kolbász

A nagy zabálás

6892

Annyira sztereotip az egész, hogy szinte szégyellem magam: biztos van valami titkos összetevő, amit nem veszek észre, például, mert bunkó pesti vagyok. A csabai sportcsarnokot még nem is látjuk, de már padlóra küld a festékszóróval dekorált körhintából bömbölő best of 90s house, a bódékban töki pompos, kézműves mézeskalács, forralt bor, susogósban és pufidzsekiben didergő árusok. A látogatók lézengenek, senki sem elég részeg, hogy vicces vagy simán feltűnő legyen.

A csarnokot egyelőre elkerüljük, megcélozzuk a sátrakat, a többiek rutinosan megjelölik a territóriumunkat egy pad körül, én bátortalanul rendelek, rámutató mozdulatokkal (pedig egyszerű kimondani is: májas hurka, kolbász, sült krumpli, savanyúság, mustár, kenyér, az első kettőt kivéve persze minden opcionális). A személyzet még bátortalanabbul szolgál ki, bájosan amatőr az egész, a kolbászt félbe vágják, a hurkával ugyanezt nem kockáztatják meg, nem baj, legalább még öt perc múlva is gőzölög a közepe.

Fotó: Neményi Márton (rengeteg zsír a galériában!)

Minden stimmel tehát, mégis azt találgatjuk, hol lehet a békéscsabai kolbászfesztivál. Ez lenne az? Eszünk, iszunk, azt’ ennyi? Azt legalább észreveszem, hogy van különbség a kolbászok és a hurkák között, az egyik szinte csak májas pép, a másik ki sem látszik a rizsszemek közül, az egyik kolbász fényes és szét akar robbanni, a másik kívül puhább, belül szilárdabb. „Ilyet kellett volna nekem is”, mutogatunk egymás tányérjára, de ez nem az elégedetlenség, inkább csak valami hirtelen jött bulimiás roham, hogy azonnal végig kellene próbálgatni mindent.

olvass tovább