hétköznapok

Az élet színes ceruzái

4616

Várakozunk a postán, a bankban, a közértben, az egyetemen, a munkahelyünkön, a buszmegállóban, a bárpultnál, az étteremben... aztán mikor végre sorra kerülünk és megkapjuk amit akartunk, továbbállunk. Felületesen szemlélve azt hihetnénk, csak akkor várakozunk, mikor egy helyben ácsorgunk, holott az életünk valójában nem más, mint áhított dolgok és események kusza halmaza. Mikor aztán végre bekövetkezik a várva várt pillanat, kiderül, mekkora boldogsággal tölt el bennünket a beteljesülés, kiderül, érdemes volt-e csak erre fókuszálni napokig, hetekig. És kiderül az is, érdemes-e egyáltalán várni...

Mire vársz?

Egyszerű kérdésnek tűnhet, pedig nem az. Most nem arról az átlagos helyzetről beszélünk, mikor épp rendelésre biztatjuk barátunkat, hanem azokról az apró kijelölt állomásokról, amik sínre tesznek bennünket, amik rendszert, értelmet adnak napjainknak: a jövőbe tekintünk, tervezünk, hasznosan töltjük az időnket, igazolva látjuk magunk előtt, hogy életünk mozgalmas és izgalmas. Elég csak felütni a határidőnaplónkat, és mit látunk? Egymásra halmozott találkozók, bulik, megbeszélések és elintéznivalók emlékeztetőit. Az összevisszaságban viszont mindig adódik egy-egy kiemelt program, amit aztán izgatottan várunk. Látszólag egyszerű lépésekről beszélünk, mint mikor pirossal jegyezzük fel, hogy mikor lesz az a házibuli, amire már hetek óta készülünk. Gyakorlatilag két tollvonás, elméletileg pedig egy jól megszabott időpont, ami keretet ad a mindennapoknak. Ismerjük az érzést, mikor percenként nézünk az órára, mikor ér már végre véget az unalmas előadás vagy a fárasztó munkanap. Várunk, sürgetjük az idő múlását.

Miért csináljuk ezt? Hát azért, hogy megnyugtassuk önmagunkat, már csak x percet kell kibírni, és végre szabadulunk, végre tehetjük azt, amit szeretnénk. A várt események alaposan feljegyzett időpontjaival is hasonló a helyzet: még két munkanapot kell lenyomnom, aztán pénteken végre kirúgok a hámból. Saját helyzetünket könnyítjük ezzel, hiszen ezek az apró-cseprő dolgok képesek gyermeki várakozással, -és nem mellékesen- vágyakozással eltölteni minket. Ez fontos. A várt pillanatok energiát adnak, kitartásra ösztönöznek, azt sugallják, van értelme annak amit csinálunk, "szenvedéseinkért" cserébe jóleső dolgok várnak ránk. Egyetlen pici hibája mindennek, hogy az idő amúgyis rohan, így komoly csalódás lehet, ha végigvárakozzuk az életet, s rájövünk, mégsem jön a katarzis akkor, amikor várjuk.

Tipikus példa a hétvége, a nyaralás, vagy a karácsony, bár ez utóbbi az elmúlt években egyre inkább veszít a fényéből, és csupán a kötelező rossz kategóriába tartozik. Igen ám, de mi van akkor, ha a hőn várt esemény vagy időszak nem hozza a várt érzéseket és élményeket? Ez is ismerős érzés, hiszen mindenkivel megesett már, hogy egy félresikerült buli után feltette magának a kérdést: vajon mi a fenéért ácsingóztam ezért a béna buliért, mikor sokkal jobb lett volna otthon maradni és a tévét bámulni? Vagy ott van a nyár. Egész évben arra várunk, megérkezik, majd eltelik úgy, hogy ugyanazt tesszük mint télen, csak kevesebb ruhában. Katarzis nuku. A mérföldkőnek számító események, mint amilyen a házasság is, hasonlóképp működnek, bár ott azért kicsúcsosodik az élmény rendszerint. Várjuk az esküvőt, bele is adunk apait-anyait, de aztán elmúlik ez is, és kereshetjük a következő várakozási pontot. Nászút. Gyerek. Azt mondta erre egyikünk édesanyja, hogy nagy csapda ez, végigvárod az életed, aztán egy nap ott ülsz, hogy a negyvenedik érettségi találkozódra készülsz.

A csalódottság lehet persze ennél elemibb érzés is, mint egy buli esetében, mikor nehezen tudjuk leplezni fancsali arcunkat, pláne akkor, ha nagyobb volumenű dolgok fulladnak kudarcba. Ilyen lehet a magánélet. Találkozunk valakivel, elhisszük, hogy hosszú idő után végre utunkba sodródott valaki, aki kirángat minket az érzelmi tespedésből, és újra boldog emberek leszünk. Persze csak épp a szerencsekerék nem a főnyereménynél áll meg, mi pedig nyíltan vagy titkolva, de csüggedten vesszük tudomásul, hogy most sem volt célravezető a próbálkozásunk. Hosszú távon kicsit sem kifizetődő azon filózni, hogy "mi lett volna ha", így teljesen érthető módon újból magunkra vesszük vértjeinket, és csatába indulunk vállainkon a legvédelmezőbb pajzzsal, a tapasztalattal. Megannyi fontos időpont akad még abban a határidőnaplóban, így nincs okunk az elkeseredettségre, de mi a helyzet akkor, mikor a folyamatos kudarcok után egyre csökken motivációnk, egyre nehezebben rázzuk meg magunkat a pofon után, míg végül elterülünk a csendes apátiában?

Pillanatka

"A könnyű melankólia kapuja a depressziónak" - mondta egyszer az egyik barátom, és talán neki van igaza. Nem kell klinikai szakpszichológusnak lennünk ahhoz, hogy kiszúrjuk azt az egyént, akinek abszolút semmi perspektíva nincs az életében. Nincsenek naplóbejegyzések, nincsenek tervek, nincsenek kitűzött célok, nincs semmi, csak a reggeli kelés és az esti fekvés. Borzasztó nyomasztó pusztán napokba sűrítve élni az életünket, amikor mindössze annyi biztos, hogy reggel felkelünk, majd este nyugovóra térünk. Hol vannak a célok, hol vannak az apró állomások, amikre annyira jó várni még a fentiek dacára is? Vajon lehet így élni? Hogyne lehetne, csak épp nem érdemes. Elég végignézni egy metrókocsi átlagos utasának az arcán: unalom, megkeseredettség, fásultság... Ezeket a csüggedt hétköznapokat azonban nem olyan nehéz likvidálni, mint gondolnánk. Vagy perspektívát kell keresni, vagy gyökeresen meg kell változtatni habitusunkat. Elég ha a buddhista tanokat vesszük alapul, amik arra ösztönöznek, hogy a jelenben kell kiteljesedni, ergo felesleges csupán az eljövendő dolgokra várakozni: van egy adott pillanat, amiben élnünk kell. Ha jobban belegondolunk, ebben nem kevés igazság van, hiszen félő, hogy ha folytonosan csak az előre kijelölt dolgok után kapkodunk, épp a lényegről felejtkezünk el: hosszában élünk, de széltében nem. Szerencsésnek mondhatják magukat azok, akik nem várakozó típusok, vagyis csak akkor élvezik ki a dolgokat, amikor kell. Őket minden bizonnyal nem fenyegeti az a kudarcélmény, mint a mindig a jövőbe tekintő társaikat, hiszen ha nem várnak valamit eszeveszetten, valószínű, hogy nem csalódnak orbitálisat.

Ám ez az út nem mindenkinek működik, és ezzel sincs semmi baj. Lehet, hogy csalódunk a nagy várakozások után, de azért az is megesik, hogy nem. Nincs abban semmi kivetnivaló, hogy életre szóló céljaink mellett, apró kis megállókkal tűzdeljük azt a bizonyos sínt, ezzel megadva magunknak az esélyt, hogy kipattanhassunk a robogó szerelvényből. Nagyon is kellenek ezek a megállók, hiszen többségünk így koordinálja a mindennapokat, így rendszerezi életét, így talál motivációt a mindennapokban. Mondjuk úgy, ezek a várva várt dolgok a szürke hétköznapok színes ceruzái. Minél jobban megismerjük önmagunkat, annál több árnyalat közül választhatunk, annál színesebb lesz az a kép, amire minden bizonnyal mosolyogva nézünk majd ha számot kell vetni életünkkel.

Bontsd meg a rendet!

4669

Kismillió konvenció nyüzsög körülöttünk, amik folyton arra ösztönöznek minket, hogy normálisan viselkedjünk, legyünk hasznos tagjai a társadalomnak és semmiképp se tegyünk megbotránkoztató dolgokat. Gyerekkorunktól kezdve belénk nevelnek egy csomó sztenderd viselkedési panelt: ne káromkodjunk, ne legyünk lusták, ne bömböltessük a zenét... Mikor aztán kiszakadunk a családi fészekből, legtöbbször jóleső érzéssel tölt el minket, hogy végre szabadon garázdálkodhatunk (értsd délig alhatunk, szétdobálhatjuk a ruháinkat) de milyen kár, hogy ezek miatt sokszor állnunk kell a rosszalló tekinteteket. A notórius normakövetőknek üzenjük: rosszalkodni igenis egészséges! Magadra ismersz vagy te vagy a kivétel?

Dühöngj ha jól esik!

Idegességünkben tombolni nemcsak lelkünknek, hanem a vérnyomásunknak is jót tesz. Ha sikerül kellően kiadni dühünket, a szervezetünkben termelődő stresszhormonok is gyorsabban elszállnak, hiszen a vérnyomásunk hirtelen megugrik, majd a harag a kiadott dühvel együtt tovatűnik. Jennifer Lerner pszichológus kutató kilencvenkét tanulóval végzett stressz kísérletet. A teszt alatt megválaszolandó kérdéseket tett fel a hallgatóknak, akiket érthető módon frusztrációval töltött el, ha rossz választ adtak. A helyiségben elhelyezett kamerákkal rögzítették, hogy melyik tesztalany arcára ül ki a csalódottság bármilyen formája, eközben figyelték pulzusukat és a vérnyomásukat is. A kísérlet során kiderült, hogy azok a diákok, akik hagyták szabadon megjelenni a grimaszokat és a fintorokat, gyorsabban túlléptek a kudarcon, hiszen vérnyomásuk hirtelen felment, majd gyorsan alábbhagyott, miután sikeresen kiengedték a gőzt. Azok a hallgatók, akik rezzenéstelen arccal tűrték a "megalázást", stagnáló stresszhormon szintet mutattak, ami hosszan tartó idegességet eredményezett. Mit jelent ez? Hát azt, hogy bátran vágjunk pofákat, bátran dühöngjünk, ha épp ahhoz van kedvünk, hiszen ezzel csak jót teszünk testünknek, de közben persze nem árt ügyelni a berendezések és a társaink épségére.

Kimondtam a bé betűs szót

Többségünk rendszeresen káromkodik: egyesek csak adekvát helyzetben beszélnek csúnyán, míg mások kötőszóként használják a mocskos szavakat. Dr Richard Stephens vezetésével végeztek a káromkodásra irányuló kutatásokat, amelyek során azt vizsgálták, vajon összefüggésen áll-e a fájdalomtűrő képességünk és a kimondott csúnya szavak mennyisége. A kísérlet során hatvannégy önkéntest kértek arra, hogy tegyék kezeiket jeges vízbe, majd ismételgessék az előzetesen kiválasztott szitokszót. Később szintén jeges megpróbáltatás elé állították az alanyokat, de ezúttal meg sem mukkanhattak. Végeredményként kiderült, hogy a káromkodó önkéntesek átlagosan negyven másodperccel tovább tudták a jégdarabok között tartani a kezüket. Dr. Stephens szerint a káromkodás megemeli az adrenalin szintet, ami akár életmentő is lehet, hiszen véleménye szerint egykoron az ősemberek is hangos csatakiáltással próbálták felnyomni magukban az adrenalint, hogy vadászat közben élesebb érzékkel támadhassanak a vadállatokra.

Heverészni jó

Mint tudjuk, a lustaság a hét főbűn egyike, holott akár évekkel is meghosszabbíthatja életünket. Hogy is van ez? Peter Axt professzor a vadonban és az állatkertben élő oroszlánokat hozta fel példának: míg a Serengeti Nemzeti Parkban élő sörényesek átlagosan nyolc évig élnek, addig az állatkertben tengődő társaik akár húsz évig is húzzák. A hosszú élet titka a stresszmentes mindennapokban rejlik, vagyis minél kevesebbet feszkózunk, annál nagyobb eséllyel éljük meg az aggkort. Ennék fényében ne szégyenkezzünk, ha heti több délutánt is szunyókálással, vagy álmodozással töltünk, hiszen klinikai tesztek igazolják, hogy az agyi aktivitás merengés közben jóval nagyobb, mint mikor rutinszerű dolgokat végzünk. Függönyt be, redőnyt le, tessék rendszeresen pihegni!

Fúj, fúj házimunka!

A mai modern társadalmunk steril és tiszta, mégis egyre több az asztmás, illetve nő az autoimmun megbetegedések száma is. Kényszeresen lötyköljük a fertőtlenítőszereket, dörzsöljük antibakteriális kendőkkel a kezeinket, holott ezek akár egészségkárosító hatássokkal is bírhatnak. Nem arról van szó, hogy hagyjuk zöldre penészedni a mosatlan edényeket, arra viszont érdemes figyelni, hogy ne lélegezzünk be túlzott mennyiségű kemikáliát. Brit tudósok (!) kimutatták, hogy azoknak a várandós nőknek, akik terhességük alatt rendszeresen érintkeztek tisztítószerekkel, negyvenegy százalékkal nagyobb esélyben lett asztmás a gyerekük még hét éves koruk előtt. Ugye, nem hiába mondjuk, hogy próbáljuk ki a bio tisztítószereket vagy legalább szellőztessünk ki alaposan, miután kisuvickoltuk a fürdőszobát.

Hangosabban szeretném

Bizonyára közületek is sokan a hangos zenehallgatás megrögzött hívei. Anyukátok mindig rátok szól(t), hogy halkítsátok le a bömbölő muzsikát? Ezek után érveljetek azzal, hogy a hangos zenebona stimulálja az agyat, ami nagyjából olyan kielégüléshez vezethet, mint amit szex, vagy olyanhoz, amit evés után érzünk. Hangos zenére ugyanolyan elemi dolog vágyódni, mint mondjuk egy csókra, így nem meglepő, hogy mikor kielégítjük ezen vágyunkat, agyunk boldogsághormonokat termel. A felszabaduló endorfin szétárad bennünk, így megnyugszunk, csökken a vérnyomásunk és kicsit a nirvanában érezzük magunkat. Pszichológia tanárom mesélte, hogy néhány évvel ezelőtt németországi punk közösségeket vizsgáltak, vagyis az állapotos punk lányokat, akik folyton hangos zenét hallgattak. Kiderült, hogy miután megszülettek a bébik, és először találkoztak külvilági zenebonával, többségük fel tudta idézni az anyaméhben megélt kellemes zenei élményeket, és elmosolyodott.