kolbászfesztivál

Gyúrjunk vazze!

6859

A kolbászhoz nem kell ihlet – veti oda foghegyről. Nem-e? Ilyet mondani egy tótnak felér a szentségtöréssel. Aki olyan környezetben szocializálódik, ahol minden háznak megvannak a kolbászgyúró hagyományai és a saját receptje, ott bizony az ember könnyen elhiszi, hogy a kolbász és a kolbászgyúrás legalább olyan fontos mindenkinek, mint a foci. És persze nem mindegy, milyen! Arról, hogy a csabai vagy a gyulai az NB1-es, messzemenő viták folynak, amelynek az eredetére ma már senki nem emlékszik. Azt viszont mindenki tudja, hogy az igazi kolbász nem a Csabai Kolbászfesztiválon terem, hanem a csabai házak udvarán, ahol lassan beindul a disznóvágó-szezon. A Kolbászfesztiválon pedig csak azért feszül egymásnak mindenki, mert a csabai „nagy falu” sportcsarnoknyi méretű színpadán meg kell mutatnia magát minden famíliának.

Arról, hogy a csabai vagy a gyulai az igazi, egy békéscsabai születésű ember nem fog vitát nyitni, mert ez számára evidencia. Ugyanígy van ezzel a gyulai ember is. Az biztos, hogy bárhova is származik valaki a Viharsarokból, a kolbász a konyha alaptartozéka, az életmentő étel – különösen tejfölös fehér kenyérrel isteni eledel. Mi a titka? Elsőre azt mondanám: nincsen. A hozzávalók ugyanis ismeretesek. Állítólag az ős-gyulai kolbászban (nem abban, amivel ma védőgázas csomagolásban szemezhetünk a boltok hűtőpultjain) a húson kívül csak bors és só volt. Hogy a paprika mikor került bele, azt kideríteni kisebb kutatómunka lenne. A csabai kolbász alkotóelemei ezzel szemben a paprika, a fokhagyma, a köménymag és a só. A recept pedig nem titkos, hiszen fent van a Csabai Kolbászfesztivál honlapján is. Minden kolbász alapja a disznó megannyi fertályáról származó, kellően zsíros hús, amelyhez nem kell külön szalonnát adagolni ahhoz, hogy a kolbász ne legyen túl száraz. Ha ez megvan, jöhet a fűszerezés, a bekeverés és a „dagasztás”.

olvass tovább

A nagy zabálás

6892

Annyira sztereotip az egész, hogy szinte szégyellem magam: biztos van valami titkos összetevő, amit nem veszek észre, például, mert bunkó pesti vagyok. A csabai sportcsarnokot még nem is látjuk, de már padlóra küld a festékszóróval dekorált körhintából bömbölő best of 90s house, a bódékban töki pompos, kézműves mézeskalács, forralt bor, susogósban és pufidzsekiben didergő árusok. A látogatók lézengenek, senki sem elég részeg, hogy vicces vagy simán feltűnő legyen.

A csarnokot egyelőre elkerüljük, megcélozzuk a sátrakat, a többiek rutinosan megjelölik a territóriumunkat egy pad körül, én bátortalanul rendelek, rámutató mozdulatokkal (pedig egyszerű kimondani is: májas hurka, kolbász, sült krumpli, savanyúság, mustár, kenyér, az első kettőt kivéve persze minden opcionális). A személyzet még bátortalanabbul szolgál ki, bájosan amatőr az egész, a kolbászt félbe vágják, a hurkával ugyanezt nem kockáztatják meg, nem baj, legalább még öt perc múlva is gőzölög a közepe.

Fotó: Neményi Márton (rengeteg zsír a galériában!)

Minden stimmel tehát, mégis azt találgatjuk, hol lehet a békéscsabai kolbászfesztivál. Ez lenne az? Eszünk, iszunk, azt’ ennyi? Azt legalább észreveszem, hogy van különbség a kolbászok és a hurkák között, az egyik szinte csak májas pép, a másik ki sem látszik a rizsszemek közül, az egyik kolbász fényes és szét akar robbanni, a másik kívül puhább, belül szilárdabb. „Ilyet kellett volna nekem is”, mutogatunk egymás tányérjára, de ez nem az elégedetlenség, inkább csak valami hirtelen jött bulimiás roham, hogy azonnal végig kellene próbálgatni mindent.

olvass tovább