kaland

Indiana Jones létezik

8020

A férfi, aki Kolumbiában aranyat keresett, Alaszkában tarisznyarákot halászott, első önálló utazását 14 évesen tette meg, amikor a Földközi tengert szelte át titokban. Philippe Biarritz elmeséli élete történetét.

A kalandozási láz a regényekből ragadt rám. Gyerekként a könyvtáram tele volt Jack London, Rudyard Kipling alkotásaival. És mellettük természetesen az aranyláz kalandor, folyamatosan úton lévő írói is nagy kedvenceim voltak. Életem első önálló utazását 14 évesen vittem véghez, mikor is a szüleim Casablancára költöztek, engem Franciaországban, egy panzióban hagyva. Mivel hiányzott a családom, elhatároztam, hogy utánuk megyek. Elszöktem és titokban vonaton, majd hajon tettem meg az utat Marseille-től Casablancáig. Akadt olyan éjszaka, amikor mentőcsónakban kellett aludnom. Amikor kopogtattam a családom ajtaján; majd leesett az álluk! Abban a percben rájöttem, hogy csakis azt kell tennem, amit a szívem diktál, és vállalni annak minden következményét.

Casablanca csak az első lépcsőfok volt a végelláthatatlan lépcsőn, amit eddig megmásztam. Egy jacht klubban, ahol apu gyakori vendég volt, néha összehozott a sors világcsavargókkal. Amikor hallgattam a történeteiket, hogyan utaztak be az Atlanti óceánt, csak álmodoztam és álmodoztam...

Tizenhat éves koromban apu halála villámcsapásként ért. Ekkor még erősebben elszántam magam, hogy csakis úgy akarok élni, ahogy a világutazók mesélték, és igenis ki kell használnom minden percét az életemnek. Ekkortól nem érdekeltek a hagyományok, sem a komfortélet. Át szerettem volna élni a kincskeresők varázslatos világát, mikor is az ember a vitorlásan pihen meg, halászokkal beszélget, alkoholcsempészek ellen harcol, spanyol hajóroncsokat tár fel, az Antillák közepén egy lakatlan szigeten élvezi az esőcseppeket, vadgalambot lő és süt meg. De sajnos mára minden szigetet belaktunk...

Egy hirtelen ötlettől vezérelve az ujjamat vakon elhelyeztem a világtérképen. Yukon (amerikai állam Alaszka mellett) jelentette az első állomását annak a világ minden szegletét feltáró útnak, ami remélhetőleg csak az utolsó leheletemkor ér véget. Sajnos nem tudok megmaradni egy helyen. Ha arra gondolok, hogy a barátaimnak a szenvedélye a evés, vagy jobb esetben a golf, én pedig Afrikában fedeztem fel a bányák rejtelmeit...

Alaszkában tarisznyarákokat halásztam, az USA-ban kabarészámokat énekeltem, teherszállító hajót vezettem, a Karib tengernél villát építettem, Kolumbiában, Peruban, és az Egyenlítőnél aranyat kerestem. Ismerem a világ legpompázatosabb palotáit, de a legmocskosabb brazil nyomornegyedekbe is eljutottam. Tudom, milyen a sivatag szomja, és a trópusi dzsungel zsivaja. A jeges gleccserek, az óceán legnagyobb hullámai mind emlékeznek rám.

Ez az életmód, valljuk be, veszélyes. Huszonhárom éves koromban túléltem egy repülőgép-szerencsétlenséget. Három hajótörést élve úsztam meg. Két hónapig éltem egy lakatlan szigeten, tarisznyarákot és kókuszdiót csipegetve. Fogtak már rám fegyvert egy Bogotai (Kolumbia) liftben, mindössze néhány tízezresért.

Ma, hatvanöt évesen közel minden álmomat valóra váltottam. Semmi kétség nem fér hozzá, nem a szokásos hétköznapokat éltem. Folyamatosan mozgásban vagyok, cél és karrier nélkül. Egyik nap a Rolls Royce kocsimat vezetem, másnap éhen halok. Gyorsan szeretem élni az életemet, nem várom ölbe tett kézzel a szerencsémet, hanem elé megyek. Ha valamit mondhatok a kalandszomjtól szenvedő mai ifjúságnak: ne csak az őrült elvárásoknak akarjanak megfelelni! Ennél sokkal fontosabb rányitni az ajtót a világ népségére, hol Sydney-ben, hol Mongóliában...

Forrás: France Dimanche