motiváció

Az élet színes ceruzái

4616

Várakozunk a postán, a bankban, a közértben, az egyetemen, a munkahelyünkön, a buszmegállóban, a bárpultnál, az étteremben... aztán mikor végre sorra kerülünk és megkapjuk amit akartunk, továbbállunk. Felületesen szemlélve azt hihetnénk, csak akkor várakozunk, mikor egy helyben ácsorgunk, holott az életünk valójában nem más, mint áhított dolgok és események kusza halmaza. Mikor aztán végre bekövetkezik a várva várt pillanat, kiderül, mekkora boldogsággal tölt el bennünket a beteljesülés, kiderül, érdemes volt-e csak erre fókuszálni napokig, hetekig. És kiderül az is, érdemes-e egyáltalán várni...

Mire vársz?

Egyszerű kérdésnek tűnhet, pedig nem az. Most nem arról az átlagos helyzetről beszélünk, mikor épp rendelésre biztatjuk barátunkat, hanem azokról az apró kijelölt állomásokról, amik sínre tesznek bennünket, amik rendszert, értelmet adnak napjainknak: a jövőbe tekintünk, tervezünk, hasznosan töltjük az időnket, igazolva látjuk magunk előtt, hogy életünk mozgalmas és izgalmas. Elég csak felütni a határidőnaplónkat, és mit látunk? Egymásra halmozott találkozók, bulik, megbeszélések és elintéznivalók emlékeztetőit. Az összevisszaságban viszont mindig adódik egy-egy kiemelt program, amit aztán izgatottan várunk. Látszólag egyszerű lépésekről beszélünk, mint mikor pirossal jegyezzük fel, hogy mikor lesz az a házibuli, amire már hetek óta készülünk. Gyakorlatilag két tollvonás, elméletileg pedig egy jól megszabott időpont, ami keretet ad a mindennapoknak. Ismerjük az érzést, mikor percenként nézünk az órára, mikor ér már végre véget az unalmas előadás vagy a fárasztó munkanap. Várunk, sürgetjük az idő múlását.

Miért csináljuk ezt? Hát azért, hogy megnyugtassuk önmagunkat, már csak x percet kell kibírni, és végre szabadulunk, végre tehetjük azt, amit szeretnénk. A várt események alaposan feljegyzett időpontjaival is hasonló a helyzet: még két munkanapot kell lenyomnom, aztán pénteken végre kirúgok a hámból. Saját helyzetünket könnyítjük ezzel, hiszen ezek az apró-cseprő dolgok képesek gyermeki várakozással, -és nem mellékesen- vágyakozással eltölteni minket. Ez fontos. A várt pillanatok energiát adnak, kitartásra ösztönöznek, azt sugallják, van értelme annak amit csinálunk, "szenvedéseinkért" cserébe jóleső dolgok várnak ránk. Egyetlen pici hibája mindennek, hogy az idő amúgyis rohan, így komoly csalódás lehet, ha végigvárakozzuk az életet, s rájövünk, mégsem jön a katarzis akkor, amikor várjuk.

Tipikus példa a hétvége, a nyaralás, vagy a karácsony, bár ez utóbbi az elmúlt években egyre inkább veszít a fényéből, és csupán a kötelező rossz kategóriába tartozik. Igen ám, de mi van akkor, ha a hőn várt esemény vagy időszak nem hozza a várt érzéseket és élményeket? Ez is ismerős érzés, hiszen mindenkivel megesett már, hogy egy félresikerült buli után feltette magának a kérdést: vajon mi a fenéért ácsingóztam ezért a béna buliért, mikor sokkal jobb lett volna otthon maradni és a tévét bámulni? Vagy ott van a nyár. Egész évben arra várunk, megérkezik, majd eltelik úgy, hogy ugyanazt tesszük mint télen, csak kevesebb ruhában. Katarzis nuku. A mérföldkőnek számító események, mint amilyen a házasság is, hasonlóképp működnek, bár ott azért kicsúcsosodik az élmény rendszerint. Várjuk az esküvőt, bele is adunk apait-anyait, de aztán elmúlik ez is, és kereshetjük a következő várakozási pontot. Nászút. Gyerek. Azt mondta erre egyikünk édesanyja, hogy nagy csapda ez, végigvárod az életed, aztán egy nap ott ülsz, hogy a negyvenedik érettségi találkozódra készülsz.

A csalódottság lehet persze ennél elemibb érzés is, mint egy buli esetében, mikor nehezen tudjuk leplezni fancsali arcunkat, pláne akkor, ha nagyobb volumenű dolgok fulladnak kudarcba. Ilyen lehet a magánélet. Találkozunk valakivel, elhisszük, hogy hosszú idő után végre utunkba sodródott valaki, aki kirángat minket az érzelmi tespedésből, és újra boldog emberek leszünk. Persze csak épp a szerencsekerék nem a főnyereménynél áll meg, mi pedig nyíltan vagy titkolva, de csüggedten vesszük tudomásul, hogy most sem volt célravezető a próbálkozásunk. Hosszú távon kicsit sem kifizetődő azon filózni, hogy "mi lett volna ha", így teljesen érthető módon újból magunkra vesszük vértjeinket, és csatába indulunk vállainkon a legvédelmezőbb pajzzsal, a tapasztalattal. Megannyi fontos időpont akad még abban a határidőnaplóban, így nincs okunk az elkeseredettségre, de mi a helyzet akkor, mikor a folyamatos kudarcok után egyre csökken motivációnk, egyre nehezebben rázzuk meg magunkat a pofon után, míg végül elterülünk a csendes apátiában?

Pillanatka

"A könnyű melankólia kapuja a depressziónak" - mondta egyszer az egyik barátom, és talán neki van igaza. Nem kell klinikai szakpszichológusnak lennünk ahhoz, hogy kiszúrjuk azt az egyént, akinek abszolút semmi perspektíva nincs az életében. Nincsenek naplóbejegyzések, nincsenek tervek, nincsenek kitűzött célok, nincs semmi, csak a reggeli kelés és az esti fekvés. Borzasztó nyomasztó pusztán napokba sűrítve élni az életünket, amikor mindössze annyi biztos, hogy reggel felkelünk, majd este nyugovóra térünk. Hol vannak a célok, hol vannak az apró állomások, amikre annyira jó várni még a fentiek dacára is? Vajon lehet így élni? Hogyne lehetne, csak épp nem érdemes. Elég végignézni egy metrókocsi átlagos utasának az arcán: unalom, megkeseredettség, fásultság... Ezeket a csüggedt hétköznapokat azonban nem olyan nehéz likvidálni, mint gondolnánk. Vagy perspektívát kell keresni, vagy gyökeresen meg kell változtatni habitusunkat. Elég ha a buddhista tanokat vesszük alapul, amik arra ösztönöznek, hogy a jelenben kell kiteljesedni, ergo felesleges csupán az eljövendő dolgokra várakozni: van egy adott pillanat, amiben élnünk kell. Ha jobban belegondolunk, ebben nem kevés igazság van, hiszen félő, hogy ha folytonosan csak az előre kijelölt dolgok után kapkodunk, épp a lényegről felejtkezünk el: hosszában élünk, de széltében nem. Szerencsésnek mondhatják magukat azok, akik nem várakozó típusok, vagyis csak akkor élvezik ki a dolgokat, amikor kell. Őket minden bizonnyal nem fenyegeti az a kudarcélmény, mint a mindig a jövőbe tekintő társaikat, hiszen ha nem várnak valamit eszeveszetten, valószínű, hogy nem csalódnak orbitálisat.

Ám ez az út nem mindenkinek működik, és ezzel sincs semmi baj. Lehet, hogy csalódunk a nagy várakozások után, de azért az is megesik, hogy nem. Nincs abban semmi kivetnivaló, hogy életre szóló céljaink mellett, apró kis megállókkal tűzdeljük azt a bizonyos sínt, ezzel megadva magunknak az esélyt, hogy kipattanhassunk a robogó szerelvényből. Nagyon is kellenek ezek a megállók, hiszen többségünk így koordinálja a mindennapokat, így rendszerezi életét, így talál motivációt a mindennapokban. Mondjuk úgy, ezek a várva várt dolgok a szürke hétköznapok színes ceruzái. Minél jobban megismerjük önmagunkat, annál több árnyalat közül választhatunk, annál színesebb lesz az a kép, amire minden bizonnyal mosolyogva nézünk majd ha számot kell vetni életünkkel.

Hajt az erő?

5723

A munka nemesít. Jól ismerjük ezt a sokszor értelmezhetetlen mondást - még ha tartalmilag értjük is jelentését, átérezni sokszor elég nehéz, ugyanis a munka inkább szükséges rosszként van jelen sokunk életében, dolgozni ezek szerint azért kell, hogy ne haljunk éhen. A munkáért cserébe lesz otthonunk, vagyontárgyaink, ételünk, esetleg státuszunk, biztonságunk. Mindezért megalkuszunk, követjük a szabályokat, még akkor is, ha az egyén célja ellentétes az adott szervezet céljaival. De mégis mi tart minket mozgásban? Mi segíthet abban, hogy képesek legyünk egy életen át gályázni?

Nem kerülheted el!

Gyermekkorom óta tudom, hogy a felnőttek azért dolgoznak, hogy legyen pénzük. Kis tiniként mégis vágytam rá, vágytam erre a felnőttes dologra, és ezt a körülöttem lévő nagykorúaknak mindig el is mondtam, dacára annak, hogy ők csak azt szajkózták, ne siettessem, higgyem el, nem olyan jó felnőttnek lenni, és egy idő után a munka sem olyan élvezetes. Már akkor feltűnt, hogy többnyire mind úgy gondolnak a munkára, mint valami átokra, amit muszáj mindenkinek elvégezni. Persze én úgy gondoltam, engem bizony szabaddá tesz majd a munka, hiszen azzal foglalkozhatom majd, amivel szeretnék, és senki nem parancsol rám többé, hogy tanuljak. Természetesen innen visszapillantva tizen-egynéhány évvel korábbi énemre, már látom, mekkorát tévedtem, hogy már akkoriban is idealista - tapasztalatlan, naiv, gyerek - voltam. A magyar történelemben majdnem egy teljes évszázadon át szabályozva - büntetve - volt a közveszélyes munkakerülés, tehát nem csoda, hogy a szüleink, nagyszüleink úgy tekintettek a munkára, mint valami kötelező dologra, amelynek hiányában akár rács mögött is végezhetik. A szocializációm ennek ellenére kicsit másként történt. Személyes motivációval találtam meg azt, amit tényleg szeretek csinálni. Szerencsésnek mondhatom magam, amiért nekem sikerült elérnem Juhász Gyula vágyott világát: "Mikor a munka nem lesz robot, és a művészet nem lesz fényűzés, akkor jön el az ország, amelyről a legjobbak jövendöltek." - persze csak a saját országomban.

Money, money, money

Alap motivációs erő lehet a munka öröme mellett pénz, de természetesen ezt hosszú távon nehezen lehet hajtóerőként felfogni - legalábbis amennyiben szolgaian betartjuk az összes szabályt, miközben azokkal nem értünk egyet. Volt is egy látványos példája ennek az életemben. Miután kisebb válságba kerültem szakmailag - munkanélküliség - elmentem egy bankhoz dolgozni, ahol feladatom értelmében pénzt kellett eladnom - brókernek nevezik a banki szlengben -, egyszerű volt a történet: száz forintot adtam százharmincért. Konkrétan a következőképpen nézett ki a történet: reggel kilenc és este nyolc között fel kellett hívnom olyan embereket, akik elektronikai eszközöket -tévét, hűtőt, mosógépet - vásároltak áruvásárlási hitelre, és amennyiben szabályosan fizették a törlesztőrészletek, rájuk kellett tukmálnom személyi kölcsönt is. Szegényeknek, akik nem tudtak egyben kifizetni ötven-százezer forintot egy-egy termékre, és rákényszerültek arra, hogy hitelbe verjék magukat. Nos, őket kellett hívogatnom, hogy még nagyobb adóságba verjem a nyomorultakat. Mivel jól felkészítettek, hogy mégis miként kell az emberekre különféle manipulatív eszközökkel oly módon hatni, hogy végül kínlódva vágyódjanak még több pénz után, mondhatni jól ment a biznisz. Már a második hónapban én lettem a legjobb pénzeladó, ami azt jelentette, hogy kétszer annyit kerestem, mint most. Tehát anyagilag erősen motivált voltam, igen ám, viszont, annyira sajnáltam szerencsétlen ügyfeleket, hogy nem bírtam elviselni az ezzel járó erkölcsi terhet és ideológiai megütközést. Nyilván mindenkinek saját felnőtt döntése volt, hogy élt-e a hitel lehetőségével, mégsem tudtam úgy tekinteni erre a munkára, mint ami nemesít. Inkább lecseréltem a biztosat a bizonytalanra, és újra olyan munkát kezdtem el végezni, ami inkább szolgálta, mintsem kihasználta embertársaimat. 

Mi ez? Motiváció

Végiggondolva életünket, mindennapjainkat könnyen rájövünk, hogy minden cselekvésünket elindítja valami. Vannak az alapvető szükségleteink - Maslow-t most kihagyjuk -, az éhség, a szomjúság, a szaporodás, a fájdalom kerülése, az agresszió és a félelem is, tehát a biztonságra való törekvés. Ezeket napról-napra, sőt pillanatról-pillanatra elégítjük ki. A másodlagos motivációk nagyban függnek szocializációnktól, attól, hogy mit tanultunk, no és persze függnek társadalmi kapcsolatainktól is. Motiválnak minket a szüleink, a barátaink, az érzelmeink. A nekik való megfelelés számunkra kiemelkedően fontos, de ha az óvó törődés észrevétlenül átmegy elvárásba - tehát el kell végezni az egyetemet, lehetőleg azt, amelyiket a családi tanács javasolt, a munkában jónak kell lenni, és persze mi is akarjuk, hogy szüleink büszkék legyenek ránk. Gyakran érezhetjük, hogy ha egy-egy elvárásukat nem teljesítjük, kevésbé fognak minket szeretni, és talán így is van. Néha azonban meg kell állnunk, és alaposan el kell gondolkodnunk azon, mi vajon akarjuk-e mindezt, hogy belső késztetésből teljesítjük-e mindazt, amit kérnek tőlünk, vagy pusztán ránk erőszakolja akaratát saját családunk vagy éppen a társadalom. Néha elérkezik az idő, amikor meg kell teremteni a belső motivációt - az életre, arra, hogy a lehető legboldogabban és legelégedettebben élhessük mindennapjainkat. 



olvass tovább

Te élvezed?

6914

Az emberiséget kezdettől fogva két kérdés foglalkoztatja: ki találta fel a munkát és a többiek miért nem verték agyon – tartja a mára már klasszikussá vált mondás. Ez a tevékenység ugyanis soha nem foglalt el túl előkelő helyet a kedvenc foglalatosságok listáján. Valahogy mindenki úgy van vele, hogy elvégzi, mert meg kell élni valamiből, de titkon a nagy lottónyereményről vagy a milliárdos nagybácsi váratlan felbukkanásáról álmodozik, hogy eljöhessen végre az édes semmittevés ideje.



olvass tovább

Téged mi motivál?

7209

Sokféle elvárásunk lehet egy munkahellyel kapcsolatban. Van, akinek az a fontos, hogy a munka ne eméssze fel minden energiáját, és ezért cserébe lemond a magas fizetésről vagy az izgalmas kihívásokról. Mások bármit feláldoznak az anyagi és a szakmai előrelépés érdekében, és olyanok is vannak, akik önmegvalósításuk első számú terepét látják a munkahelyükben. Nem árt tisztában lenni a motivációkkal, ugyanis ez igencsak megkönnyíti a szakma- és munkahely-választást – azzal a kitétellel persze, hogy sokszor minimális a választási lehetőség. Íme a három alaptípus segítségképpen.



olvass tovább

Ha favágás a munka

7239

Korábbi cikkünkben már alaposan kiveséztük, hogy a munka nem pusztán pénzkereseti lehetőség, hanem sokkal több annál: olyan elfoglaltság, melynek során legjobb képességeinket kell mozgósítani, bevetni a kreativitásunkat, intelligenciánkat és kitartásunkat, és ha eredményesen elvégezzük, semmihez nem fogható sikerélményt élünk át. Sürgősen hozzá kell azonban tenni azt a kitételt, hogy jó esetben. A siralmas munkaerő-piaci helyzetnek köszönhetően ugyanis sokaknak kompromisszumot kell kötniük és megelégedni egy olyan munkával, ami jövedelmet hoz ugyan, de örömet és kihívást nem igazán.

„Egyértelműen a megélhetés miatt vállalom.” – mondja egyik riportalanyom, aki bölcsészként adminisztrátori munkát végez egy kis cégnél. „Előtte hosszú ideig nem találtam munkát, elég reménytelen anyagi helyzetben találtam magam, és már azon a ponton voltam, hogy bármit elvállalok, csak kijöjjek ebből a gödörből. Adódott ez a lehetőség, és nem sokat gondolkodtam, hogy belevágjak-e. Akkor még nem gondoltam, hogy ennyire rányomja a bélyegét az ember kedélyállapotára és mindennapjaira, ha nem megfelelő munkát végez” – folytatja.



olvass tovább