kritika

Membran – Closed

316

Előrebocsátom, hogy nem fogok tudni elfogulatlanul nyilatkozni erről a lemezről. Bár, arról is meg vagyok győződve, hogy néhányan úgy éreznek majd ezzel a dupla albummal, ahogy én általában a levesekkel: nem feltétlenül ízlik, de nagyon jól esik. Ebben a felgyorsult tempójú világban, ahol bárki bármikor, percek alatt letölt magának egy számot innen - egyet onnan, egyik percben egy ilyen net-radiot hallgat - a másikban egy olyat, egy album véghallgatása megköveteli a türelmet és a tiszteletet. Akár egy jó tányér leves. Üljünk le hát szépen, és nyugodtan együk meg az egészet, az utolsó cseppig. Mert, amit Papp Ferenc, Séfel Pál és Pejkó Balázs ezen a dupla lemezen kínál, azt valóban az utolsó cseppjéig ki kell élvezni; és még meg sem fekszi majd a gyomrunkat….

Már a borítóra vetett első pillantás után, az album kézbevételekor feltűnik az egyszerűségében rejlő nagyszerűsége, a szemrevaló, papír tokos dupla-CD borítójának letisztultsága. Ez a letisztultság, a sallangoktól mentes perfekcionizmusra való törekvés természetesen a zenében is jelen van. Sok szerző esik ugyanis abba a hibába, hogy különböző okokból kifolyólag nem - néha még több lemez után sem - frissít a hangminta-készleten, vagy analóg módszerek esetében, a hangszerelésen: ugyanazt a pergőt halljuk végig az egész albumon; vagy például, akármilyen kövér is a basszus, nincs az a karakterisztika, ami nem kezdené ki bárki figyelmét 50 percnyi azonos megszólalás után. Itt ennek nyoma sincs! Ahány szám, annyi hangzás! (Nem is beszélve a hangszerekről.) Viszont minden egyes szám, a már említett letisztultság jegyében született - pont úgy szól, ahogy épp kell. Számomra pont ebben a letisztultságban rejlik a Membran nagyszerűsége. 



olvass tovább

Woody's glandula on croute

318

Ültem a Woody Allen koncerten, a sznob karzat kellős közepén, és az első gondolatom az volt, hogy ha Hannibal Lecter professzor itt lenne, akkor pár óra múlva már Woody mirigyeiből lakmározhatnánk.

Egyszerűen botrányosan játszik. Ezt nem lehet szépíteni. A repertoár alapból úgy volt összetéve, hogy egy átlagos műveltségű embernek ne legyen benne semmi új. Mondjuk ezt szívből pártolom, mert így mindenkinek volt esélye kitölteni a helyes hangokkal a fejében a rosszakat. Nem csak nekem és annak a 20 %-nak, akik még vélhetően rajonganak a műfajért, és 10 percen belül, folyamatos áramlással hagyták el a koncertet.

Három módon lehetett volna megmenteni az estét. Tánc lehetőséggel, mert talpalávalónak jó volt. Étel felszolgálással, hogy legalább orálisan fixáljanak, ha az audio nem jött be. Woody sztorizgatásával.

Persze egy sztorit sem sütött el (még jó. ez csak vicc a részemről), viszont nagyon szépen beszél angolul. Simán értettem minden szót és nem kellett görcsölnöm a kiejtésén, hogy vajon mit mondhatott. Miért nem tud mindenki ilyen szépen beszélni? Na jó nem is mindenki. De legalább a színészek? Egyébként Eddie Davis egy cukorbaba. Imádtam. Zseniális. Miatta megérte az egész.

Köszönjük ana!

Zagar - Cannot walk fly instead

379

A Zagar zenekar 2002-es debütálása, a Local Broadcast megjelenése óta, a hazai (no meg külföldi) koncerttermek és fesztiválok egyik legmegbízhatóbb fellépője. A közönség gyorsan megkedvelte a Yonderboi élő zenekarából alakult formációt, egyrészt a remek számok, másrészt az energikus, pontos és folyamatosan fejlődő előadás okán, sajnos kevés ilyen banda van ma Magyarországon, amelyik ennyire komolyan, és magas színvonalon teszi a dolgát. A 2004-es Szezon filmzenelemez elkészítése óta dolgoztak az új albumon, ami az előzetes tervekhez képest némi késéssel tavaly év végén került a boltokba a CLS kiadásában. Kézbe véve a szép digipack borítót, amire még dombornyomott logo is került, gyorsan megállapíthatjuk, hogy a külalak rendben van. A lemezt többször végighallgatva szerencsére ez a tartalom vonatkozásában is fennáll. Bár az anyag nagy része markánsan különbözik az első lemez downtempós világától, erősen elmozdulva a gitárzenék és a dalforma felé, néhány, a korábbiakhoz hasonló tétel azért itt is van, például a Three Seasons Fall, amiben Kállai Ferenc és Bodrogi értekezik arról, hogy „a zene az nagyon jó”.

Zagar lemezbemutató

Szóval ez a tipikus régi magyar filmből szemplingelő Yonderboi, Trevira Modern féle megoldás, mint védjegy, innen sem hiányzik. Vagy az ezt követő Dorian Gray’s Dilemma, amiben Bootsie leszkreccseli a fejünket (és nagyon jó, hogy nem csak itt, de egész idő alatt nagyokat teker). Személyes kedvencem a North Pole Samba, ami a címének megfelelően egy hűvös, de mégis pörgős és latinos lüktetésű tétel; dob, scratch, gitár, billentyű egyaránt zúz. Az előző albumon is szerepelt Ligeti György, a Puzzle énekese, most viszont már négy számban hallhatjuk. És akkor ott van még az Underground Divas kórussal felvett Wings Of Love, ami a lemez beharangozó számaként valószínűleg szélesebb körben is ismert. Ilyen női kórussal, amiben Németh Juci (ex-Anima), Péterfy Bori (ex-Amorf Ördögök), Hódosi Enikő (Neo), Kutzora Edina (Yonderboi), Sena, és Judie Jay együtt dalol, képtelenség csalódni, maximum lehetett volna belőlük kicsivel több. Építő jellegű kritikaként annyit tudnék megfogalmazni, hogy folytassák ugyanilyen lelkesedéssel, odaadással, mert ez most nagyon rendben van!

Köszi!

Örömzenélők

476

A Budbudas (jelentése: buborékok) egy olyan koncertzenekar, amelyben minden tag egytől-egyig kivételes tehetség, így ha egy színpadra kerülnek, akarva-akaratlanul egy olyan élményekkel teli produkciót nyújtanak, amelyben nincs se főnök, se frontember, hanem az adott hangulattól, társaságtól és közönségtől függően úgy szólnak, ahogy tetszik. A sajátságos műfaj nehezen behatárolható, saját meghatározásuk szerint se nem experimentális, se nem kortárs, se nem free jazz vagy elektronikus-akusztikus, hanem éppenséggel aktuális.

Eredetileg 2000-ben szerveződtek egybe a tagok a Trafóban a „DJ kontra Akusztikusok” nevű projekten, ahol bebizonyosodott, hogy a kor követelményeinek megfelelően nagy igény van egy ilyen nehezen meghatározható, mégis magával ragadó, multimediális szuperképződményre a hazai és nagy valószínűséggel a nemzetközi színtéren is. Az ötlet a komolyzenén nevelkedő Márkos Albert csellista fejéből pattant ki, aki jelenleg is hiperaktívan foglalkozik improvizatív, színházi, elektroakusztikus és kísérleti zenével több formációban és produkcióban. Az art orchestrából áthajló big band formát először is az adja, hogy a remek muzsikusokat kísérő ritmusszekcióban két dobszerkó (Hárságyi Péter és Jeszenszky György) is van. Ehhez jön hozzá Benkő Róbert nagybőgője, Szesztay Dávid billentyűje, Hajnóczy Csaba gitárja, illetve a már említett cselló mellett a kihagyhatatlan fúvós hármas Grencsó István, Ágoston Béla és a Pesten élő, holland Hans van Vliet személyében. 



olvass tovább

See-I – The King

563

A See-I egy washingtoni reggae banda, akiktől a downtempo, a funk, és a latin zenék sem állnak távol. A zenekar több tagja is dolgozik másodállásban a Thievery Corporation élő felállásában, de időnként közreműködnek a Thunderball, és a Fort Knox Five háza táján is. Kiadójuk is a Fort Knox Recordings, viszont most elszippantotta őket egy maxi erejéig a DJ DRM által irányított Brooklyn központú Bastard Jazz kiadó, ahol mostanában a dub/reggae kiadványok kerültek túlsúlyba. 

A maxi címadó száma, a The King is egy komótos tempójú, elektronikával átszőtt reggae szám, amiben a vokál is nagyon rendben van. Feltettek még egy dub verziót, ami tempóban maradt ugyanott, de némileg vastagabb a basszusvonal, és szépen beviszhangosítottak mindent, amit csak lehetett. A remixről pedig a Bastard Jazz előző megjelenéséről megismert kiváló The Magic Fly gondoskodott. Nos, ő igazán kitett magáért, jó hangulatú, önfeledt, funkos partyzenévé alakította a számot, szóval ezzel a közepes méretű lemezzel mindenki csak jól jár. Buliba és punnyadáshoz is használható többfunkciós termék.

Köszi manamana!