Viszket a szám és a nyelvem, annyira mondanám, de tudom, hogy a mondandóm nem lesz kellemes a másik fülének. Lelkének. Maradjak csendben? De akkor feszít belülről, és félek, hogy egyszer csak kiböffen. Borítsam cukormázzal? Akkor elvész a veleje, szarból nem lehet marcipánt csinálni. Vagy mégis?
Hiszek benne, hogy mindenkinek el lehet mondani mindent, csak a másik szájíze szerint, hogy befogadja a mondandódat. Viszont nem mindent érdemes, és nem mindenkinek, például a nyugdíjas patikus anyósodnak, hogy a macskáid telefosták és habosra hányták a tőle kapott fehér gyapjúszőnyeget. Ilyenkor jön jól egy ártatlan vagy kegyes hazugság: „Igen, nagyon szép a szőnyeg, vigyázunk rá. Igen, a cicák is jól vannak, rendes kis jószágok.” Ami zavar a másikban, és úgy érzed, hogy akadályoz a munka-, baráti vagy szerelmi kapcsolatotokban azt viszont érdemes szóvá tenni, mielőtt elmérgesedik a helyzet. Kinek? Mit? Hogyan? Pooontosan.

Belső kör

Egyszerű, mert tudod, hogy szeretnek. Bonyolult, mert nem akarod elveszíteni a szeretetüket. Ezek azok az emberek, akikkel a legkevésbé gondoljuk át a mondandónkat, alig finomítunk a mondatok élén. A kendőzetlen őszinteség lehet célravezető, ha egy homályban botorkáló ember elé tükröt akarunk tartani sokkterápia jelleggel, de össze is zúzhatjuk a bizalmát bennünk. Aki készpénznek veszi a szeretett ember(ek) jelenlétét, az sok mindent megenged magának, majd csodálkozik, ha a másik bezárul egy-egy jól irányzott „Nem kellene annyit enned, így is jó kövér vagy” , netalán „Anya, minek neveltél ilyennek” mondat kilövésekor. Bé verzió: nem szólunk semmiért, mert szeretjük. Tényleg szeretjük?

Külső karéj

Pengeélen táncolsz. Ha jól megy át, keblükre ölelnek, te vagy a tuti, ha nem, meglakolsz, bitang lator. Régi jó buksisimogatós amerikai módszer szerint először dicsérj, utána kritizálj. Nem rossz. Biztosítod az illetőt arról, hogy nem támadsz. Esetenként saját példával is lehet kritikát kezdeni, állati nyelvvel „megmutatod a hasadat”. Ha ebből ért az illető, hurrá, ha nem, lehet tovább próbálkozni. Vagy bejön, vagy egyszer elveszted a türelmedet, jégcsákánnyal nekimész és kibelezed. (Hmm ez is vállalható opció, legyen veled kedves a vizigótok csoffadt öreganyja!).

Hogy is mondjam csak…

Ha nem tudod, hogyan fogj bele, inkább kérdezz. Persze a legjobb szándékkal feltett kérdések is szülhetnek sértődést és félreértést, olyan ez, mint a fülbesúgós játék, az eredeti szó az, hogy muskátli, a sor végére meg kijön, hogy fostál, mi?

…sehogy

Mert nem a te dolgod. Mert neki pont nem érdemes. Mert megmondóembernek tűnnél. Mert nem is azért mondják, hogy véleményezd. Mert hallgatni arany (kivéve, mikor ólom).

Az olvasói cikkek tartalmának valódiságáért a cotcot.hu szerkesztősége nem vállal felelősséget. Ezen szolgáltatásunkat olvasóink saját felelősségükre vehetik igénybe. A szerkesztés jogát fenntartjuk!

Lehet a veszekedésekből, csakazértis visszabántásokból, sértődöttségből és bizalomvesztésből emelt hegyekből újra nevetéssel és szerelemmel bevetett napfényes rét?
Ha igazán, tényleg, őszintén a másik ember személye, és nem a párkapcsolati státusz köt össze két embert, akkor érdemes megpróbálni ledózerolni azokat. A falakat lebontani türelemmel és őszinteséggel lehet, saját térfélről kiindulva. Milyen is vagyok én? Melyek azok a dolgok, amelyekkel nehezen birkózok meg? Mi az, amivel én saját magam nehezítem meg az életemet, én miből emelek gátat saját magamnak? Otthonról hozott, ki nem mondott, meg nem beszélt, vagy megbeszélt de nem kordában tartott rossz szokások. Ördögi körökké keseredett rossz viselkedések. Ahelyett, hogy örülnék, ha a párom jól csinált valamit, megkeresem, mit tett rosszul. Márpedig enyém az utolsó szó. Meg sem hallgatom, úgyis hülyeséget beszél. Ne bánts, mert visszacsap a bosszúm! Előretámadok, de te nehogy visszaüss!

A visszabántás ugyan átüti a falat, de a fájdalom még magasabbra húzza azt. Szúrás helyett nem szégyen megmutatni a másiknak, ha valóban fájdalmat okozott. Én magamról beszélek, elmesélem, hogy mit hogyan élek meg. Te is beszélj magadról, kíváncsi vagyok rád. Nem rágjuk egymás szájába, nem csapkodjuk a hibákat a másik fejéhez. Nem úgy szántad? Bennem mégis így csapódott le. Érted? De jó, akkor biztosan vigyázol majd legközelebb.

Te, akit már nem is látok teljesen tisztán, valóban te vagy, aki nekem kell? Tudom én egyáltalán, hogy mit akarok? Családi rosszallásokból, megszokásokból, kudarcokból és kishitűségből készítünk hamis szemüveget, amin keresztül nem vesszük észre nyújtózó vágyainkat. Ha mégis meglátjuk, akkor tudjuk-e mit keresünk a másikban, ami a legjobbat kihozza belőlünk? Tudja is vajon nyújtani természeténél fogva?  Biztonság. Elfogadás. Támogatás. Kritika. Ösztönzés. Hogy felnézhessek rá. Hogy uralkodhassak rajta. Hogy a hátországa lehessek. Hogy ő legyen a közönségem. Karikázza be a megfelelő(ke)t.

Az olvasói cikkek tartalmának valódiságáért a cotcot.hu szerkesztősége nem vállal felelősséget. Ezen szolgáltatásunkat olvasóink saját felelősségükre vehetik igénybe. A szerkesztés jogát fenntartjuk!

Két fontos tényező fut egymás mellett. 1. A barát - a nagybetűs BARÁT - mindenben melletted áll, mindenben támogat, bizalmasod, támaszod, szemetesládád, minden mocskod tudója. 2. A barát az, aki tükröt tart, és a szemedbe meri mondani, ha valami nem frankó veled. Ha meghíztál, ha fejedbe szállt a dicsőség, ha sokat iszol mostanában, ha arrogáns vagy vagy, ha az aktuális pasi nem feltétlenül hozzád való. A két vonal tökéletes összhangban halad együtt egy életen át. Igen ám, de többször előkerült mostanában beszélgetéseinkben, hogy létezik egy harmadik, alattomos tényező is, mikor a barát olyan elvárásokat támaszt feléd, amiknek nem tudsz megfelelni, és ez azon túl, hogy rettenetes érzés, könnyen árkot áshat két ember között.

Az elvárás kulcsfogalom itt, s ez az elvárás is két alaptípust mutat. Az egyik a következetesség elvárása, amit időnként képtelenek vagyunk tartani, mert az élet és kiváltképp az érzelmek sajnos a legkevésbé sem következetesek. A másik az esetleges személyes erkölcs képlékenységéből fakadó nézet- és életkülönbség, ami az értetlenség, kétség, elítélés, bizalmatlanság falát vonhatja közénk.

Ahogy egyre mélyebben gyalogolunk bele a felnőtt kor erdejébe, egyre szaporodnak azok a helyzetek, amikről kamaszkorunk megvilágosult fázisában még oly könnyen mondtuk, mi aztán soha, de soha nem kerülünk ilyen helyzetbe, és ezzel sokszor bizony saját magunknak is nehéz szembenézni. Pedig szembe kell, és idővel a legtöbben eljutnak az élettapasztalat azon fokára, mikor saját hibáinkat megbocsátandó bölcselkedve mormogjuk: "soha ne ítélj olyan helyzetről, amibe még nem kerültél". Közhelyesen ostoba, de igaz. Bizonyára kislánykorában senki nem akar egy házas férfi szeretője lenni, senki nem akar személyiségét és büszkeségét feladva szerelmesen koslatni valaki után, aki kihasználja, senki nem akarja megcsalni a párját, senki nem akar szerelmi háromszögben vergődni - hogy csak a magánéleti botladozások tipikus eseteit említsük. Ám legalább annyiszor esnek meg ezek velünk, ahányszor elhangzik, hogy soha. Hogy kinek hol húzódnak saját határai, hogy kinek hol van az a pont, ameddig beleengedi magát egy-egy kínos helyzetbe, változó, de abban bizonyára egyetértünk, hogy a szerelem, a az agyat ködbe burkoló szerelem az, ami ezeket a határokat többnyire áttöri.

És ilyenkor jön az, hogy valami olyan történik velünk, ami azon túl, hogy felkavaró és izgalmas, millió és egy kérdést vet fel bennünk, ami valakivel meg kell beszélni, mert muszáj, mert megbolondulunk, ha nem tesszük. Ekkor jönnek a barátok, akiknek kiöntjük a szívünket, akik simogatják a fejünket, akik velünk együtt szidják a szemét pasit, akik összeszednek, ha bánatunkban berúgtunk, és ellátnak jótanácsokkal. És ez lehet az első problematikus pont. A tanácsok elfogadása avagy el nem fogadása. Sokszor bármennyire is szeretnénk, és józanabbik felünk tudja is, hogy jól tennénk, ha megfogadnánk a racionális, objektív szűrőn keresztül érkező tanácsot, egyszerűen nem megy, mert az érzelmeknek parancsolni márpedig nem lehet. Csalódást okozunk ezzel a barátnak? Semmissé tesszük a szemében azt a bizalmat, amit belénk vetett? Megérti, hogy ez nem az a helyzet, amiben képesek vagyunk értelmesen mérlegelni, még akkor sem, ha józan pillanatainkban tudjuk, átkozottul rossz irányba tartunk?

Végleg megfogalmazódott bennem, hogy a társadalmunk nem érett meg a gurulós bőröndök befogadására. Bár a görgőkön közlekedő koffer megkímél minket a cipekedéstől, kezdem azt érezni, hogy akkora konfliktusforrást jelent, hogy inkább lecserélem egy sporttáskára. Persze ha örömmel veszed, hogy majdhogynem arcon köpnek, hát pakolj gurulós bőröndbe, és merészkedj az utcára!

Jogsi nem kell hozzá

Fura ez a bőrönd dolog, mert sokáig azt gondoltam, a babakocsis anyukák, a terhes nők hierarchiájában a bronzérmes hely mindenképp a nagy csomagokat cipelőké. Aztán belecsöppentem ebbe a városi közlekedésnek nevezett káoszba, és gyorsan rájöttem, hogy a túléléshez nemhogy szükségtelen, de már-már nevetséges betartani bármilyen szabályt. Érdekes módon a reptereken, ahol jóval több gurulós bőrönd garázdálkodik, mint mondjuk a Deák téri aluljáró-komplexumban, valahogy mégsem generál fröcsögő ordibálást egy-egy tovasuhanó koffer. Talán azért, mert minden a rendezettségről és a logikus következtetésről szól - ha hallom a gurulás hangját és látom a húzókán csüngő kezet, akkor nem vágok át ész nélkül a cipekedő haladási útján. Ne gondoljátok, hogy ez a következtetés logikus, hiszen jóllehet a gurulós bőrönd miatt már bezsebeltem egynéhány csúnya nézést, de vesszőfutásom hétvégén kétségtelenül a csúcsra ért.

Bevallom az én hibám, hogy közlekedés közben zenét hallgatok, de így volt ez tíz évvel ezelőtt is, és addig így is lesz, amíg nem autóval nem járok majd, aminek igen csekély az esélye, tehát marad a bőrönd izzasztó cipelése - persze csak akkor, ha nem a görgőkön utaztatom. A feljebb vázolt logikusnak tűnő következtetés kicsit sem logikus, ez két napja bebizonyosodott - Budapest, Népliget, ezeregyszáz ember, a román vendégmunkásoktól az ingázó egyetemistákig, és mindenki halad csak épp teljesen illogikusan. Oké, bevallom, pöttyet áthúztam a nő bal lábfején a szerkezetet, de miért? Azért, mert ő sem és még oly sokan nem látják előre, hogy a gurulós bőrönd nem ér véget a húzókánál, sőt a lényeg csak azután jön. Csomagom egy fél méteres valója, és úgy öt kilós súlya nem okozott maradandó sérülést, de ez sajnos nem mentett fel az önbíráskodó "áldozat" reakciója alól. Hogy én mit képzelek és az jó lenne, ha ő húzna át rajtam egy koffert, az jó lenne? Nagyjából az ócsárolás tizedik másodpercében jöttem rá, hogy a nyálfröcsögtetés céltáblája én lennék, így hát megszabadultam a fülhallgatóktól. Érthető, hogy viszonylag hosszú volt a reakcióidőm, hiszen a kicsit sem barátságos nő úgy másfél méterről záporoztatta rám a szitokszavakat, és a Kontroll óta tudjuk, hogy a metróalagút érában hatványozódhat a dilettánsok és idegbetegek száma. Természetesen nem történt semmi, mert a szájhősök tehetetlenek a higgadtsággal, én pedig higgadt voltam, már csak azért is. A röpke intermezzo persze kivívta a környezet osztatlan figyelmét, akik sejtésem szerint minimum azt várták, hogy vagy a nő vagy én, de valaki tutira a síneken végezze.

A munkahely társas szempontból igen kényes terep, hiszen a munkahelyi közösségek nem szimpátia alapján szerveződnek, így könnyen megeshet, hogy olyan emberek kerülnek egy légtérbe, akik egymás agyára mennek. Sokszor nincs lehetőség külön helyiségbe telepíteni az összeférhetetlen feleket, de az is gyakran előfordul, hogy egyszerűen nem vesz tudomást a problémáról a vezetőség, így pillanatok alatt elmérgesedhet a helyzet, hiszen az egymás idegeit tépő munkatársak idejük nagy részét összezárva töltik. Nem kell súlyos világnézeti és személyiségbeli konfliktusokra gondolni, hiszen néhány rossz szokás is pokollá teheti mindennapjainkat és gyilkos gondolatokat indukálhat.

olvass tovább