legsikeresebbét választotta filmje alapjául, az elektronikus zenét. Ismeri a szcénát, bemutatja és mi megint kicsit beleülhetünk egy művész életébe. Irigykedjünk? Ne! Könnyebbüljünk meg, kispolgárnak könnyebb lenni, mint sztárnak. Legalábbis az az eszement életmód nem hiszem, hogy könnyen elviselhető, amit Kalkbrenner leművel. Repcsire fel, terminálba be, át egy másik országba, tömeg, őrület, gépzene, drogok, meztelen lányok, szex és mellette a nyomás: alkoss valamit! Valami igazán ütőset! Nem kell csodálkozni, hogy a diliházban köt ki. Persze ne egy autentikus pszichiátriát képzeljetek el, a legmodernebb, legcsaládiasabb német terápiás házról van szó. kicsit hihetetlen arcokkal, de akár azt is gondolhatjuk, hogy tőlünk nyugatabbra tényleg ilyen a zárt osztály. 

DJ-nek lenni cool. Jó DJ-nek lenni művészet. A partik világa, mint minden más világ is tele van drogokkal. Csak ki kell csippenteni egy kicsit a fehér porból és már jönnek is a történetek. Mégis mitől ül a Berlin Calling? A főszereplőtől, a maga magát alakító DJ Ikarustól, Paul Kalkbrennertől. Ki más tudná hitelesebben eljátszani a mindig mindentől bemindenező partiarc szerepét, mint ő? Nyilván Paul is tolt már ezt-azt, tuti ő is feküdt ki már a viccesnek cseppet sem mondható, félreütött cuccoktól, hát tessék, itt van száz perc, ami alatt lehet sztorizgatni.

Az idő vasfoga

4250

A filmvilág állócsillagai igazán szerencsésnek mondhatják magukat, hiszen zsenge koruktól folytonos figyelem kíséri pályájukat, szerepeiket és persze magánéletüket is. Ez utóbbi bizonyára elég zavaró, pláne mikor öregedésről, hízásról, csúnyulásról szólnak a hírek. Ennél már csak az égőbb, mikor ország-világ előtt tök egyértelmű, hogy az illető különböző plasztikai beavatkozásokkal próbálja visszanyerni azt a mesés külsőt, ami rég elszáradt.

Brad Pitt szerencsére nem őrült meg, mint például Mickey Rourke, és nem próbál sem szilikonnal, sem botoxszal, sem kollagénnel szépülni. Valahogy mégis összejött neki, hiszen a Wired magazin címlapját nézve... hát, Brad vonzóbb mint valaha. Hogy lehet ez? Az őszülő szakáll, a sokasodó ráncok, az egyre bölcsebb tekintet teszik még inkább álompasivá? Igen, ezek összessége, amit most nevezzünk sármnak. Persze most mondhatjátok, hogy Brad már évekkel ezelőtt is sármos volt, de nem mindegy, hogy a pasi mögött harminc év tapasztalata van, vagy negyvenhat. Ez volt az érme egyik oldala, most nézzük a másik álláspontot!

A szerkesztőségben már többször is szóba került, hogy Angelina igenis rossz hatással van Hollywood nonstop szépfiújára. Valljuk be, hogy pasiként nem lehet könnyű érvényesülni egy ilyen kisugárzású nő mellett, és szó ami szó, szeretett Bradünk is inkább háttérbe húzódik a felesége (?) mellett. Próbáltuk összerakni a mozaikokat és arra jutottuk, hogy Mr Pitt -mondjuk ki- egy igazi papucsférj lett emellett a despota nő mellett. Aki egy igazi szivola. Nem azt nehezményezzük, hogy rendszeresen olyan fotók jelennek meg hatszoros apukáról, amiken egyszerre több kölyök is csimpaszkodik rajta, hanem érthetetlen, hogy miért szűkült be a legendás Brad Pitt bűvkör. Ti mit gondoltok? (Lapzártánk után érkezett a hír, hogy Brad és Angelina már csak ügyvédeiken keresztül kommunikálnak, lelkes üdvrivalgás fogadta ezt a pletykát.)

Patiszon, de ne edd meg!

4401

Most komolyan akad olyan magyar ember, aki Robert Pattinson nevéről nem a tökfélére asszociál? Szerintem nincs, már csak azért sem, mert a fiatalember a nevén túl az arcszerkezetében is enyhén a zöldségre emlékeztet. Ehhez képest a fél világ épp belé szerelmes. Akkor nézzük, milyen furcsa infókat találtunk a Twilight ifjú titánjáról!

Robert 1986. május 13-án született. Édesanyja egy modellügynökségnél dolgozott, apja pedig régi autókat importált Amerikából, mert hát nem amerikai, hanem brit családról beszélünk. A tizenkét éves kissrác, édesanyja kapcsolatainak hála, viszonylag korán debütált a modellszakmában, ahol osztatlan sikert aratott. Ez nem meglepő, hiszen a lányos arcú Robert volt az első gyerekmodell, aki nagy hírnévre tett szert, pont akkor, mikor az androgün külső egyre felkapottabb lett a divatszakmában.

Az Alkonyat Edward Cullenjének megformálása korántsem volt rizikómentes feladat, hiszen a könyv alapján a rajongók egy egészen más karaktert képzeltek el a főhős srác szerepére. Ahhoz képest, akkor most mire ez a nagy siker?

Két idősebb nővérével nőtt fel, Lizzyvel és Victoriával, akik saját állítása szerint terrorizálták. "A nővéreim egészen tizenkét éves koromig lányos ruhákba öltöztettek és Claudiaként mutattak be, akárhová mentünk." - nyilatkozta egy interjúban. A változást egy koedukált iskola hozta meg a fiatal srác életében, ahol bizonyára feltűnt neki, hogy a világon rendes lányok is vannak. A Pattinson család tagjaitól egyébként nem áll messze a siker, hiszen az egyik nővér, Lizzy már tizennyolc évesen felkapott énekesnő volt. Nyugi, még mi sem hallottunk róla.

Kijelenthetjük, hogy 2008-ban Robert bezsebelte a legnívósabb külsőségekre hajazó díjakat: a Yahoo által alapított az év szívtiprója díj; a Rolling Stone magazin, Legdögösebb férfi színész díja; az Entertainment Tonight által kibocsátott, Legklasszabb srácnak járó kitüntetés; és végül nem kisebb magazin, mint a Forbes illette a becses "Év felfedezettje" jelzővel.

Egy befutott színésztől rendszeresen megkérdezik, hogy melyik filmcsillag hatására választotta színészmesterséget. Persze Robertnek is feltették már az ominózus kérdést: a színészre Jack Nicholson hatott elsöprő erővel, méghozzá a Száll a kakukk fészkére című moziban. Saját elmondása szerint tizenhárom évesen látta először a kultfilmet, ami olyannyira magával ragadta, hogy betanulta a Nicholson-i akcentust, sőt öltözködésében is hasonlítani próbált a nagy öregre.

A sármőr vámpírfiú gyakorlott búvár. Ne gondoljátok, hogy hobby merülésről van szó, hiszen Robert a Harry Potterben megformált karaktere, Cedric Diggory miatt tanult meg merülni. Maradjunk a Harry Potter filmeknél: Robert a varázslós meghallgatáson úgy próbálta lehengerelni a producereket, hogy hatalmas foci, illetve snowboard rajongónak adta ki magát, pedig a valóságban inkább a dartsot és a biliárdot kedveli. Mennyivel izgalmasabb lett volna, ha ezeket említi, nemde?

Robert rajongók népes táborával büszkélkedhet, akik között nem ritka az igazi eszelős fajta. Bizonyára ők azok, akik napi szinten küldenek "Ha nem nézed meg velem a High School Musical második részét, megölöm magam!" szintű leveleket a mindig rezignáltnak tűnő srácnak. Ugye evidens, hogy ezek az irományok teljesen hidegen hagyják a békés vérszívót?

Fizetni? Minek? Rakenroll!

4463

"A Thalióban, az FMK-ban nagyon ment a pecsétrajzolás, meg átnyalás. Te, én azt hiszem tíz évig semmiért sem fizettem." "Amikor csóró voltam, volt, hogy úgy lógtunk be partira, hogy odamentünk korán, mikor még ment nagyban az építés. Mindenki azt hitte, hogy mi is szervezők vagyunk, szóval nagyjából három asztal és szék arrébtétele után jött egy csávó, és aki ott volt, annak adott pecsétet."Csak úgy záporoztak az ehhez hasonló történetek, mikor körkérdésben firtattuk, ki, mikor hova és miért lógott be. Azt hinnétek belógni csúnya dolog, hisz a lógás is lopás, de úgy tűnik, szinte nincs olyan ember, aki ne űzte volna ezt a hobbit ifjú korában. Az okok eltérőek, a pénzhiány, a költségcsökkentés, a kihívás, a menőzés egyfajta egyvelege körvonalazódik, de az alkalom szüli a tolvajt illetve belógót is állja a helyét.

Hova?

Mindenhova. Fesztiválra, buliba, rendezvényre, színházba, moziba, kiállításra, esküvőre. Mindenhova, ahova fizetni kell vagy ahova nem vagyunk hivatalosak, ahol szeretnénk ott lenni, de nincs kedvünk vagy nincs pénzünk jegyet váltani. Belógni gyakorlatilag bárhova be lehet.

Miért?

Mert van úgy, hogy nincs pénzünk, de iszonyúan szeretnénk ott lenni. Van úgy, hogy van pénzünk, de buliból megpróbáljuk, sikerül-e. Van úgy, hogy sikerül, és ezen felbuzdulva újra és újra megtesszük. Van úgy, hogy nem értünk egyet az árképzéssel, a kapitalista kizsákmányolással. Vagy éppen úgy, hogy azt gondoljuk, nem azon a pár száz vagy éppen ezer forinton múlik valaki életben maradása, nekünk viszont sokat jelent a tárcában maradó - esetleg nem is létező - pénz. Vagy mert azt gondoljuk, bizonyos dolgokért nem szeretnénk fizetni, ilyen lehet például a múzeum - hisz a művészet mindenkié.



olvass tovább