média

Félelem és rettegés Magyarországon

2777

Mi jut eszedbe, ha egy közterületen meglátsz egy elhagyott bőröndöt? Csak úgy, letéve, és magára hagyva? Ugye, hogy bomba van benne? Mire gondolsz, amikor lemész a metrómegállóba, és várod, hogy besuhanjon a gépóriás? Persze, hogy figyeled a szemed sarkából a hátad mögötti területet, nehogy jöjjön egy őrült és belökjön a szerelvény elé. Állsz a pirosnál, közelít feléd egy gyanús alak - lehet, hogy nem is gyanús - mi az első? Lenyomod a zárat. Lenyomod, mert attól félsz, azaz inkább csak átsuhan az agyadon, amit valamelyik filmben láttál, hogy kirángatták a vezetőt, leszúrták, lelőtték, kirabolták, elkötötték az autóját. De nem is kell, hogy autód legyen! Elmész szórakozni, kikötöd a bringádat, amikor órák múlva mész a járművedhez, min parázol? Kiszúrták, elkötötték, lerabolták. Ülsz a buszon, részegek ülnek mögötted. Mitől félsz? Lehánynak, hátulról megkéselnek, leszállásnál követnek, elkapnak, kirabolnak, megerőszakolnak, gyilkolnak.

Ezeknek a bevezető soroknak az eseményei végén egyetlen dolog áll: a halál. Minden félelem alapja az elmúlás. A minap olvastam egy statisztikát, miszerint kevesebb a gyilkosság, a nemi erőszak, mégis az emberek úgy nyilatkoznak, hogy félnek, nem érzik magukat biztonságban. Vajon mi lehet az oka annak, hogy statisztikai adatok szerint 2007-ben 203 embert öltek meg az első félévben, idén 188-at. Mi viszont annál is jobban félünk! Csak azért is! Nem merünk kimenni az utcára nemzeti ünnepeinkkor, nem bízunk a rendőrségben, nem bízunk az igazságszolgáltatásban. Persze nem a statisztika számít. Sokkal kevesebben olvasnak statisztikai adatokat a rendőrség honlapján, mint ahányan nézik este fél hétkor szimultán a két bulvárhíradót. És mit hallunk? Megerőszakolták, majd felgyújtották, molotov koktél dobtak a házába, fajtalankodott a gyermekeivel, gyerekek ölték meg, tízéves fiú késelt, és sorolhatnám addig, míg be nem telik a google dokumentum.

A halál miatt jóval nagyobb figyelmet kap a szörnyűség és a tragédia, mint a jó hírek. Ha látunk egy hullát, köré sereglünk, ámulunk és bámulunk, tunkolunk. Valami ismeretlen, valami rettentő közelébe kerülünk ilyenkor, ami borzongással tölt el minket. Jóval nagyobb figyelmet kap a halál, mint a születés. Soha nem mondja be a tévé, hogy Kiss Peti megszületett, egészséges, és a szülei is nagyon boldogok. Nem, legfeljebb akkor, ha nyolc kilóval született a bébi, ha százasikrek egyike esetleg ha az anya, apa fogyatékos vagy súlyos rendellenességgel bír. Tipikusan a médiának köszönhető az országos félelem a budapesti VIII. kerülettől. Ahol csak szóba kerül, mindenki egyöntetűen állítja, hogy a főváros legveszélyesebb környéke a VIII. kerület. Nem élt ott soha, talán nem is járt arra - mert fél -, de mégis véleménye, sőt félelmei vannak sokaknak ezzel a városrésszel kapcsolatban. Mitől félnek a színes bőrűektől - afroamerikai (néger), kínai, roma (cigány), zsidó, sváb, annyi féle van abban a kerületben.

Lassan négy éve, hogy a VIII. kerületben élek. Mentem már haza éjjel, egyedül, hajnalban bekészülve, részegen, feldobva, sírva, röhögve, mindenhogyan, és semmi atrocitás nem ért még eddig. Persze megtapasztaltam már a félelem erejét. Ugyanis amikor elérkezettnek látja az időt, hát előbújik. Így történhetett az is, amikor évekkel ezelőtt egy olyan fiúval jöttem össze, aki még ránézni sem mer gyanús alakokra, mert megkéselik - szerinte - és telefonon beszéltünk, amikor éjszaka mentem haza persze, hogy megfogdostak a Blahán. Tuti, hogy azért volt, mert egyfolytában azért aggódott az én drágám, hogy nehogy bajom essék, ahelyett mondjuk hazakísérhetett volna, de ezt egy budai fiú a legritkább esetben teszi meg, ha Pest VIII. kerületéről van szó.

Elgondolkodtunk, hogy a média vajon milyen okok miatt sulykolja folyamatosan a tragédiát a tévénézők milliós táborába. Egy érdekes hipotézis született, eszerint így akar minket további vásárlásra ösztökélni. Ne menjünk sehova, maradjunk otthon, nézzünk tévét, rendeljünk kaját, csinosítgassuk az otthonunkat, hogy jól érezzük magunkat, ott biztonságban vagyunk. Feküdjünk, nézzünk tévét és ennyi. "A matracon nem történhet semmi baj.", kint meg menjen csak a feszültségszítás, a budaiak féljenek a pestiektől, a fehérek a feketéktől, a józanok a részegektől és mindenki féljen a terroristáktól, mert úgyis annyi terrortámadás van Magyarországon. 

Persze leginkább attól félünk, hogy nem lesz munkánk, pénzünk, tulajdonunk, lapos tévénk. A kábítószer-fogyasztástól, az oktatás színvonalának a csökkenésétől, a környezetszennyezéstől miért nem félünk? Végül is attól jobban kéne tartanunk, hiszen a jövőnkről van szó. Gondolkodj, jön egy újabb félelmetes év.

Tudom, hogy van mellem, kösz

2781

Az egyik kereskedelmi televízió riporternője a reggeli műsorban, úgy hajnali hét óra körül arra kéri az egyik szépségversenyt nyert nőt, hogy a férfiak örömére másszon ki a vízből és sétáljon át egy másik medencébe. Férfiak örömére, érted. A Heti Hetesben szinte nincs olyan adás, amiben embermilliók előtt valamelyik diplomás, jól nevelt férfiember ne célozna rá, hogy Hernádinak nagy melle van. Nyilván tudja. Nyilván mi is látjuk. De miért kell kimondani? Miért kell mindig mindent kimondani?

Nyilván ezt is mi rontottuk el valahol útközben, de vajon hol? A századforduló óta szavazhatnak a nők hazánkban, ám a feminizmusért folyó harc akkoriban egészen más szinten folyt mint ma. Megesett, hogy a hazai vonatokon a budapesti életet, pontosabban az éjszakai életet élő prostituáltakat hirdették újságokban az ide utazó férfiaknak. Ezzel egyértelműen megadták az alapot arra, hogy még külföldön is szajhának tartották a magyar nőket. Rengeteget küzdöttek a felvilágosult nők azért, hogy az újságot betiltsák, sokáig sikertelenül. Az ehhez hasonló esetek mellett arra is odafigyeltek a korai feministák, hogy azokat a nőtársaikat, akik szegényebb sorból származnak vagy akik kevésbé tájékozottak, felvilágosítsák arról, mi minden várhat rájuk, ha például albérletbe költöznek egy férfival. Ezeket a gondozókat patronage-nak hívták, és az volt a feladatuk, hogy erkölcsösebb életet és tisztességes asszonykodást neveljenek a nőkbe. Ez abban az időben volt, amikor még a magyar férfi büszke volt arra, ha a felesége nagyon tetszett a vendégnek. Ha ezeket az háttérinformációkat tudjuk, akkor viszonyíthatunk, mi minden változott azóta akár pozitív akár negatív irányba. Mára odáig jutottunk, hogy nem háborodunk fel a látottakon és hallottakon, hiszen mindenki tudja jól, hogy az egész miről szól.

Mindenki tudja, hogy miért kell ott lennie minden nyomorult reggeli műsorban pár csajnak bikiniben, hogy miért kell minden reklámplakáton egy félmeztelen nőnek fetrengeni, hogy miről szól ez az egész, de néha olyan mérhetetlenül unalmas, olyan mérhetetlenül fárasztó és sokszor valóban megalázó már ez az egész. A média és a reklámipar nagy része egyszerű ingerekkel próbálja a nézettséget növelni, elég pár csöcs, fenék, bugyivillantás és máris mindenki odanéz. Mi is persze. Ennyi elég ahhoz, hogy a csatorna olyan nézettségi számokat produkáljon, hogy megérje ott hirdetni. A baj az, hogy minden mindennel összefügg, így mindennapi kapcsolatainkra is akaratlanul komoly hatással bír ez az egész hülyeség.



olvass tovább

A hagyma hírek jelenti

3253

Derékig gázolunk a hömpölygő bulvárban minden nap, még ha nem is akarod befogadni, megtalálnak a hírek a 13 évesen apává lett fiúról, a nőről, aki csimpánzzal él, a megvert énekesnőről, a válófélben lévő televíziós műsorvezetőről. És akkor még nem beszéltünk a hülye külpolitikáról és a még hülyébb belpolitikáról, a gazdaságról, a botrányokkal teli sportvilágról és a remek tényfeltáró műsorokról. Nem érzed néha, hogy sikítva hánynál legszívesebben ettől az egésztől?

Ha igen, akkor válts és kapcsolj át az Onion News Networkre, azaz az ONN-re, ami napok óta tartó felüdülést jelent nekem. Minden pontosan olyan mint egy hírportálon, vannak politikai anyagok, sporthírek, gazdasági hírek, alaposak, profik, csak éppen gúnyt űznek belőlünk, nézőkből, olvasókból és az egész médiából. A hírek között például olyanokról olvashatsz - no persze ha bírod az angolt -, hogy a japán kulturális miniszter nyilatkozatban fejezte ki sajnálatát az egész pornóipar miatt, amivel az elmúlt évtizedekben a világot sokkolták. Nem tudták, hogy nekünk nem tetszik, hogy konkrétan hányunk az olyanoktól, mint a kötözős pornó, az erőszakolós pornó, az étellel erőszakolós pornó, a fagyasztott étellel megerőszakolós pornó, a hányós pornó, a nyugdíjas-kómás pornó...



olvass tovább

El tudod mesélni?

3817

Elgondolkodtam a minap azon, hogy mit fogok mesélni a gyerekemnek, ha alkalomadtán megkérdezi, hogy: "Te anya, hogy volt, amikor huszonéves voltál?" Mit fogok neki mondani? Miről? Elmondom, hogy milyen jókat buliztam? A pasi ügyeimet? Kizárólag privát témákat fog hallani tőlem? Hogy fogom bemutatni neki azt a korszakot amelyben most élek? Hiszen annyi minden van, ami nem fog kiderülni a történelem könyvekből, vagy épp az én privát életem eseményeiből! Bemutatni egy korszakot igen nehéz, hiszen annyi szubkultúra, szokás, jellegzetesség van körülöttünk, hogy mindezt képtelenség észben tartani. Épp ezért nagyon szeretem azokat a könyveket, filmeket, amelyek bemutatnak egy-egy kort, társadalmi réteg jellegzetes megnyilvánulásait. Fabricius Gábor - igen a reklámos figura, aki mindenben benne van - legelső könyvébe buzultam bele teljesen az elmúlt hetekben, mert az pont egy olyan iromány amelyet, majd a lányom - persze megfelelően szellemi és lelki érést követően - elolvashat, és megismerhet belőle mindent, arról a közegről, amelynek így-úgy az anyja is részese volt. Olyan alaptörténeteket, jellemeket ír le Fabricius a Puha Neon Fejlövés című novelláskötetében, amelyeken keresztül jól megismerhető a média által mozgatott, pénzzel teli világ. A könyv nem más, mint szubjektív vallomások sorozata. Írtak a fiktív Moleskine noteszbe - amelyből megszületett a kötet - politikusok, bankárok, médiacápák, grouppiek, újságírók. Azok, akik az instant kultúrát létrehozzák, és el is fogyasztják, akik a TESCO-ba nyomulnak éjjel, megvenni a legújabb akciós csokoládékülönlegességet. 

És, hogy miért tartanám fontosnak pont ezt a könyvet a gyerekem kezébe adni, ha be akarnám mutatni neki azokat az éveket, amelyek most vannak? Mert összegzést ad egy szubkultúráról, amely a kétezres évek első évtizedében oly nagy hatással volt a társadalomra, a kollektív tudatra. Lehet, hogy megdöbbenve csukva majd be a könyvet, de biztosan megérti majd belőle, hogy a kapitalizmus, milyen őrült tempóban tarolt le embereket ezekben az években, megérti a bulvárt, azt a csillogó, de mégis boldogtalan világot, amelyben az anyja akkor élt.

Tehetséges állócsillag

3906

Mikor lesz valaki ismert, elismert, folyamatos érdeklődésre számot tartó előadóművész? Mi kell ehhez? Évek? Évtizedek? Közönség? Szakmai respekt? Az egynyári slágereket még csak-csak megértjük, de azt már nehezebben, hogy mi szükségeltetik ahhoz, hogy valaki a tehetségét kamatoztatni is tudja. Ennek próbáltam utána járni fejben, a neten és érdeklődve illetékeseknél. Beszélgettem koncertszervezővel, befutott zenekar énekesével, promóterrel, marketingessel, stylisttal, hallgatóval, koncertlátogatóval, szóval igyekeztem a szegmens minden területéről összeszedni információkat, hogy átlássuk, milyen is a magyar popbiznisz.

A művészek

Most azokra az emberekre gondolok, akik valóban zenélnek, énekelnek, koncerteket adnak, vitathatatlanul tehetségesek, ezzel foglalkoznak, ez a hivatásuk, szakmájuk, az életük. Lehet, hogy első körben azt gondolnánk, ez elég is. De nem. Rengeteg tényezőnek, kritériumnak kell megfelelni ahhoz, hogy egy zenekar, egy énekes profivá váljon. Vitathatatlanul óriási szerepe van annak, hogy miként vélekedik magáról s az elhivatottságról az énekes, zenész. Takáts Eszterrel - kedvenc énekesnőmmel - rengeteget beszélgettem ezekről a személyes gondolatokról. Neki elég sok időbe telt, mire felfogta, hogy az a sok-sok érdekes dolog, amit megmutat, úgy hat a közönségre, mint a gyerekekre a vidámpark. Ez maga a szórakoztatás, amiben jól érzi magát egy színpadi ember, ettől nem lesz izzadságszagú, mert csak ekkor lehet azt az erőt, varázst átadni, ami a zenében, a dalokban rejlik. Sokan vannak azok a véleményen - újságírók, közönség, marketingesek -, hogy minél eredetibb egy művész, annál jobb. Ez talán külföldön igaz is, de Magyarország egy speciális színtér. Mindenkinek valamiféle libikókázást kell játszania, hogy egyensúlyban maradjanak a kiadói igények, a zenekari célok és a közönség elvárásai, ezt a három komponenst nehéz balanszban tartani. Talán azért is jelenik meg annyi szerzői kiadás, mert a kiadókkal nehéz együtt gondolkodni, hisz ők a profitra hajtanak, amiben benne van, hogy a zenész elárucikkesedik, majd szép lassan beleőrül - vagy nem adja be a derekát, és éhen hal. 

Szükség van egy karizmatikus, szerethetően züllött külsejű frontemberre, vagy egy kellően bolond, extrém csajra, akiknek magyar dalszövegek folynak ki a torkukból, enélkül esélytelen a dolog. A közönség szeret azonosulni a dalszövegekkel. Ékes példája ennek Takáts Eszter és a Gumizsuzsi koncerten történt eset, amikor az énekeslányt megkérte egy szerelmes férfi, hogy a Sanzon című dalt ajánlja a meghódítani kívánt nőnek, aki ott van a közönség soraiban. Abban a négy-öt percben Eszter annak a lánynak énekelte el az üzenetet, amit a srác küldött, és a szöveg meghatározó volt. Sírva érezték át sokan, hogy mit is jelent az a kapcsolat. Kedvencetek, a Vad Fruttik énekese – Likó Marcell - azt mesélte a profizmussal kapcsolatban, hogy nagyon fontos a zenekari kohézió, hogy minden tag egy cél felé menjen, azonos úton. Olyan ez, mint egy párkapcsolat, nem lehet különböző célokra hajtani. A célokat pedig le kell fektetni, meg kell határozni a motivációt, el kell dönteni, hogy profi lesz a banda vagy tinglitangli hobbisták maradnak. Mindebbe pedig rengeteg közös munkát kell befektetni, amibe más nem mindig fér bele - persze nem egy párkapcsolat, hanem mondjuk egy nyolc órás privát meló egy multinál. Talán itt is, mint minden emberi kapcsolatban, a legfontosabb az őszinte kommunikáció, a nagy beszélgetések. No meg az, hogy a kritikát a megfelelő emberektől bizony komolyan kell venni. 



olvass tovább