lázadás

Rebellis kistigris

4118

Mindenki átesik rajta, ki nehezebben, ki jobban megszenvedi azokat a hóbortos éveket, amikor mindenki a világ közepének és az egyéniségek egyéniségének képzeli magát. Kisebb-nagyobb sérülésekkel túléljük, majd mikor már szürkülnek az emlékek, csuda jól tudunk szórakozni azokon az időkön, amiket csak rebellis kamaszéveknek nevezünk.

Kinyílik a világ

Furcsa mód az elmúlt néhány hónapban többször is visszagondoltam, hogy milyen volt kamasznak lenni, sőt a szerkesztőségben is időről-időre felbukkan ez a téma, aztán hosszas sztorizgatások mellett mesélünk egymásnak, hogy ki milyen hülyeségeket csinált tizenévesen. Persze nagyon izgalmas dolgok a játszótéri bandázások, de most inkább arról legyen szó, hogy milyen lélektani folyamatok mennek vége bennünk ezekben az ominózus években. Szokás mondani, hogy kamaszkorban kinyílik a világ, hogy tudatára ébred a fiatal felnőtt, vagy ha nem is teljességgel a tudatára, de rájön, hogy az élet nem csak a tanulás-játék-alvás szentháromságból áll. Konkrétan emlékszem, hogyan éltem meg, mikor beállt nálam ez az agyi "átkapcsolás". Addig azt hittem, hogy a felnőttek világában mindenre van megoldás, nincs olyan, hogy valamit nem lehet kibogozni, és arról végképp fogalmam sem volt, hogy a háborúkhoz hasonló borzalmak miért történhetnek, hiszen biztos voltam abban, hogy van egy felettes erő, ami egyben tartja ezt a világot. Az erőn felül persze kell egy másik mentsvár, az úgynevezett Nagy Könyv, amiben szintén a végletekig hittem, jóllehet voltam vagy tizenkét éves. Bizonyára mindenki átéli azt a sokkot, amikor végleg tudatosul, hogy az életben nincsenek előre megírt forgatókönyvek, hogy tetteinknek olyan következményei lehetnek, amikre azelőtt még gondolni sem mertünk. Nincs olyan, hogy univerzális recept és nincs az az ember, aki minden problémát orvosolni tudna, mindenki maga tartja kezében a sorsát. Ugye ezek után már nem tűnik hatásvadásznak a sokk szót használni a kamaszévek beköszöntére?

Ki ez a két ember?

Szerencsétlen gyerek ott áll egyedül, mert hát a szüleiről egyértelműen süt, hogy ugyanolyan esendő emberek mint bárki más: apu nem nagyhatalmú isten, anyu pedig nem mindenttudó tündér, aki persze a jövőbelátás csodálatos képességével is rendelkezik. Aztán ott vannak a barátok, azok a hasonló cipőben járó tinik, akikre mindenki olyan nagy szeretettel gondol vissza, hiszen a közös vergődés összekovácsolja az embereket, csak hát iszonyú naív elgondolás arra építeni, hogy ők fognak kézen minket és navigálnak el az úgynevezett Élet útvesztőiben. Hogy mi marad? Egy folyton bizonytalan kamasz, aki gyakran jár idiótán, mert nem tud mit kezdeni hirtelen meghosszabbodott végtagjaival, aki a lehető legtöbb kencével próbálja orvosolni a mindig kiújuló pattanásokat, aki a lehető legelvetemültebb cuccokat húzza magára, hogy jelezze: én ki akarok tűnni, mert én individuum vagyok. A kamaszévek szépsége, de minden nehézsége is épp ebben rejlik: hogyan legyünk igazi egyéniségek úgy, hogy közben fogalmunk sincs arról, kik is vagyunk valójában. Kemény dió valljuk be, de hála az égnek kapaszkodó akad bőven, sőt kísérők is, hiszen a szélsőséges hangulatingadozásairól híres kamasz legjobb cimboráival karöltve veti bele magát a ... mibe is?

Dupla szívás a történetben, hogy életünk nagyon is mérvadó döntéseit kamaszként kell meghoznunk: hol tanuljak tovább, kikkel vegyük körül magunkat, milyen legyen a stílusunk, hogyan viszonyuljunk ehhez a két emberhez, akik állítólag a szüleink. Nem egyszerű, és naná, hogy helye van a kétségbeesésnek. Tegyük a szívünkre a kezünket: hát nem tizenévesen volt a legjobb apró-cseprő dolgok miatt hisztizni, vagy fél éjszakán át telebőgni a párnánkat, mert az aktuális életünk szerelme ránk sem nézett? Utólag visszagondolva több mint nevetséges, hogy milyen kis hülyeségek miatt láttuk magunk előtt a világ végét, az meg pláne felháborító, hogy mennyire jogtalanul szekáltuk agyon szüleinket. Nem hiába mondják, hogy ha a gyerek kamaszéveit sikerrel átvészeli a család, utána már jó eséllyel maradnak egy fészekben, hiszen a szülők hiába felnőttek - mint már mondottuk - ugyanúgy hibáznak és hárítanak: "A te gyereked (is), csinálj vele amit tudsz!" Ezek az évek gyakran a csendes egymás mellett élés évei, hiszen a kamasz nem méltatja szóra a szüleit, ők pedig jobbnak látják nem piszkálni az időzített bombát. Ha viszont robban, na akkor következnek be azok a veszekedések, amikre évekkel később is pontosan emlékszünk. A kiváltó okok tárháza túl széles ahhoz, hogy mindent sorra vegyünk, biztos mindenki fel tudja idézni, hogy náluk mi volt az a szikra, ami kiváltotta a detonációt. Balhé után jön a békésnek tűnő állóháború időszaka, amikor mindkét fél arra vár, hogy majd a másik nyit. Ilyenkor jönnek a szokásos "Mi volt a suliban? Semmi." típusú dialógusok, ilyenkor kezd akár éjszakára is kimaradozni a gyerek, mert a családi fészek nem meleget nyújtó bázis többé.

Pláza generáció

Ha nem otthon tengetik idejüket a tinik, akkor hol? A generációk közötti különbségek itt is feltűnnek: míg például szerkesztőségünk tagjai előszeretettel lógtak kocsmákban és közparkokban, addig napjaink tinijei inkább a plázák vibráló neonjai között aszalódnak. Lehet, hogy a szülők tragédiaként élik meg, de jó esetben sosem történik komolyabb baj az ilyen bandázásokból, vagyis nem történt, mert a mostani tizenévesek között menőnek számító plázázás nemcsak a szellemet, de a testet is kicsinálja. Néhány hete az egyik bevásárlóközpont alagsorában (!!!) láttam egy kisebb tini-kolóniát, akik egymás ölében ülve vidámkodtak a mesterséges fények alatt. Mi kocsmázás után legalább napon voltunk, meg friss levegőt szívtunk. És mekkora szükség volt az agyműködtető friss oxigénre, hiszen a legfontosabb dologról még nem is beszéltünk, ez pedig az iskola.

Magadnak tanulsz édesfiam!

Hányszor, de hányszor hallgattuk végig, hogy csak az a dolgunk, hogy tanuljunk, hogy építgessük a jövőnket. A szülők többsége titkon azért elképzeli, hogy milyen munkakörben látná szívesen a gyerekét, a tini évek erre is tökéletesek: darabokra törik a naív szülők minden álomképét. Ha egy csekély felelősségtudat szorult a kamaszba, akkor nem következik be a katasztrófa, vagyis a tizenéves képes belőni az arany középutat a tanulás és a szórakozás között. Néha a mérleg nyelve persze elbillen a szórakozás felé, ilyenkor pedig nincs mit tenni: viselni kell a következményeket. Sűrűsödnek a bukás-parák, a hazugságok hálójában való téblábolás, hogy mit is mondjunk otthon, aztán mit mondjuk az osztályfőnöknek, hogy miért van szemmel látható különbség szülőnk kézírásai között. Az apró stikliktől egészen a súlyos ballépésekig terjedő skálán tényleg csak a már-már felnőtt gyerek józanságán, na meg a szülői szigoron és hiteles szerepen áll, hogy vár-e az utódra egy kecsegtető jövő. Az estek többségében a hatalmas lázadások idővel csillapodnak, aztán megszárad a tinta az érettségi bizonyítványon, sikerül bejutni a hőn áhított egyetemre, a kamaszévek rebellis mentalitása pedig szép lassan alábbhagy. Hogy mi marad utána? Az a fogadalom, amihez egy életen át próbálunk ragaszkodni, de jó eséllyel nem tudjuk majd betartani, hiszen úgy rebegjük el, hogy fogalmunk sincs arról, hogy milyen a másik oldalon szerepelni. Igen, jóra gondoltok: én sosem leszek olyan szigorú szülő, mint amilyenek az enyémek voltak!

Ki a hülye, én vagy te?

4560

"A férfi nem mert, vagy nem akart lejönni, így végül levágták ággal együtt. A tűzoltók előkészített párnájába esett. Nem sérült meg. Hogy miért ment fel nem lehet tudni. Kórházba vitték." - szóltak a hírek pár nappal ezelőtt, bizonyára emlékszünk még rá. Legyinthetnénk, mondván, ugyan már, miféle hírértékkel bír ez, miért kerül egyáltalán a híradóba a semmitmondó kis eset, de igen fontos jelenség fölött siklanánk el, ha valóban így tennénk.

A történet azonnal Feldmárt juttatja eszembe, annak idején számomra egyik húsbavágó kijelentése az volt, nem is gondolnánk, milyen nagyon egyszerű a zárt osztályra küldenie magát az embernek. Igazából semmit nem kell érte tenni, csak napokon át ülni, és nézni a falat minden ok nélkül, netán rendszeresen bepisilni - persze szándékosan. Ilyenkor azonnal elkezd villogni az ERROR felirat a fejünk felett, s ha a társadalom, s szűk környezetünk számára nem tudjuk megindokolni, miért cselekedtünk eképpen, már érkeznek is az egészségügyi szakemberek, hogy kiderítsék, melyik részünkben mutatkozik funkcionális hiba. Ha rendbontó viselkedésünket továbbra is folytatjuk, szépen mehetünk a kórházba, ahol majd jól meggyógyítanak, mert egy mesedoboz előtt ülni órákon át ér, de a falat bámulni nem. Az ijesztő.



olvass tovább

Szabad puncikat!

8958

Nem véletlenül. A színes ruhákban, harisnyákban és rikító símaszkokban lázadó Pussy Riot-nak sikerült, annyira felbőszíteniük az orosz medvét, hogy az kimutassa a foga fehérjét.



olvass tovább