kapcsolatok

Mész onnan?!

2629

Gyermekkorunkban az a sok minden, ami körülvett minket, a szüleinké volt, legalábbis úgy tekintettünk rá. Aztán a tudatunk tágulásával egyre többet és többet birtokoltunk. Talán játékaink voltak azok, amelyek megkapták az első birtokosjelzőket: a babám, az autód. Emlékszem, első összegyűjtött forintjaimból vettem egy biciklit, nos azt hiszem az volt az első saját ingóságom. A szobám, a játékaim, majd a könyveim. Ezeket igyekeztek szüleim tiszteletbe tartani. Nem jöttek be a szobámba kopogás nélkül, ha nem voltam otthon nem kutakodtak, a szobám az én territóriumom volt. Ez együtt járt azzal, hogy ha rendetlenséget csináltam, akkor nekem kellett rendet csinálni, nem csinálta meg anyukám, és nem azért mert gonosz volt, hanem mert nem akart a cuccaim közt matatni. Hogy ez jó vagy rossz, nem tudom, mindenesetre az a tisztelet, ami ezáltal övezte a személyes holmijaimat, jól esett. Talán ez volt az első pont az életemben, amikor elkezdtem tiszteletben tartani a másik területét, tulajdonát. 

Szocializáció

Kislányként baromira kíváncsi voltam, hogy anyukámnak - a NŐnek - mi van a retiküljében. Sokszor beletúrtam, mert izgatott. Sok mindent tanultam belőle. Anyum nem szerette, ha matattam a táskájában, ezért minden alkalommal elmondta, hogy ő ezt nem szereti, ez az ő táskája, ő sem turkál az én cuccaim között. Megértettem - bár a kíváncsiságomnak köszönhetően egészen korán felvilágosultam, kiderült, hogy mi a tampon, mi az óvszer-, és mára már én sem viselem jól, ha a pasim a táskámban matat, mert keresi a telefontöltőt, az öngyújtót, bármit. Valószínűleg egy sok gyermekes családban, ahol rengeteg a közös tér, közös tulajdon, kevésbé tartják meg a privát szférát. De mindenki megtanulja, hogy ami a másé, ahhoz nem nyúlunk, nem veszünk el dolgokat, nem használjuk a másét, nem fogyasztjuk el és nem megyünk be kopogás nélkül sehova. 

Mégis megtörténik

Kedves barátunk biciklivel jár-kel a városban. Reggel nyeregbe pattan, elmegy edzeni, majd dolgozni, aztán haza, majd barátkozni. Közlekedési eszköze a bringa, mint másnak az autó, vagy épp a busz. Történt egyszer, hogy miután dolga végeztével, edzés után indult volna a munkahelyére, a bringája - nem, nem tűnt el - le volt lakatolva, igen ám, de nem a saját lakatjával, hanem valaki máséval. Hogy miért? Hát, hogy ne tudjon elmenni. Kis bosszantásként! Mindez azért történt, mert a ház lakói, ami elé a bicikli eredetileg ki volt kötve, nem szívelték, hogy ott áll az utcán egy bringa, és bosszúból lelakatolták. Na, ez milyen? Magyar. Hogy jobban átérezzük a történetet, képzeljük el az alábbi helyzetet. Leparkolsz egy ház elé, a járda mellé, egy métert még hagyva a gyalogosoknak, ahogy az szabályozva van. Elmész ügyeket intézni, ide-oda, visszamész az autódhoz és hopp, nem tudsz elmenni, mert kerékbilincs van rajta, amit valaki rátett, aki abban a házban él, ami előtt te leparkoltál. Mi van veletek emberek?! És, hogy hogy jön ez a magántulajdonhoz, meg a privát szférához? Hát úgy kérem szépen, hogy nem pisztergáljuk a másik holmiját! Főleg nem lakatoljuk le!

Csak segíteni akartam!

A másik eset, amikor segíteni akar valaki. Elveszi a baromi nehéz szatyrodat, minden kérdés nélkül, te meg már rúgsz-kapálsz, rendőrért kiáltasz, mert azt flesseled, hogy épp kirabolnak. De persze nem. Csak segíteni akartak. Nyáron a barátaink elmentek nyaralni. A lakásukban - a barátnőm és a fiúja lakik ott -, nincsenek élő virágok, nem kell locsolni, háziállatuk sincs, tehát etetni sem kell szóval, ha elmennek egy-két hétre, akkor lekapcsolják a lakást, majd visszakapcsolják, amikor hazaérkeztek, és működik minden tovább. Igen ám! De a lány szülei nagyon kedvesek, és mindenhol segítenek, ahol csak tudnak. Mivel végszükség esetére adtak nekik lakáskulcsot, így ezt ki is használják, amikor csak lehet. Amíg ők a tengerparton süttették a kis pocakjukat, addig ők felmentek a lakásukba, kitakarították a hűtőszekrényt, a sütőt, kimosták a tepsit, amit ott felejtettek a ráégett húslével, és raktak némi élelmet a hűtőbe is. Mi ezzel a baj? Semmi, nagyon kedvesek. A fiút mégis a frász kerülgette, amikor meglátta! Az az ő hűtőjük, az ő lakásuk, az ő otthonuk, a privát szférájuk! Oké, hogy a lányuk is ott lakik, és oké, hogy ott minden az övé is, de nem a szüleié! A srác azt mondta, szeretné kipróbálni, hogy mit lépnének arra, ha egyik szabadnapján, felmenne hozzájuk, és mondjuk elmosogatná a csészéket és visszapakolná, vagy logikusan elpakolná a könyveiket, esetleg, kipucolná a konyhájukat. Na, mindegy is, sosem fogja megcsinálni, mivel az az ő territóriumok.

Melóban

Nálunk a szerkesztőségben szabad rablás van. Senki nem tiszteli a másik tulajdonát. Ez azt jelenti, hogy bárki bármit talál bárhol, azt viszi. Oké, ezt csak csinálják, persze senki sem úgy veszi a kávét, a tejet, a kaját, hogy más megegye, megigya hanem, hogy neki legyen, ha úgy adódik. A tulajdonom egyszer úgy járt - neszkávé és tej kombó -, hogy elfogyott mielőtt kiélvezhettem volna minden cseppjét. Egyszer csak megyek a konyhába, hogy akkor iszom egy laza tejes kávét, nyúlok a hűtőbe, sehol nincs a tej, eközben kedves kollégám - akitől tényleg nem sajnálom a tejet, csak szóljon, megosztjuk -, az utolsó tejcseppekkel turbózza az én kávéőrleményemből készült kávéját. Megkérdezi, tudom-e, hogy kié volt a tej. Persze, hogy tudtam, oké, holnap hoz egyet, ebben maradtunk. Ez három hete volt. Tej? Áh, nem hozott. 

Miért gondolják a különböző közösségek tagjai, legyen az munkahelyi, családi, rokoni, hogy ami szem előtt van, az bárkié lehet, hiszen látják? Te szó nélkül viseled, ha hasonló történik? Mit teszel? Mindent elzársz, paranoid módon? Vagy osztozol? Mitől függ, hogy kivel igen és kivel nem?

Pécsi Ildikót nem nevelték

2828

A karácsonyi vásárlós rohanás közepén jó néha megpihenni, és ráérősen beszélgetni - vagy csak hallgatni. Egy esős, sötét decemberi estén melengető forralt borral a gyomorban elgondolkozni egy percre másokon keresztül magunkon még jobb.

Sokszor ajánlgattuk már nektek a Gyerekkori álmok klubját, mit Randy Pausch emléke előtt tisztelegve s furcsa életútjának adózva a Jaffa kiadó szervez immár hagyományosan, s mi most is ellátogattunk, hogy megtudjuk, miképp gondolkodik egykori álmairól, gyermekkoráról és az útról, amit eddig végigjárt Pécsi Ildikó és Pálffy Norbert, kinek nemrég jelent meg első könyve, a Noé bandája szintén a kiadó gondozásában.

Szeretem az ilyen beszélgetéseket, nem csak azért, mert megismerhetek bensőséges részleteket az illetők életéről, hanem mert annyira emberi, annyira közeli minden, amit mondanak, hogy képtelenség nem számotvetni mindazzal, ami a felvetett kérdések, történetek kapcsán bennünk kavarog. Ezen az estén ilyen volt például a nevelés kérdése. Mi a jó nevelés? Mi hozza ki a legtöbbet az emberből, mi az, ami olyan útravalót ad, hogy az ember teljes és boldog életet képes élni?

Érdekes volt a kettősség, amit felvázolt a két beszélgetőtárs: Pécsi Ildikót szeretettel nevelték, a "szülők adnak, a gyerek elfogad" elve alapján, bensőséges közelséget és őszinteséget teremtve ezzel a családban. Pálffy Norbertet ezzel szemben "nevelték", azaz közölték, mi az, amit nem szabad ezért vagy azért vagy éppen mert csak. És valóban érdekes, sok esetben csak a nem szabad, nem illik gátló érzése van bennünk, pedig bármikor bármilyen szabállyal szakíthatnánk, bármikor bebizonyíthatnánk, máshogy is lehet élni, mint ahogy azt elmondták nekünk. Csak merni kell.

Nyilván elgondolkozik ilyenkor az ember, hogy mi az, amit ő kapott a szüleitől, mi az, amit máshogy csinálna és mi az, amit ugyanúgy. Jót tettek vele vagy ellenkezőleg, inkább gátlásokat, görcsöket neveltek belé? És milyen jó érzés hallgatni egy hetven felé közeledő művésztől, hogy milyen szeretettel beszél  édesanyjáról és édesapjáról, s hogy sok mindenben igyekezett követni saját szülei példáját, legalábbis ami a gyermeknevelést illeti. 

A szülőkön, a nevelésen túl természetesen szóba kerültek az álmok, s megtudtuk, Pécsi Ildikó már négy éves korában színésznő szeretett volna lenni, s ezt közölte is a veteményesben csücsülő paprikákkal. És úgy is lett. Elérte kislánykori célját, mint ahogy a színésznő férje is megvalósította álmát , aki már az első találkozásuk alkalmával bejelentette, márpedig ők férj és feleség lesznek, s hiába lett kinevetve, a végén mégis így történt. Talán ez volt a legkedvesebb álom az egész beszélgetés alatt. Fő a magabiztosság, és az, hogy tegyünk azért, amit szeretnénk. Ezzel az útravalóval búcsúzott idén a Gyerekkori ÁLmok klubja, ami reményeink szerint folytatódik jövőre is. Mi várjuk.

Gépnarancsok lettünk?

2944

Bizonyára sokaknak ismerős a Stanley Kubrick rendezte zseniális Anthony Burgess-könyadaptáció, a Mechanikus Narancs (Clockwork Orange), ami komoly eszmefuttatásokra késztetett és késztet a mai napig életem legmeghatározóbb filmje, a Gépnarancs.  Nyilvánvaló, hogy Alex, a film főhőse, erőszakos, durva fiatal, aki valamilyen traumát szenvedhetett el élete során és a legkegyetlenebb gaztettektől sem riad vissza. Egy gyilkossági ügy kapcsán hamarosan rendőrkézre kerül, börtönbe csukják, szabadulásának feltételéül pedig egy új módszer kipróbálását szabják, melynek értelmében Alexet két hét alatt „kigyógyítják” bűnözői romlottságából, mindezt úgy, hogy lekötözik, szemhéját kifeszítik, s olyan felvételeket nézetnek vele ilyen állapotban, melyek egyértelmű testi tüneteket produkálnak a fiúnál, olyanokat mint hányás, rosszullét. Mindezek után újra a nagyvilágba bocsátják Alexet. Bármikor, amikor a későbbiekben erőszakra vetemedne, fizikai rosszullét kerülgeti, így képtelen bármilyen testi sértés elkövetésére. Ellenben egy valamivel nem számolnak: Beethovent hallgattatnak a terápia alatt a fiúval, – aki mellesleg brutális személyisége ellenére rajong a komolyzenéért-, s visszatérve immár a civil világba, nem tudja elviselni, ha meghallja azt a bizonyos kilencedik szimfóniát. Ennyit a történetről.



olvass tovább

Tökéletes pillanat...

2997

(Lassan olvasandó, könnyeden, nyugodt körülmények között, megfontoltan, ízlelgetve, ne tessék elsietni, inkább máskor...)

Van úgy, hogy van olyan. Egészen biztos, hogy volt és tutifix, hogy lesz. A pillanat már csak ilyen.
Mindenkivel megtörténik. Mindenki gyűjtögeti a pillanatokat, rakja elfele a kedvenc kis dobozkájába, aztán téli estéken, adott pillanatokban kicsomagolgatja, és újra megnézi, átéli. Nem olyan ez mint a tudás, ami csettintésre előjön, ez más, ez akkor jön elő, amikor ő akarja, ő a főnök, mi csak a közönség vagyunk. Ő generálja saját magát és mi maximum hálásak lehetünk neki és nagyon szeretjük, mert jó. Nem romlik, és az idő múlásával sem csorbul. Mint a jó bor, úgy őrzi meg minden molekuláját, pillanatát.



olvass tovább

Segítséééég!

3086

Az elmúlt pár hónapban szerkesztőségünk több tagját is furcsa atrocitások érték villamosokon, buszokon, úgyhogy megint el kellett gondolkoznunk az élet és társadalmunk nagy kérdésein. Mintha egyre több kattant ember élne, közlekedne nap mint nap a városban, és közben a társadalmi elidegenedés is mintha egyre nagyobb méreteket öltene, senki nem segít senkin, senkit nem érdekel a másik, hiszen az csak egy vadidegen. Kiderült, az ember alapvetően ilyen.

Verjed, csimpi!

Egy, a villamoson magát kielégítő férfi látványa, közelsége és érintése egyszer is sokkoló, de hogy kevesebb, mint két hónap alatt kettővel is találkozzunk akár kora reggel, munkába jövet is, na az ezért fura. Hova tart ez a társadalom? Bolond, értelmi fogyatékos, szellemileg visszamaradott embereknél egy legyintéssel elintézzük mindezt - egyébként is hajlamosak vagyunk mostanában tévesen azt gondolni, a Lipót bezárásával kirajzottak a furcsa emberek - de amikor egy öltönyös, bőr aktatáskás, jólszituált üzletember teszi közszemlére péniszét a villamoson, vagy mikor egy kedves, nagypapakorú bácsi, akire még rá is mosolyogtál, két perc múlva a kezét a zsebében rángatva hozzád dörzsöli magát, na az már tűrhetetlen. Mint ahogy az is, hogy a villamosan utazó életerős férfiak nem rángatják le a következő megállóban, hanem mindenki elfordítja a fejét, vagy leszáll, és az út folytatódik tovább. És persze mi sem kezdünk el hangosan szitkozódni és megszégyeníteni a perverz fajtáját, hanem kusshadva arrébb vonszoljuk magunkat. Csöndes beletörődés jellemzi ezeket a szituációkat, mindenkinek ezer gondja van, de mégsem kellene hagyni, hogy ezek az esetek hétköznapiakká váljanak a tömegközlekedéseken.



olvass tovább