menza

A minőséghez fel kell nőni

4922

Sokszor mondjuk, vannak dolgok, amikhez meg kell érni, ilyen például a jazz. De mostanában tudatosodott bennünk, hogy ilyen az étkezés is, azaz pontosabban a minőségi étkezés. Így közel harminc éves fejjel már elborzadva látom, milyen hajmeresztő bűnöket követtem el saját szervezetem ellen leginkább gimnazista koromtól kezdve. Ez egyébként is vízválasztó, hisz korábban többnyire azt ettük, amit szüleink vagy az iskolai fűzős cipős menzások elénk tettek. Akármilyen rémesnek is tűnt a sulikoszt, mégiscsak változatos volt, meleg volt, de leginkább volt...

Mert mi is történik, mikor az ember gimibe kerül? Rohamtempóban kezd szaladni a felnőtté válás képletes útján, egyre kevésbé tűr beleszólást életébe, és egyre többször csapja be a szüleit. Egykori osztályomból például nem én voltam az egyetlen, aki úgy vélte, az a havi pár ezer forint, amit anyáink a közétkeztetésre való jogosultság díjaként a kezünkbe nyomtak, ennél fontosabb helyeken is elkél. Így történt, hogy a pénzt megkaptuk ugyan otthon, de az az iskoláig már nem jutott el, s így persze ebéd sem járt. Ideig-óráig még ment a trükközés nyomtatványboltban vásárolt megfelelő színű ebédjeggyel, de hamar rájöttek a csalásra és pecsételni kezdtek. Szigorúan. Minden nap. Mi meg éhezni. És ekkor kezdődött étkezési mélyrepülésem, ami jó egy évtizedig eltartott.

A reggelit természetesen kihagytam otthon, alap hogy folyton késésben voltam, és egyébként is, kinek van kedve egy szorongással teli iskolai nap előtt kedélyesen reggelizgetni? Persze az első vagy legkésőbb második óra után már a saját hangját sem hallotta a tanár a gyomorkorgásomtól, így éhező társaimmal koptunk is a büfébe, hogy az egész szünetet elvivő tülekedés, kiabálás és ökölharc után a fennmaradó három percben magunkba gyömöszöljünk egy sajtos pogácsát vagy egy melegszendvicset. Sokszor megenni már nem volt idő, így óra alatt csipegettünk, jó pár tanári feddést és intőt bezsebelve ezzel. Igen, igen, visszagondolva világos, hogy anyagilag is jobban jártam volna, ha nem a büfé alsó kategóriás szendvicseire verem el a pénzem, hanem befizetem az ebédet, de akkoriban ez valahogy logikusabbnak és persze felnőttebbnek tűnt. Tehát vehetjük úgy, hogy tizenöt éves koromtól kezdve nem ebédeltem rendszeresen, és ismétlem, ezzel nem voltam egyedül.



olvass tovább

Éljen a szemétkaja!

6570

Nagy baj van. Nem tudok főzni. Hogy miért nem sikerült megtanulni, azt most hagyjuk, nem tehetek róla, na jó, csak félig tehetek róla, a körülmények, meg minden. Mindazonáltal azt gondolom, hogy ez cikibb, mint hogy az embernek nincs mondjuk jogsija, főleg akkor, ha úgy szereti a hasát, mint én. A főző férfi menő, sármos és magabiztos, ha jól csinálja, nem számít, hogy egyébként sörhasa van, és olyan arca, mint egy pedofil rozmárnak – ez utóbbi kettőt a tévében mutogatott francia séfek nagy része magabiztosan hozza, mégis ők a világ urai, amint az egyik kezükkel fűszereket mutogatnak a kamerába foghegyről magyarázva mellé valamit, a másikkal pedig oda sem nézve tojást törnek valami rotyogó üstbe.

olvass tovább