kommunikáció

Kerek kommunikáció?

924

Bölcs frázis, hogy az internet által megismerhető a világ. Kérdés, hogy kinek vagy kiknek a szemén keresztül? Tehát ki töltötte fel a netet információkkal? Mára talán objektívebb, de mindenesetre szélesebb spektrum az, ami az interneten keresztül a fejünkbe ömlik. Hála a web2 megszületésének, felnövésének és beépülésének mindennapjainkba. És a mindennapi kommunikációnkba.

A világ minden táján lehet már barátod, igen, olyan ember, akit egy klaviatúra, egy monitor és egy kapcsolat által ismertél meg, és tényleg a barátoddá vált. Megosztod vele a titkaidat, számítasz rá és ő viszont, de talán még soha nem láttad, mert Új-Zélandon él. De akkor most áldásos vagy sem a kapcsolatépítésben? És a kommunikációban? Biztosan előny az internet legnépszerűbb funkciója, a kommunikáció. De mi van az interperszonális kommunikációval? Visszafejlődik a face to face beszélgetések száma, a kifejezőképességünk? Elképzelhető. 

Gondoljunk el egy átlagos napot, amikor munkánk, tanulmányaink miatt ülünk a gépünk előtt, rácsatlakozva hálózatra. Barátaink, szerelmeink, szüleink, testvéreink ilyenkor hogy másként, ha nem valamilyen chatfelületen lépnének velünk kapcsolatba? Diszkrétebb, mint a telefon, és bizony jóval több félreértést is szül, mint az élő szóban előadottak. Itt nincs hangsúly, nincs kacagás, legfeljebb smileface-ek vannak. Estére, mikor hazaérsz a melóból, és ott ül melletted, akivel egész nap chateltél, ugyan mit fogsz neki elmondani, mikor minden linket, minden gondolatodat, minden veled történt apróságot már megosztottál vele online? Nem lesz olyan izgalmas. Viszont az meg egy csoda, hogy minden pillanatban elérheted őt és a kommunikációtok megszakíthatatlan. Szerinted?

Káromkodunk!

1532

Biztosan veletek is milliószor megesett, hogy kicsúszott ez-az a szátokon, amikor belerúgtatok a küszöbbe, amikor csak főttetek a dugóban, vagy amikor valami nagyon nem akart működni. Igen, a káromkodásra gondolok. Arra, ami miatt egészen kisgyermekkorunkban, amikor még azt sem tudtuk, mi jön ki a szánkon, a felnőttek csak összenéztek, döbbenve, majd kacagva, mi meg tovább feszítettük a húrt. Arról, amit tilos volt nagyon sokáig, arról, amit büntettek is egy időben, és arról, amit egy jól nevelt hölgyemény semmiképpen nem engedett meg magának. 

Lexikon szerint a káromkodások, leggyakrabban állandósult szókapcsolatok funkciója az indulatszavakéhoz hasonló és nagyon közel áll a szólásokhoz, alakilag. Tartalmilag és formailag szitkozódás, átkozódás leginkább. Egymás felmenőink szidalmazása, vagy épp a másik megátkozása, rossz kívánalmunk kifejezése. Nem csak az egyház, hanem a világi hatóságok is szigorúan ítélték meg a káromkodást. Az 1567. évi 9. tc. és az 1604. évi 8. tc. a káromkodás megszüntetését célozza. Persze ez manapság már abszolút nem aktuális, hiszen nincsenek káromkodásra vonatkozó törvények, szabályok, előírások. Sőt, még törvényhozóink, politikusaink is gyakran eregetnek szájukból durva sértéseket, akár nyilvánosan is. Gondoljunk csak a legutóbbi népszavazásra és az azt követő velős konklúzióra, amit Horn Gábor prezentált a nagyérdeműnek. Jogos a kérdés, hogy mégis hogy a csudában várhatnánk azt, hogy a villamoson, a buszon, az iskolákban, a munkahelyeken ne ömöljön a trágárság a szánkból, ha országunkat irányító fejek is kidurrannak alkalmanként? 



olvass tovább

Terhes beszéd

1792

Nem egyszerű egy anya élete az biztos, a nap huszonnégy órájában állandó szolgálatban van a gyerekkel, családdal, otthonnal és egy teljesen megváltozott szerepbe kerül mindenkivel az őt körülvevő világban. Már a terhesség során környezete központjába kerül, pláne, ha elsőszülött gyerekről van szó, ekkor érthető, ha mindenki örömmel foglalkozik ezzel, ha ez az állandó téma. A családban más értelmet nyer minden, fontosabbak lesznek az ünnepek, a Mikulás és Jézuska misztikuma és hasonlóak, és érthető, ha a gyerek első teljes testátfordulása akkora örömöt szerez, hogy azonnal mindenkinek el kell újságolni. Ellenben mindezzel sokan beleesnek abba a hibába, hogy barátnőiket hanyagolják, másmilyen lesz velük a kapcsolatuk, és fontosabbak lesznek azok a nők, akikkel egykorú gyerekeik vannak. Hiszen egyforma gondokkal küzdenek nap mint nap, ugyanúgy a játszóra járnak pihenni és olvasni, és ugyanúgy kialvatlanok és állandóan fáradtak. Hogy a környezet generálja vagy ők maguk, nem tudni, de tény, sokan képtelenek kirázódni ebből, beülni egy csajos csevegésre a még nem gyerekes barinőkkel vagy csapni egy táncos estét, lazán.

Amikor évtizedes barátnőnk teherbe esik, megdöbbenve fedezzük fel néhány hónapon belül, hogy semmi másról nem folyik a diskurzus, mint a hányingerről, a táplálkozásról, a vizsgálatokról, az orvosokról és a terhességet övező izgalomról. Persze könnyen török pálcát bárki felett, még nem voltam terhes. Lehet, hogy nekem is teljesen egyoldalú lesz a kommunikációm, amint megtörténik, de az is előfordulhat, amennyire irritál, hogy már csak azért sem fogok a terhességről beszélni. Na, de a feltevések helyett térjünk vissza a valóságba. Tehát adott egy barátnő, aki tényleg semmi másról nem beszél, csak Lucáról - mert azóta megszületett - és néhány hete a szememre vetette, hogy mostanában nem beszélgetek vele olyan sokat, mintha zárkózott lennék, és nem érdeklődöm. Kicsit elgondolkodtam, aztán rájöttem, hogy saját magát vetítette ki rám, hiszen pont ő az, aki több mint egy éve nem kérdezte meg, tényleg érdeklődve, hogy a mi a szösz van velem.

more

Hallottam már róla, hogy vannak ellenpéldák, szóval nem minden csajnak szívja el a magzat a kommunikációs képességeit, de még nem találkoztam ilyennel. Legutóbb egy csajtársaságba voltam hivatalos, amolyan kicsit eleresztjük magunkat típusú találkozót szerveztünk. Egy általam eddig nem ismert nő is jött a muriba, aki sokaknak az ismerőse, barátnője. Neki már van gyereke, vannak sztorijai is nyilván, de mindenki megnyugtatott, hogy ő aztán tényleg nem olyan, hogy csak a terhességről, a szülésről és a gyereknevelés buktatóiról tudjon beszélni. Nos, kíváncsian vártam a találkozást vele. Csalódtam, hát persze! Egész este másról sem volt szó, minthogy hogy szedték ki belőle négy kézzel a gyereket, és hogy első éjszaka sem tudott már szoptatni és milyen tortúra volt a tápszerválasztás, mert a kis csávó egy csomó mindenre allergiás volt. Egy naposan... aha, allergiás. Hogyne. Jó, megértem a barokkos túlzásokat, és a minél színesebben előadni kívánt történeteket és nyilván sokan azt gondolják, mivel nincs gyerekem, fingom sincs miről beszélnek, de azért ne nézzenek már madárnak! Biztos, hogy nem hiszem el, hogy az apás szülés során az apát kérte meg az orvos, hogy nyúljon be az éppen össze-vissza szakadó anyuka hüvelyébe és segítse világra hozni a gyermeküket. Persze romantikus, de ilyen nincs.

Egy ember életében minden bizonnyal a gyermekáldás a legfontosabb dolog. Viszont szerintem ez egy nagyon intim dolog, én nem szeretném, ha mindenki simogatná a hasam, amikor terhes leszek. Sok olyat láttam már életemben, hogy megláttak egy terhes nőt a társaságban és emberek rögtön meg akarták fogdosni a hasukat! Na, ezt minek?! És azt sem szeretném, hogy amint láthatóvá válik majd, hogy én gyermeket várok, mindenki azt kérdezgesse, hogy hányadik hétben vagyok, majd miután megszültem, mégis milyen volt, aztán néhány év múlva a játszótéren, elhangozzon az a kérdés, hogy: "Na, és hány évesek vagyunk?" Szeretnék ugyanolyan érdekes és kommunikatív, széles látókörű lenni és mindenbe bele ütni az orromat, mint most. És különben is, mi az, hogy mi hány évesek vagyunk? Én negyven, a gyerek három. Vagy együtt? Negyvenhárom. És vannak még ilyen okos kérdések, amik úgy szólnak, hogy te és a gyereked egy és ugyanaz a személy vagytok. Szóval szeretném megőrizni az identitásomat és szeretném, ha a gyerekem is emberszámba lenne véve.

Nyilván nem csak a kismamák és kispapák a ludasak abban, hogy szinte már kényszeresen beszélnek az áldott állapotaikról. Nem olyan régen voltam egy társaságban, ahol egy félismerősömmel voltam, aki speciel már jól láthatóan terhes. Az illedelmes társalgásnak számára abban kellett kimerülnie aznap este, hogy sok-sok alkalommal el kellett mesélnie, hogy a huszonkettedik hétben van, fiút szeretne és Dávidnak fogják hívni a bébit, aki apás szüléssel fog a világra jönni. A harmincvalahány fős társaságban senki nem kérdezett tőle mást és senki nem beszélgetett vele másról. Azt hiszem, köze lehet ennek ahhoz, hogy sok-sok kismama izolálódik és igen sokszor esnek deprimált állapotba. Csak egy pillanatra gondoljunk bele, hogy milyen lehet az, ha mindig ugyanarról kérdeznek minket és nekünk mindig ugyazt el kellene mesélnünk. 

És végül az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a másik oldal is ugyanilyen nehezen élheti meg mindezt. Sok kisgyermekes ismerős panaszkodik arról, hogy amint teherbe estek, a baráti társaság szinte kivetette magából őket, hirtelen nem hívták szórakozni őket, nem voltak hivatalosak bizonyos összejövetelekre, hisz az illető átkerült egy másik dobozba, s valahogy senkinek nem akaródzott ehhez illő programot szervezni vele. Ugyanakkor azt is kevesen értik meg, egy új családot alapítani valóban átrendezi a fontossági sorrendet, és nem biztos, hogy a barátnők ugyanolyan helyet foglalnak ebben el, mint annak előtte, bár lehetnek ugyanolyan fontosak. Sok baráti kapcsolat megy tönkre vagy az egyik fél teljes bezárkózása, vagy a másik fél változatlan elvárásai miatt. Talán ezekről is beszélgetnünk kéne, ha már olyan jóban vagyunk...

Úgy megmondtam neki...

1868

Azt hiszem, ezt a mondatot naponta hallom. Ha nem is nekem mondják, biztosan elhaladok valaki mellett, aki ezt meséli élete párjának útban a pláza egyik boltjából a másik felé tartva vagy kedvenc barátnőjének a telefonon lógva, lehetőleg jó hangosan a metró kocsijában végighaladva. De számtalan más esetet is mondhatnék. A tisztes családapa hazaérve a feleségének, mert hát ő mégis csak férfi és családfő egyben… Aztán ott a családanya is… hiszen mégis csak ő a család feje. 

De igazából a magyar társadalom nagy részét fel lehetne sorolni itt. Miközben büszkék vagyunk arra, hogy mi aztán mindig megmondjuk, amit gondolunk. „Tudod, milyen vagyok, ami a szívemen, az a számon.” Én már csak ilyen maradok. Igen, én kimondom, amit gondolok. Na igen, csak egy kérdés merült fel bennem. Kaptál már meg úgy igazán valamit? Mert én még nem. Nekem még soha nem mondta meg senki „úgy”. Talán kettő vagy három olyan mondatra emlékszem az eddig eltelt életemből, ami „úgy megmondós” volt. Valahogy nekem nem áll szinkronban az elhangzott „úgy megmondtam neki” mondatoknak az aránya a nekem megmondottakkal. És igen, magamból indulok ki, szerintem mások sem tudnának olyan nagyon sok élményről beszámolni, amikor „úgy istenigazán megmondták neki”. 



olvass tovább

Mi ez? Emese, üzi, susmus

1978

Sziget alatt mindig smsek hadait váltjuk a cimborákkal, hogy stratégiailag a legjobb helyen kocsmázzunk/bulizzunk/kajáljunk. Most vigyorogva nézegetem őket vissza, mert remekül követhető, miket csináltunk épp:
„hummusz most? Éhen veszek!“
„Ska. Loud.“
„wan2oldalthatsobejarat“
„rem elött egy pálinka a szeparéba?“
„pizzaszelet: mirelit, rágós hús, ratyi szúsz. Ne vegyél!“
„Megvagytok, megyünk Dankójánosra.“
„nézz az égre, fogy a hold!!!!“

Néha eszembe jut, voltak idők nem is olyan régen, amikor még fogalmunk sem volt arról, hogy a telefonunkkal nem csak beszélni lehet. Az sms a short message service rövidítése, avagy rövid üzenet-szolgáltatás, bár a magyarban a ‚rövid szöveges üzenet‘ fordítás terjedt el inkább. Gondoltad volna, hogy már 1985 óta létezik az sms? Többféle kódolású van belőle, a leggyakoribb felénk a 7 bites, amivel 160 karaktert továbbíthatunk, míg a japánok, koreaiak, kínaiak, arabok, vagy épp az oroszok a 16 bites Unicode kódolás miatt be kell hogy érjék 70 karakterrel smsenként. Kellett nekik az a sok fura betű!



olvass tovább