magyarország

Nemzeti öntudat

3516

Egyszer apám felesége, aki már tizenhetedik éve élt Nagy-Britanniában, megkérdezte tőlem, itthon miért nem szólalnak fel az emberek őket bosszantó ügyek ellen? Nem emlékszem már miről volt szó pontosan, de azóta kísért ez a mondat. Hányszor de hányszor háborodunk fel valamin? Szinte minden nap. Lebontják egy kedvenc házunkat, kivágják a Nagymező utca platánfáit, a rakpartot szélesítik, a bringautakat mégsem építik meg, és még sorolhatnám a szigorúan politikamentes, ám mindenkit, azaz sokakat érintő és mélységesen felháborító döntéseket.

Egy-két alkalommal részt is vehetünk különféle demonstrációkon, a fenti példáknál maradva leginkább a bringás-zöld-alternatív-tudatos szubkultúrák szervezésében, azaz mindegyik megmozduláson ugyanazokkal a fejekkel találkozhatunk. Csak ez kevés. Kevés és pici a hang is, ami megszólal, kevés a társadalmi támogatottság, kevés az eredmény. Annál nagyobb azonban a közöny. Oly sokszor halljuk, és mondjuk mi is. Ugyan, mit tehetek én? Ugyan mit érhetek el én a politika ellen, hisz végső soron minden a politikába torkollik? De hát hogyan hívhatnánk fel a figyelmet máshogyan mint folyamatos jelenlétünkkel, szervezkedésünkkel, elhivatottságunkkal? Miért kell megijedni attól, hogy a végén politikusok tartják a szálakat? Hisz mi vagyunk a társadalom, nekünk kéne megmondani, miről mit gondolunk, és nekik kéne ehhez igazodniuk. A politikusi megnyilatkozások mindig szem előtt tartják, az emberek hogyan gondolkoznak, mit hogyan tálaljunk nekik.

És még mindig nem a politikai jellegű problémákról beszélünk. Inkább olyasmikről, amik kézzelfoghatóan, szinte naponta láthatóan bírnak befolyással életünkre. Kezdhetjük onnan, hogy kevesen jelezzük, ha nem vagyunk elégedettek egy szolgáltatással. A többség csak magában puffog. Folytathatjuk azzal, hogy nem tesszük szóvá, ha lakókörnyezetünket rombolják, például hogy a budai kerületek álomszép, ódon villáit eladják és többlakásos ocsmányságokat húznak fel helyettük. És befejezhetjük azzal, hogy meg sem próbáltuk visszakapni a Dunapartunkat, pedig itt volt az alkalom. Maroknyian jelentek meg a fakivágás ellen, nem zúdulunk fel az állatkínzás tényleges büntetéséért.

Természetesen nem minden helyzet ilyen, nem tudunk például mit tenni Tanzánia gyomorforgatóan etikátlan kizsákmányolása ellen, amit Európa visz véghez. Aki látta a Darwin rémálma című filmet, tudja miről beszélek. Aki nem látta, nézze meg, és zuhanjon magába hetekre. Nem tudunk megváltoztatni teljes rendszereket, ez tény, ám gondold végig, mennyi mindenen puffogtál te magad is a közelmúltban. Bizonyára volt olyan is ezek közt, aminek kapcsán akár tehettél is volna valamit. Honnan fakad belőlünk ez a mindenbe beletörődés és közben folyamatos puffogás? Mi kéne ahhoz, hogy egyként álljon össze jobb és bal és kicsi és nagy, hogy egyként mondja valamire: eddig és nem tovább. Miért hisszük, hogy semmit nem változtathatunk meg? Miért hisszük, hogy túl picik vagyunk mi ahhoz, hogy megakadályozzuk környezetünk rombolását, komfortérzetünk semmibevételét? Sokszor mondják, miért az afrikai, ázsiai, indiai éhezőkkel, árvákkal, betegekkel foglalkozunk, mikor itthon is van elég baj, amin segíteni lehetne. Akkor miért van az, hogy itthon sem teszünk semmit?

Hunter S. Thompson fejtette ki a véleményét a tiltakozással kapcsolatban, a Félelem birodalma című könyvében. Álljon itt egy az egyben az idézet, mert tanulságos: "Úgy tűnik, hogy a nyilvános tiltakozás mélyén megbúvó feltételezés - bármilyen nézetkülönbség a kormánnyal, a "rendszerrel" vagy a bármi más néven is nevezett "establishmenttel" szemben -, az, hogy azok az emberek, akik abban az akármiben, ami ellen tiltakozol, felelős döntéshozók, figyelnek rád. Később ezt akár elismerik, akár nem, ha jól csinálod a tiltakozó akciót, akkor az valószínűleg változást fog előidézni. (...) Az összes kemény tiltakozás mögött megbúvó kimondatlan ésszerű magyarázat az volt, hogy átmegy az általunk keltett zaj, és valaki a hatalomban hallja, figyeli és legalább a saját politikai valóságával összeveti és mérlegeli... még akkor is, ha elutasították, hogy beszéljenek velünk. Tehát minden nyilvános tiltakozás puszta ténye, még az erőszakos tüntetéseké is, tulajdonképpen optimista dolog volt, a hit megnyilvánulása valójában (többnyire azért tudat alatt, gondolom), hogy a változtatni képes apafigurák megváltoztathatóak, hogy látják az ész fényét vagy a politikai realitását."

Sun city

3643

Lokálpatrióta vagyok, ami azt jelenti, hogy Pécsen kívül nem nagyon tudok befogadni rögvest más magyarországi városokat. Ez egyrészről jó érzés, hiszen olyan közösséghez tartozom, amelynek tagjai elkötelezettek saját városuk iránt, másrészről rossz, mert egy csomó kellemes helyre csípőből rávágom, hogy: "Nem, nem, nem! Pécs sokkal jobb!" Úgy alakult a húsvétom, hogy kedvenc pop art művészem legjobbjait kiállították Szeged városában - hát nekem sem kellett több gondolkodási idő, irányba vettem Szegedet. Nem számítottam semmi különösre, gondoltam elleszek egy-két napig, megnézem Andy Warholt és ülök a Tisza partján. Na, ehhez képest még az életben nem kacagtam ennyit egy idegen helyen, és még sehol nem éreztem magam otthon ennyire sehol, ami nem Pécs. Szeged élhető város. Telis-tele van bringa úttal, emberekkel, tisztasággal, zölddel és nagyon vicces feliratokkal.

Utazz el!

Vonattal érkezni jó, két és fél óra, és Pestről óránként indul mozdony szerelvényekkel, van IC és a sima. A sima olcsóbb, jobb. A jegy kábé háromezer. Szállást sok-sok helyen lehet foglalni, kétezertől húszezerig bármi van. Én a Tisza parttól nem messze szálltam meg egy több száz éves házikóban, autentikus paraszt bútorokkal és olyan tisztasággal, hogy nem hittem el. A háziak nagyon kedvesek voltak, nem volt steril mint egy szállodában, szóval szerettem. Az első problémámat rögvest megoldotta. Mivel bőrönddel voltam, nem akartam tömegközlekedni, hát taxiztam. Néhány perces kocsikázás, kicsit több volt mint kétezer, hát megállapítottam: "A táxi életem, drága Szegeden." Persze kifogtam egy hiénát, így a házinő megadta egy másik társaság számát - Tempo Taxi -, ők már ezer körül vittek ide-oda, ha kértem. Ja, és minden alkalommal megkérdezték :"Törzsutas kártyája van?" Nem volt, de már van.

Menj Szegedre!

Egyél, igyál!

Ha Szeged, akkor nyilván élünk a sztereotip gasztronómiával és halászlét eszem, rögtön első nap pont annyit, hogy utána moccanni se tudjak. Az Öreg Kőrössy Halászcsárda valami mesés hely. Szegednek ebbe a Sárgának nevezett Tisza-parti környezetébe álmodta meg Kőrössy József és fia magyaros vendéglőjét, amikor ezen a helyen Halászcsárdát nyitott az 1930-as évek elején. A pincérek viselkedése a múlt század eleji udvarias, figyelmes, mégsem annyira tolakodóan kedves, hogy azt érezd, ez már túlzás. Az adagok hatalmasak, így a húsvét hétfőn ebédre kirendelt halfatál - Zsófi kedvenc szava -, még kedden ebédre is ellátott elemózsiával. Persze, hogy volt rossz tapasztalatom is. Mielőtt elutaztam Szegedre, megkerestem a nagy internetkönyvben, hogy melyik a legjobb étterem a városban. Na, kidobta a Bolero éttermet, hogy az benne volt a top tízben valamikor, gondoltam, hát akkor azt bizony kipróbáljuk. Szombat este hat felé - ideális vacsoraidő - meg is kerestem a helyet, a két szintes épület felső része étterem, az alsó meg konkrétan egy sznob kocsma, ahol a diszkósok pókereznek. Szerettem volna vacsorázni, hát a kedvesnek egyáltalán nem mondható pincérlány közölte: "A felső szint zárva, lent leülhetsz." Egyetlen asztal volt a pulthoz közel, ahol valami bennfentes üldögélt, ment a meccs a tévében, és néhányan cigiztek. Hát köszi, a tíz legjobb étterem képébe nekem ez nagyon nem illik bele. Kifordultam.



olvass tovább

Borissza nemzet?

3778

Boros nemzet vagyunk, mondjuk is ezt magunkról eleget, dacára annak, hogy a nyári estéken az asztalokon inkább gyöngyöznek a sörök a műanyag poharakban mint a minőségi magyar nedű. Hogy mi ennek az oka, hogy milyen a magyar bor, hogy egyáltalán hol tartunk most - ezekről és sok más érdekességről hallhattunk okosakat a junibor által nemrégiben megrendezett kerekasztal beszélgetésén.

Azt mindnyájan jól tudjuk, hogy a borászatot az a biznyos negyven év alaposan tönkretette, a silány minőség és a hagyományos módszerek eltűnése hatalmas hátrányt jelent a magyar bornak a mai napig. Már az is szép teljesítmény, hogy egyáltalán felmutathaunk olyan neveket mint Gere, Frittman, Dúzsi... A szőlészetnek és borászatnak tehát magához kellett térnie itthon, újra kellett tanulni a technikákat, újra ki kellett találni, mi is az a magyar bor. Mindezt pedig meglehetősen mostoha helyzetben, hisz szinte ezzel egy időben öntötték el az európai piacokat az újvilág borai. Nem nagyon tudunk úgy bemenni egy-egy bevásárlóközpontba, hipermarketbe, hogy ne roskadoznának a polcok az ausztrál, dél-afrikai, chilei borokat kínáló palackoktól, mik nem ritkán olcsóbbak is mint egy minőségi magyar adag.

A beszélgetésen részt vevők (Gere Attila, Kovács Ákos, Bíró Lajos, Rigler Zsolt, Csorba Gábor és ifj. Gál Tibor) mind egyetértettek abban, hogy az említett konkurens borok hatalmas előnnyel indulnak. Ezekben az országokban tőkés befektetésként működnek a borgazdaságok, nem a paraszti hagyományon alapulnak, így uralkodik a piaci szemlélet és a tökéletes marketing. Ott ez befektetés, nagybetűs üzlet tökéletesen átgondolt és kitalált koncepcióval, semmit nem bíztak a véletlenre. Persze ehhez még szerencséjük is van, hisz a napsütéses órák száma ezeken a területeken hihetetlenül magas, s a tőkeinjekciónak köszönhetően még olyan luxusra is futja, mint az öntözőberendezések. Segít persze az is, hogy megteremtették mindennek jogi, gazdasági, törvényi hátterét, s hogy megfelelő bortörvényekkel és profi marketinggel bíró országokról beszélünk.



olvass tovább

18 év alatt se cigi, se pia!

3910

Mérhetetlenül boldoggá tett egy nő a minap, mikor épp söröket pakoltam ki egy éjjelnappali hűtőjéből, s az eladó feddőn odaszólt: tizennyolc éven aluliaknak nem árusítunk alkoholt. Jó, igaz, hogy az eladón vagy húsz dioptria volt szemenként, de akkor is jó érzés volt, na. Egy nappal korábban pedig a Millenáris parkjában kérték meg biztonsági őrök az ott italozó kamaszokat, hogy a sört legyenek szívesek a szemetesnek adományozni, ugyanis a törvény szerint ami tesznek épp, az illegális.

Azóta azon gondolkodom, hogy is van ez? Teljesen értelmetlennek tűnik mindenféle ilyen rendelkezés, hisz sokan vannak, akik inkább a zsebüket nézik, valahogy azok a fiatalok is hozzájutottak a sörökhöz. Közben persze valamilyen visszatartó ereje mégis kell, hogy legyen, ha a szabályozást és a korhatárhoz kötést egyre több ország vezeti be. Utánanéztünk, hogyan is alakul ez nálunk és külföldi pajtásainknál.



olvass tovább

Szerette őőőt a trópusi naaap

3963

Van, aki zuhany alatt énekel, én bringázás közben űzöm ezt, különösen nagy örömmel pedig azóta, hogy a rakparton is lehet kerekezni szabadon, s itt még a hangom is kiereszthetem olykor. Mint tudjuk, az efféle danolászás igen különös, agyunk rejtett és mocskos bugyraiból a legválogatottabb súlyosságok törnek föl. Olyan, mintha rettenetesen ciki zenei szerkesztővel megáldott szuperciki rádiót hallgatnánk, és sose tudod, mi szólal meg aznap. Előjön ilyenkor az Edda sokszor, a Kölyköd vóltaaaaam, véredbőőőől letteeeeeem örök sláger az én rádiómon, no meg az angol gyermekdalok és Celine Dion ki tudja miért, hisz ezeket mind rühellem. Pár hete azonban a szokásosnál is kínosabb nóták kúsznak a számba.

Azt hiszem Kovács Katival kezdődött, s ez még teljesen rendben is vol, a Most kéne abbahagyni, elfutni elrohanni igazán remek kis nóta. Ilyenkor persze beérve azonnal videó megkeres, facebookra kirak, ezzel elérjük, hogy ne csak a mi fejünkben zakatoljon napokig, hanem másokat is az őrületbe kergessünk vele.

Jött ezek után Szandi a szerelmes szívekkel, a párnán díszekkel, a vápsuvárivárival és az utánozhatatlan nazális orgánummal.

Pár nappal később megérkezett Cserháti és a Boldogság gyere haza, mire Rita azonnal mindenféle Kordagyurikkal replikázott, kedvencünk a Száz harcot vívtam én lett.

Ezeket a videókat azért is érdemes megnézni, mert hosszasan eltöprenghetünk, miféle időmilliomos, nyálas lelkű és ízlésficamos emberek töltenek azzal hosszú órákat, hogy a legkeményebb neocikik alá romantikus-gyermeki-megható képsorokat fűzzenek. Kiskutyák, rózsaszálak, kézenfogva sétáló babák, naplementék - van itt minden.

A mélypontot viszont kétségtelenül ma értem el Gergely Robival és az Emanuelle-el. Igazán fülbemászó, az irodában dudorászva ragadós, a videó meg egyenesen gyilkos. Gergely Róbert taxisofőrnek öltözve gitározást imitál a tengerparton. Az egyáltalán nem szexi, álmait kergető lány, akit szeretett a trópusi nap Thaiföldön bóklászik, s mindezek alatt a legeslegsúlyosabb szintipopot hallhatjuk. Felülmúlhatatlan, érdemes pár napra rákattani. Szerelem dalára elindult Emanuell, ledobta láncait. Távol otthonától kóborolt Emanuell, elkísérte vágyait. Na na na na na na na na na n na na na...