kamaszkor

Rebellis kistigris

4118

Mindenki átesik rajta, ki nehezebben, ki jobban megszenvedi azokat a hóbortos éveket, amikor mindenki a világ közepének és az egyéniségek egyéniségének képzeli magát. Kisebb-nagyobb sérülésekkel túléljük, majd mikor már szürkülnek az emlékek, csuda jól tudunk szórakozni azokon az időkön, amiket csak rebellis kamaszéveknek nevezünk.

Kinyílik a világ

Furcsa mód az elmúlt néhány hónapban többször is visszagondoltam, hogy milyen volt kamasznak lenni, sőt a szerkesztőségben is időről-időre felbukkan ez a téma, aztán hosszas sztorizgatások mellett mesélünk egymásnak, hogy ki milyen hülyeségeket csinált tizenévesen. Persze nagyon izgalmas dolgok a játszótéri bandázások, de most inkább arról legyen szó, hogy milyen lélektani folyamatok mennek vége bennünk ezekben az ominózus években. Szokás mondani, hogy kamaszkorban kinyílik a világ, hogy tudatára ébred a fiatal felnőtt, vagy ha nem is teljességgel a tudatára, de rájön, hogy az élet nem csak a tanulás-játék-alvás szentháromságból áll. Konkrétan emlékszem, hogyan éltem meg, mikor beállt nálam ez az agyi "átkapcsolás". Addig azt hittem, hogy a felnőttek világában mindenre van megoldás, nincs olyan, hogy valamit nem lehet kibogozni, és arról végképp fogalmam sem volt, hogy a háborúkhoz hasonló borzalmak miért történhetnek, hiszen biztos voltam abban, hogy van egy felettes erő, ami egyben tartja ezt a világot. Az erőn felül persze kell egy másik mentsvár, az úgynevezett Nagy Könyv, amiben szintén a végletekig hittem, jóllehet voltam vagy tizenkét éves. Bizonyára mindenki átéli azt a sokkot, amikor végleg tudatosul, hogy az életben nincsenek előre megírt forgatókönyvek, hogy tetteinknek olyan következményei lehetnek, amikre azelőtt még gondolni sem mertünk. Nincs olyan, hogy univerzális recept és nincs az az ember, aki minden problémát orvosolni tudna, mindenki maga tartja kezében a sorsát. Ugye ezek után már nem tűnik hatásvadásznak a sokk szót használni a kamaszévek beköszöntére?

Ki ez a két ember?

Szerencsétlen gyerek ott áll egyedül, mert hát a szüleiről egyértelműen süt, hogy ugyanolyan esendő emberek mint bárki más: apu nem nagyhatalmú isten, anyu pedig nem mindenttudó tündér, aki persze a jövőbelátás csodálatos képességével is rendelkezik. Aztán ott vannak a barátok, azok a hasonló cipőben járó tinik, akikre mindenki olyan nagy szeretettel gondol vissza, hiszen a közös vergődés összekovácsolja az embereket, csak hát iszonyú naív elgondolás arra építeni, hogy ők fognak kézen minket és navigálnak el az úgynevezett Élet útvesztőiben. Hogy mi marad? Egy folyton bizonytalan kamasz, aki gyakran jár idiótán, mert nem tud mit kezdeni hirtelen meghosszabbodott végtagjaival, aki a lehető legtöbb kencével próbálja orvosolni a mindig kiújuló pattanásokat, aki a lehető legelvetemültebb cuccokat húzza magára, hogy jelezze: én ki akarok tűnni, mert én individuum vagyok. A kamaszévek szépsége, de minden nehézsége is épp ebben rejlik: hogyan legyünk igazi egyéniségek úgy, hogy közben fogalmunk sincs arról, kik is vagyunk valójában. Kemény dió valljuk be, de hála az égnek kapaszkodó akad bőven, sőt kísérők is, hiszen a szélsőséges hangulatingadozásairól híres kamasz legjobb cimboráival karöltve veti bele magát a ... mibe is?

Dupla szívás a történetben, hogy életünk nagyon is mérvadó döntéseit kamaszként kell meghoznunk: hol tanuljak tovább, kikkel vegyük körül magunkat, milyen legyen a stílusunk, hogyan viszonyuljunk ehhez a két emberhez, akik állítólag a szüleink. Nem egyszerű, és naná, hogy helye van a kétségbeesésnek. Tegyük a szívünkre a kezünket: hát nem tizenévesen volt a legjobb apró-cseprő dolgok miatt hisztizni, vagy fél éjszakán át telebőgni a párnánkat, mert az aktuális életünk szerelme ránk sem nézett? Utólag visszagondolva több mint nevetséges, hogy milyen kis hülyeségek miatt láttuk magunk előtt a világ végét, az meg pláne felháborító, hogy mennyire jogtalanul szekáltuk agyon szüleinket. Nem hiába mondják, hogy ha a gyerek kamaszéveit sikerrel átvészeli a család, utána már jó eséllyel maradnak egy fészekben, hiszen a szülők hiába felnőttek - mint már mondottuk - ugyanúgy hibáznak és hárítanak: "A te gyereked (is), csinálj vele amit tudsz!" Ezek az évek gyakran a csendes egymás mellett élés évei, hiszen a kamasz nem méltatja szóra a szüleit, ők pedig jobbnak látják nem piszkálni az időzített bombát. Ha viszont robban, na akkor következnek be azok a veszekedések, amikre évekkel később is pontosan emlékszünk. A kiváltó okok tárháza túl széles ahhoz, hogy mindent sorra vegyünk, biztos mindenki fel tudja idézni, hogy náluk mi volt az a szikra, ami kiváltotta a detonációt. Balhé után jön a békésnek tűnő állóháború időszaka, amikor mindkét fél arra vár, hogy majd a másik nyit. Ilyenkor jönnek a szokásos "Mi volt a suliban? Semmi." típusú dialógusok, ilyenkor kezd akár éjszakára is kimaradozni a gyerek, mert a családi fészek nem meleget nyújtó bázis többé.

Pláza generáció

Ha nem otthon tengetik idejüket a tinik, akkor hol? A generációk közötti különbségek itt is feltűnnek: míg például szerkesztőségünk tagjai előszeretettel lógtak kocsmákban és közparkokban, addig napjaink tinijei inkább a plázák vibráló neonjai között aszalódnak. Lehet, hogy a szülők tragédiaként élik meg, de jó esetben sosem történik komolyabb baj az ilyen bandázásokból, vagyis nem történt, mert a mostani tizenévesek között menőnek számító plázázás nemcsak a szellemet, de a testet is kicsinálja. Néhány hete az egyik bevásárlóközpont alagsorában (!!!) láttam egy kisebb tini-kolóniát, akik egymás ölében ülve vidámkodtak a mesterséges fények alatt. Mi kocsmázás után legalább napon voltunk, meg friss levegőt szívtunk. És mekkora szükség volt az agyműködtető friss oxigénre, hiszen a legfontosabb dologról még nem is beszéltünk, ez pedig az iskola.

Magadnak tanulsz édesfiam!

Hányszor, de hányszor hallgattuk végig, hogy csak az a dolgunk, hogy tanuljunk, hogy építgessük a jövőnket. A szülők többsége titkon azért elképzeli, hogy milyen munkakörben látná szívesen a gyerekét, a tini évek erre is tökéletesek: darabokra törik a naív szülők minden álomképét. Ha egy csekély felelősségtudat szorult a kamaszba, akkor nem következik be a katasztrófa, vagyis a tizenéves képes belőni az arany középutat a tanulás és a szórakozás között. Néha a mérleg nyelve persze elbillen a szórakozás felé, ilyenkor pedig nincs mit tenni: viselni kell a következményeket. Sűrűsödnek a bukás-parák, a hazugságok hálójában való téblábolás, hogy mit is mondjunk otthon, aztán mit mondjuk az osztályfőnöknek, hogy miért van szemmel látható különbség szülőnk kézírásai között. Az apró stikliktől egészen a súlyos ballépésekig terjedő skálán tényleg csak a már-már felnőtt gyerek józanságán, na meg a szülői szigoron és hiteles szerepen áll, hogy vár-e az utódra egy kecsegtető jövő. Az estek többségében a hatalmas lázadások idővel csillapodnak, aztán megszárad a tinta az érettségi bizonyítványon, sikerül bejutni a hőn áhított egyetemre, a kamaszévek rebellis mentalitása pedig szép lassan alábbhagy. Hogy mi marad utána? Az a fogadalom, amihez egy életen át próbálunk ragaszkodni, de jó eséllyel nem tudjuk majd betartani, hiszen úgy rebegjük el, hogy fogalmunk sincs arról, hogy milyen a másik oldalon szerepelni. Igen, jóra gondoltok: én sosem leszek olyan szigorú szülő, mint amilyenek az enyémek voltak!

Ás vagy vagy Bés?

4379

Akad olyan, akinek hosszú évek múltán sem cseng ismerősen ez a kérdés? Erősen kétlem. Már csak azért sem felejthetjük el az iskolai élményeinket, mert a szocializációnkat nagyban befolyásolják az iskola falai között eltöltött évek: kapcsolatok, siker, kudarc, állandó fejlődés... A későbbiekben atombiztosan támaszkodhatunk a megszerzett tudásra, a kialakított barátságokra, sőt, az egyes embertípusok felismerését is tökélyre fejleszthetjük. Figyelem, keserédes nosztalgiázás következik!

Önpusztítás, csapatépítés címén

Felnőtt fejjel átgondolva kicsit sem irigylésre méltó az általános iskolából ballagók helyzete: ki kell szakadniuk a nyolc éve megszokott közegből, tizennégy évesen kell dönteniük kvázi a jövőről, esetleg lakhelyet kell váltaniuk... Ajjajjajjj bonyolult ez, akárhogy is nézzük. Vegyük azt az optimális esetet, mikor a ballagó "véndiák" álmai gimijében tanulhat tovább. Egy egész nyara van arra, hogy az osztálytársakkal lógjon, hogy belépjen az elballagottak becses körébe, ahol nem kevés nagyzolással lehet vázolni az esetleges jövőképet, majd huss, elszáll ez a három hónap. Persze mindenki úgy int búcsút, hogy a kapcsolat úgyis megmarad. Na, ez az egyik legnagyobb kamu, hiszen a friss középiskolások szétszélednek az országban, az új iskolában pedig elengedhetetlen, hogy újabb barátságok köttessenek, így felesleges arra építeni, hogy szociális igényeiket elég lesz hétvégente kielégíteni a régi barátokkal. Kipostázzák a tájékoztatót, amiben benne van minden fontos infó, el lehet kezdeni vasalni a fehér blúzt és inget, hogy aztán gyermeki tisztasággal lépjenek be oda, ahol minden bizonnyal életük egyik legklasszabb négy évét töltik majd el: a gimnáziumba. Azért várjunk az emblematikus lépéssel, hiszen az évkezdésre kellően fel kell készülni: jöhet a csapatépítő gólyatáborozás. Vasaló kihúz, fehér blúz elrak, inkább elő a hátizsákkal, és irány a pályaudvar!

A papíron az áll, hogy a pályaudvar előtti téren pontban 9:30-kor. Oké. Balra fura arcok, jobbra viszont álldogál néhány hátizsákos fiatal, na most kell kiszúrni közülük a legjobb arcot. Persze mindenki mellett ott áll anyu vagy apu - akit mindkét szülő elkísér kapásból hendikeppel indul - és bőszen magyarázzák, hogy enni mindig csak tiszta evőeszközzel szabad, ha rossz a konyha, ott a dugipénz, abból tessék ennivalót venni, alkoholt inni rossz, a dohányzásról már nem is beszélve. Az indulásig még maradt kereken tíz perc, most kell kiszúrni valakit, mert annál nagyobb pech nincs, mikor a buszon kell utazópajtást találni. Megvan a delikvens, megtörténik a bemutatkozás, irány a tábor, amit még a dicső szocializmusban húztak fel, így senki sem táplál hiú reményeket az all inclusive ellátást illetően. És mennyire jó, hogy senki sem várt luxusellátást, ugyanis a faház rothad, az ágy dohos, a kaja szar, de van három teljes nap a barátkozásra. Nem túlzok, ha fanatikusnak nevezem azokat a kísértőtanárokat, akik bevállalják, hogy a nyári szünet utolsó napjaiban gólyákat táboroztassanak. Persze lelkesen szervezik a programokat, a délutáni gyerekmatinét, de a legerősebb csapatépítő hatása ugyebár annak van, ami tiltott.

Tekintve, hogy alig tizenöt éves emberekről beszélünk, szó sincs súlyos elhajlásokról, csak épp a jól ismert gyermeki csíntalanságról. Nem tudom, ti hogy gondoljátok, de szerintem már a gólyatáborban kialakulnak a klikkek, amik aztán többé-kevésbé négy évig felosztják az osztályközösséget. Fontos tényező, hogy ki mennyire vakmerő, vagyis mennyire vesz részt az éjszakai kilógásokban, a stikában cigizésekben, meg ugye a szesz becsempészésében. Kirajzolódnak a vezéregyéniségek, kiderül hogy ki a legjobb csaj és a legáhítottabb pasi, na meg persze az is, hogy kik között várható románc a jövőben. A jókislányok csapata mély megvetéssel figyeli a még hajnali kettőkor is duhajkodó huligánokat, hiszen ők inkább az otthonról hozott ágyneműben ülnek hálóingben, és a legtrendibb fiúbandák tagjairól folytatnak akkurátus beszélgetést. Nagyon hálás helyzet az övék, hiszen úgy építenek kapcsolatokat, hogy közben egyik tanárral sem kell vérre menő vitát folytatniuk a testékszerekről, vagy épp a progresszív rockbandákról. Igen ám, hiszen menő lehet vezéralakként minden este megszervezni az illegális ivászatot, csak épp elég kellemetlen úgy nekizuhanni a következő négy évnek, hogy a tanári kar több tagja is hidegrázást kap a vehemens kamasztól. Moderáljuk magunkat, úgyis bőven lesz időnk a pajtáskodásra, ha elkezdődött a suli.

Patinás, bizalomgerjesztő objektum

A gimnázium nemcsak nekünk, de a szülőknek is afféle státuszszimbólum: jó nevű történelmi intézmények kontra lepusztult külvárosi tanodák. Továbbtanulás előtt leginkább a szülők azok, akik túlzottan rápörögnek a felvételi könyv lapozgatására. Egyik végletet sem emelném ki, jobb ha maradunk az arany középútnál, már csak azért is, mert a csoportfejlődést nem az befolyásolja, hogy hányadik kerületben van az ominózus iskola. Egy középiskolai osztályközösség igazi szociográfiai tanulmány tárgya lehet, hiszen a legkülönfélébb embereket tömöríti, más-más családi és anyagi háttérrel. Vicces, hogy akkor és ott tudatában sem vagyunk ennek, aztán történik valami apróság, például valaki nem tud osztálykirándulásra menni, mert a szülei nem engedhetik meg maguknak vagy épp lyukas cipőben tesizik, mert neki az a felszerelése. Kár lenne azt hinni, hogy az anyagiasság nem uralja ezeket a közösségeket, de mekkora mázli, hogy így pont van időnk beletanulni az élet farkastörvényeibe: ha pénzed van, akár hatalmat is vehetsz érte. Gondoljatok csak bele, kik voltak a legmenőbbek a középiskolában? Egyértelműen azok, akik high tech kütyükkel rohangáltak, természetesen trendi ruhákban, jó kocsikkal. A labilisabb egyének értékrendje itt egykönnyen meginoghat, hiszen akad, aki elhiszi, hogy minden szimplán a külsőségekről szól. A pusztán pénzen megvehető dolgok miatt hájpolt emberek ritkán örvendenek köztiszteletnek, ellentétben azokkal, akik anyagi értékeiken túl a szellemi kvótájukat is kellően kihasználják. Igen, ők lesznek a befolyásos arcok, a tanárok kedvencei, a társaság középpontjai.

Csendben, olykor hangosabban éldegélnek egymás mellett a klikkek, amik látszólag teljesen különböző tiniket tömörítenek: hippik, diszkósok, alteresek, punkok, rockerek és persze a kosarasok meg a focisták, akik gyakran a suli legjobb pasijai. Minden folyik a megszokott mederben, majd hirtelen osztály szinten kell döntést hozni, közösen kell megszülni a kompromisszumot. Az elfojtott ellenérzések felszakadnak, mindenki örül, hogy végre lehet anyázni, leordítani a másik fejét, aztán persze minden elcsendesedik. Gyakran hivatkozom filmekre, így most sem teszek kivételt: tegye fel a kezét, aki látta a Moszkva teret! Nem, nem a budai gócpontra gondolok, hanem arra a Török Ferenc filmre, ami hűen ábrázolja a gimnazista lét minden apró részletét. "Minden osztálynak van egy Kiglere" - mondtam múltkor, a lányoknak, mikor a gimiről kezdtünk sztorizgatni. És valóban, mindenki említett legalább egy rosszfiút, aki évekig megkeserítette a tanárok életét, és aki könyörtelenül törte a szerelmes lányszíveket. Kigler persze egy fiktív figura, a Moszkva tér egyik suhanca, mégis butaság lenne legyinteni és azt mondani: Oké, de ez csak egy film. Emlékezzetek csak vissza, hogy milyen embertípusok voltak az osztályotokban: a nagyszájú, a rezignált, a kívülálló, a rebellis, a cicalány, a behízelgő, a kétszínű, az infantilis... és még hosszan folytathatnám a sort. Íme egy osztály, ami kicsit olyan, mint a társadalom, túlzóan úgy is mondhatnám, hogy olyan, mint az élet. A tankönyvek lapozgatásán túl észrevétlenül vértezzük fel magunkat azzal a tudással, ami bár kevésbé megfogható, mégis óriási szükség van rá a későbbiekben. Mikre gondolok? Emberismeret és konfliktuskezelés. Az osztályközösség olyan mini-társadalomként működik, amiben leosztott szerepek vannak, amiben ugyanolyan fontos a státusz és a pozíció, mint egy munkahelyen. Nő a felelősségünk, egyre inkább körvonalazódik, hogy a saját munkánkért, az eredményeinkért mi felelünk, így gyerekes hozzáállás még tizennyolc évesen is a tanárokat szidni a gyatra átlag miatt.

Most simán feltehetnétek a kérdést, hogy mégis miért érdemes erről beszélgetni, miért jó az emlékekben vájkálni. Hát azért, mert az átlag műveltségünk nagy részét a gimnáziumi évek alatt szerezzük meg, az egyetem vagy a főiskola sokkal inkább a világképünket, a célzott érdeklődési körünket formálja. Fontos megemlíteni, hogy az életre szóló barátságok többsége is a gimiben köttetik, hiszen a kamaszkor viszontagságos évein át ha valaki kitart mellettünk, az jó eséllyel lesz kedves cimboránk a munkásévek alatt is. Aztán ott van a tanár-diák viszony, ami tipikus példa az alá-fölé rendelt kapcsolatra, ami ugye a kötelező rossz, arról nem beszélve, hogy sokakat egy-egy tanár személyisége motivál a továbbtanulásra ezzel megszabva életük irányát. Megtanulunk érvelni, felnőtt vitát folytatni és befogni a szánkat még akkor is, mikor biztosan tudjuk, hogy nekünk van igazunk. Mondanom sem kell, hogy a jövendőbeli főnökünk bizonyára hálás lesz ezért a tulajdonságunkért. Szó sincs szervilisségről: elmondom a véleményem, és vállalom a következményeit. Persze többször el kell bukni útközben ahhoz, hogy a tapasztalatok rögzüljenek, mi pedig megtanuljunk mindig önazonosan és okosan viselkedni. Hogy ezt mennyire segíti a gimiben begyűjtött tudás, az minden bizonnyal emberfüggő, abban azonban megegyezhetünk, hogy életünk egyik legjobb és legtanulságosabb négy éve ez.

Kicsinyes játékok

4502

Imádunk játszani, ugye? Gyerekként jöhet minden, hiszen vakmerőek vagyunk: fára mászunk, békákat fogdosunk, abroncsokon szökdécselünk... aztán ráeszmélünk, hogy egyre kevésbé merünk kockáztatni. Nem ugratunk fel bringával az összes padkán, mert félünk hogy beletörik valamelyik végtagunk, de a kicsinyes játékokat tovább űzzük, csak épp nem a játszótéri homokozó műanyag lapátjai között, hanem a párkapcsolatunkban.

Szeret, nem szeret?

Borzasztó intim dolgot fogok most csinálni, méghozzá szó szerint idézek egy bejegyzést a naplómból, amit még tizenkét évesen írtam. Vicces, hogy a magánéleti vergődések akkoriban sem voltak nagyon mások mint most: pofont kaptam, így kétszer akkora erővel próbáltam visszapofozni. Gyerekes ugye?

1999. november 2.
"Elegem van, megint kezdődik minden elölről. Nem elég, hogy a múltkori bulin kiderült, hogy az osztálytársába szerelmes, most meg elkezd üzengetni, meg levelet küldeni szünetben, hogy menjünk uszodába szombaton. Zitával kitaláltuk a tervet és végül azt mondtam hogy jó, szombaton négykor találkozzunk az öltözőknél, de mi persze nem leszünk ott. Úgyis a hülye haverjaival jön. Hiába nyolcadikosok mindegyik olyan, mint egy óvodás"

Tekintsünk el attól, hogy ez az én bejegyzésem, és attól is, hogy egy megbántott kamasz kirohanása. Felnőttként simán gondolhatjuk azt, hogy mekkora butaság volt apró-cseprő dolgok miatt hisztizni, idióta fiúk miatt bőgni, akik azt sem tudták, hogy ők maguk kicsodák, hát még azt, hogy mi kik vagyunk. Szó se róla, a zsenge tizenéves lányok sem az önismeret élharcosai, csak épp rosszabbul élik meg az esetleges negatív kimenetelű szerelmeket. Korán játszmázni kezdünk, sőt korábban, mint gondolnánk. Biztos veletek is megesett, hogy az egyik óvodai pajtás, vagy iskolatárs folyton a hajatokat, vagy a szoknyátokat húzgálta. Mit mondott erre minden érett nő? "Azért csinálja mert tetszel neki". Ilyen tetszésnyilvánításban nekem is volt részem: a fiú úgy fejbe rúgott, hogy majd' egy hónapig viseltem a szerelmi zálogot a szám fölött, egy nagyobbacska seb formájában. Ilyen története mindenkinek van, sőt a gyerekes macska-egér játék a filmkészítőket is gyakran megihleti, így jó szokásomhoz híven egy jelenetre hagyatkozom. Szerkesztőségünk több tagja is hatalmas Házibuli rajongó, és nincs olyan sztorizgatás a film első részéről, amikor ne kerülne elő az ominózus, suliból hazasétálós jelenet: Vic és Pénelop teljesen bezsongva várják, hogy meghívják őket egy házibuliba és mikor befut a felkérés -felnőtt nőkre hajazva- kitérő választ adnak, majd mikor a két srác elrobog a motorján, önkívületi állapotban sikítoznak, hiszen kiérdemelték a meghívást. Persze nem kell francia színésznőnek lenni ahhoz, hogy igazi csitrihez méltó módon viselkedjünk, de ahhoz sem kell Oscar kollekciónak díszelegnie a polcunkon, hogy vérbeli jégkirálynőhöz mérten tetszelegnünk.

Vajon érdemes abban bíznunk, hogy az évek múlásával annyira kiműveljük magunkat játszmázásból és egyszer csak betelik a pohár, miután teljes mellszélességgel kijelentjük, hogy elég volt? Bízni lehet benne, csak épp nem valószínű, hogy bekövetkezik az a pillanat, amikor képesek vagyunk bármi félelem és szégyenérzet nélkül önmagunkat adni. Az esetleges csalódás csak tetézik a bajt, hiszen nincs abban semmi meglepő, hogy jóval bizonytalanabbul ismerkedik az, aki már egyszer megégette magát. Mielőtt teljesen elkeserednénk, nem árt átgondolni, hogy akadnak dolgok, impulzusok, érzelmek, amik mind képesek arra, hogy kivetkőzzünk az állandó énvédelmi mechanizmusból és egyszerűen átadjuk magunkat a pillanatnak. Ki nem emlékezne olyan tökéletes momentumokra, amikor nem voltak kimondatlan gondolatok, nem volt hátsó szándék, nem voltak előre koreografált lépések, csupán önmagát adta mindkét fél. Ha lennének a végtelenségig idilli kapcsolatok, azok minden bizonnyal így néznének ki, csak sajnos ezekből van kevesebb. Alapvetően az a probléma, hogy folytonos kényszert érzünk, hogy belelássunk a másik fejébe: ha azt mondom szeretem vajon miatt gondol, és mi van ha csak annyit bökök ki, hogy jó vele lenni? Érthető, hogy félünk kiadni magunkat, hiszen minél több vértet pakolunk le magunkról, annál inkább védtelenekké válunk és ehhez nem kell, hogy a másik célzottan okozzon fájdalmat, egyszerűen a falak leomlásával mást és mást várunk a kapcsolattól, kettőnktől. Az őszintétlenségnek meg van az a hálátlan tulajdonsága, hogy képes hihetetlen zavart kelteni. Ezek azok a helyzetek, mikor elbeszélünk egymás mellett. Mondjuk így.

-Szia, mit csinálsz?
-Áh, semmit. Itthon vagyok. És te?
-Én is, igazából nincs semmi dolgom.
(csend)
-Minden oké?
-Aham, csak gondoltam felhívok valakit, kimozdulnék valahova.
(csend)
-Végülis ráérek, találkozhatunk.

Teljesen felesleges kiemelni, hogy a dialógus melyik részét mondja pasi, és melyiket csaj, mert igazából bármelyik fél szájába adhatóak ezek a mondatok. Kellemetlen, idegesítő és megkérdőjelezhető beszélgetések ezek, hiszen óhatatlan, hogy feltesszük magunknak a kérdést: vajon miért nem őszinte? Most komolyan, ez mennyivel jobban hangzik.

-Szia, figyi mi lenne ha találkoznánk? (Egész nap rád gondoltam és ötször átrágtam magam azon, hogy mit mondok majd ha felhívlak)
-Persze, hogyne úgyis csak itthon tespedek. (Vártam, hogy felhívj. Igazából én is telefonáltam volna, csak...)
-De jó, akkor egy óra múlva látlak. (Féltem, hogy mi lesz ha nemet mondasz, de nem tetted. Boldog vagyok.)
-Gyorsan összekapom magam és indulok. (Nagyon jól akarok kinézni, hátha mondod majd, hogy szép vagyok. Mit indulok, rohanok!)

Tebeléd, tebeléd...

Nézzük a kapcsolati taktikázás pszichológiai részét, hiszen akad itt valami, ami minden bizonnyal derékbatöri a játszmázó emberek kedvét. Szerintetek mi az az alapvető dolog, tulajdonság, jellemvonás, ami az esetek számottevő részében kiváltja a másik fél szimpátiáját? Nem csalás, nem ámítás: maga a szimpátia. Mit jelent ez? Ha valaki bejön, érdemes sejtető lépéseket tenni, hiszen a másik jó eséllyel kezd el kacérkodni a gondolattal, hogy mi lenne ha. Ez a "mechanizmus" amúgy nem túl bonyolult, hiszen szeretjük magunkat, amihez szervesen hozzátartozik, hogy olyan embereket akarunk magunk mellett tudni, akikről biztosan állíthatjuk, hogy kedvelnek minket. Ennek fényében ugye már nem tűnik olyan félelmetesnek és veszélyesnek odaslisszolni a sráchoz, akármivel, bármivel, tényleg nem ez számít. Ha mégsem megy, még mindig mérlegelhetünk, hogy vajon mit veszítünk: önbecsülést, magabiztosságot, egy tök jó kapcsolat lehetőségét? Ezek közül mind benne van a pakliban, hiszen nem vagyunk terminátorok, akik rebootolják a szívüket egy csalódás után. Nem, teljesen normális, hogy csalódni fáj, azon viszont érdemes elgondolkozni, hogy vajon megéri-e folyton játszmázni, csak azért, hogy biztosan ne sérüljünk.

Mi lesz veletek brit tinik?

4611

Már évek óta közbeszéd tárgya a brit fiatalok életvitele. Enyhén szólva megdöbbenésre ad okot, hogy tizenéves gyerekek egészségkárosító szerek egész arzenáljából válogatnak, eközben az abortuszok és a leányanyák száma is kirívóan magas. Az OECD (Organisation for Economic Cooperation and Development, Gazdasági Együttműködés és Fejlesztés Szervezete) legújabb statisztikái még inkább megerősítik a lassan kritikussá váló helyzetet.

Egyre ködösebb az Albion

Aki már járt az Egyesült Királyságban, tudhatja, hogy az angolok életkörülményei messze jobbak, mint a mi magyar valóságunk. Tudjuk, hiszen ezt kommunikálják felénk, ezt tapasztaljuk, mikor munkát vállalunk egy idilli angol család, idilli angol otthonában, és ezt halljuk a kint dolgozó ismerőseinktől is, tény hogy az angol bérek messze túlszárnyalják a mi fizetéseinket. A londoni nyüzsi, a történelmi épületek, az ötórai tea és az esős időjárás annyira lenyűgöznek minket turistákat, hogy bele sem gondolunk azoknak a külvárosi srácoknak a helyzetébe, akiknek lehetőségük sincs kitörni, és akikkel alig találkozunk, mikor épp az Oxford Streeten vásárolunk. Nem meglepő, hogy nem azonosulunk velük, hiszen nem a mi dolgunk megoldani egy másik ország társadalmi problémáját, de ez persze nem jelenti azt, hogy felesleges beszélni a témáról. Mikor először jártam Angliában, engem és két barátnőmet egy külvárosi negyedben, Croydonban szállásoltak el. Hosszas keresgélés után sem tapasztaltuk az elitista angol habitust, a csillogást és mindazt, amiről előtte már oly sokat hallottunk: úgy tűnt, hogy a gazdag nyugat jóval messzebb van, mint gondoltuk.

Az ottani külváros sem különbözött sokban a mi Kőbánya Kispestünktől: volt vasútállomás, és voltak ott bandázó tinik, akikről messziről látszott, hogy nem azért tengődnek a zord betonfalak között, mert épp nincs kedvük hazamenni az öt hálószobás, csúcsmodern családi fészekbe. Egyre több az olyan film, ami nyersen ábrázolja az angol kamaszok életét, elég ha a Huligánok című mozira gondolunk, ami cseppet sem repít minket álomvilágba, hiszen naturálisan ábrázolja azt, aminek a végtermékét néha a híradókban is látunk: a brit kamaszok nem pusztán kedvelik a focit, hanem afféle menekülési pontként tekintenek az egyes csapatok köré gyűlt rajongótáborokra. A menekülést érdemes kiemelni, hiszen a túlzásba vitt bandázást legtöbbször ez indokolja: nincs kedvem hazamenni, így lógok akárhol, csak nem a saját szobámban. Ezen persze többségünk átesik kamaszkorában, azt viszont ne felejtsük el, hogy mi mégsem kopogtatunk lépten-nyomon a nőgyógyásznál, hogy abortusz időpontot egyeztessünk. A terhesség megszakítás kérdése pláne izgalmas, hiszen Angliában ingyen juthatunk fogamzásgátlóhoz, mégis úgy tűnik, hogy a tinik így sem döntenek a tabletta mellett.



olvass tovább

Illatfelhőben úszó generáció

5650

Fura dolog ez. Gondoltátok volna, hogy a reklámok képesek elmosni a nemek közötti határokat, illetve, hogy a fiúkra oly nagy hatást gyakorolnak  pusztán a férfiasságra apelláló spotok, hogy már nyolc-tizenkét évesen olyanok akarnak lenni, mint a felnőttek, mint a vérbeli férfiak?

Illatfelhő és játékkonzol

Nagyon érdekes témára bukkantunk a New York Times oldalán, valami olyasfélére, aminek létezését tényként kezeltük, szakvéleményekkel alátámasztva mégis meghökkentő jelenségként kell elkönyvelnünk. Biztosan emlékeztek a Reszkessetek betörők azon jelenetére, mikor Kevin borotválkozást imitál, majd laza kézmozdulattal apja arcszeszéből az arcára lötyköl. Nem marad várt hatás nélkül a néző, ugyanis a srác orbitális üvöltésben tör ki, mi pedig jól szórakozunk a butaságán. Ez a filmvászon, és azt kell mondjam, ez a múlt is, hiszen a mai kisfiúk már nemcsak akkor turkálnak apa kencéi között, mikor házon kívül van az öreg, hanem bármikor szépítkezhetnek, méghozzá a saját készleteikből merítkezve.

Stefanie Mullen San Diegoban él két fiával, a 13 éves Noahal, és a 14 éves Keenannel. A család fürdőszobájában tizennyolc különféle szépségápolási cikk van, az arclemosótól kezdve a a hidratálókrémen át egészen a hajbalzsamig. Ezek a termékek a legtöbb átlagember fürdőszobájában megtalálhatóak, de az említett fürdőszobában az összes pipere kellék a két tini fiú tulajdona. Édesanyjuk elmondása szerint, a fiúk minden reggel olyan illatfelhőben sétálnak ki a fürdőből, hogy azt még egy felnőtt férfi is megirigyelhetné. Vajon miért teszik ezt? A válasz igen egyszerű: a dezodorillat magabiztosságot ad, a magabiztosság pedig imponál a csajoknak.



olvass tovább