gyermekkor

Az álmok teljesítői

2794

Szily Nóra ezúttal Pécsi Ildikót, Kossuth-díjas és Jászai Mari-díjas színésznőt, "mindenki Noémijét" és Pálfi Norbertet,  a Noé bandája című novelláskötet szerzőjét látja vendégül Randy Pausch Az utolsó tanítás című kötetének megjelenése kapcsán. 

Legutóbb Kiss Tibi - Quimby -, és Palya Bea énekesekkel beszélgettünk. Itt kiderült, hogy az egyszerűség, az összetettség, a klasszikus konzervatív és a liberális eszmék, neveltetés is elröpíthetnek minket az álmainkhoz. Megtudtuk, hogy sztárszisztéma eltávolítja a "sztárokat" az emberektől, magányt okoz. Bár egy alkotó ember sajátossága a magány, közben meg összeköttetés kell a közönség és az alkotó, előadó ember között. Ellentmondások sokszínűsége, az ami meghozza az álmokat. Palya Bea és Kiss Tibi is a belső munkát, az ego elhagyását jelöli meg a legfontosabb dolognak, amelynek a segítségével elérhetünk odáig, hogy azt érezzük, hogy álmaink valóra válnak. Ha az álmokhoz vezető útat elbarikádozzák, megtorpanunk, megbomlik az ember agya, és kilátástalan lesz már az álmunk, akkor mi lesz? Hogy lehet visszatérni álmaink útjára? Ezek mind kiderülnek az álmokról való beszélgetések során.

Hogyan lesz egy fiatal, vidéki lányból a '60-as években országos ismertségű színésznő  és  egy híres futballista felesége? Hogyan lesz egy úszónak, majd költőnek készülő fiatalemberből reklámszakember, majd miért írja meg mégis első novelláskötetét? És miért pont abszurd állatmeséket ír? Ezt fogjuk kideríteni, és ti is megtudhatjátok, ha december 17-én, a karácsonyi őrület elől bemenekültök egy kellemes beszélgetésre a Alexandra Könyvesházba - 1075 Budapest, Károly krt. 3/C. - este hétkor. mi ott leszünk, mert eddig csak csodákról hallottunk, olyan csodákról, amelyek velünk is megtörténnek. Igen veled is.

Te kis piszok, hát nem látod, hogy titok?

2984

Amint kiléptem az oviból, a ballagási ajándékom egy emlékkönyv volt, szív alakú, piros, fehér szívekkel és kis lakattal az elején. Persze Hegedűs Zsolti - az isis szerelmem - elcsente az emlékkönyvemmel együtt, akkor kaptam életem első szerelmi vallomását. Az emlékkönyv az egyik legkülönlegesebb dolog volt egész iskolás pályafutásunk alatt: odaadni a tanárnéniknek, a kedves osztálytársaknak, felsőbb éveseknek, akik nem voltak elutasítóak... Hatalmas izgalmak voltak, hogy ki, mikor, mit ír bele, mikor adja vissza, rajzol-e, titkot ír-e bele, üzen-e valamit vagy csak dedikál szeretettel? Imádtam. Emlékszem, a tanárok mindig valami megfogadni való bölcsességet írtak: "...dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen..." és hasonló, tanulásra buzdító szövegeket. 

Az emlékkönyv akkor, mikor mi kisiskolások voltunk, nagyjából mindenkinek ugyanúgy nézett ki: piros (esetleg rózsaszín), kicsit puha borító, belül sárgásfehér lapok, és kívülről összecsúsztathatós pánttal záródott. A lakatos variációk később érkeztek, azoknak sokszor már a lapjaik is díszítettek voltak, elöl meg kisállatok, virágcsokrok díszelegtek, azokat nem szerettem. A klasszikus, az volt az igazi, s ha jól emlékszem, még anyámé is ugyanígy nézett ki, csak az nem piros volt, hanem barna. Később egyéb mutációk is jelentkeztek, nekem például volt olyanom, amiben mindenkinek 10-20, a szerkesztők által megadott kérdésre kellett válaszolniuk. Persze a kérdések legalább annyira blődek voltak, mint az arra adott válaszok, de az igazi meglepetés nekem ehhez kapcsolódik, mert sok-sok évvel az iskola elvégzése után, mikor kezembe került ez a változat, döbbenten fedeztem fel, hogy a fiú, aki tetszett nekem, kétszer töltötte ki a kérdéseket, egyszer elhülyéskedte, de másodszor, a könyv végén teljes őszinteséggel válaszolt, és kiderült, akár járhattunk is volna a magunk tizenkét éves komolyságával.

A könyv közepén volt a dupla oldal, ahova szívekbe, virágokba mindenki beleírta a nevét, magyarul dedikálta a könyvet, ez volt a társas lap. A szíveket, virágokat úgy csináltuk, hogy kivágtunk egy sablont, kiszíneztük a sablon szélét, akár több színnel is, majd ráillesztettük az emlékkönyv lapjára és az ujjunkkal áthúztuk a színt, így nagyon mutatós lett, ebbe írtuk a nevünket és a dátumot. Adott fejezete volt az emlékkönyvnek a vicc lap, ez az utolsó dupla oldal volt. Ide egy-két soros humoros üzeneteket firkáltak a barátaink: „Túrós csusza, mákos csík, Gondolj rám, ha bolha csíp!”



olvass tovább

Gumizzunk!

3177

Egyik nap eszünkbe jutottak gyermekkori játékaink, amiket az iskolában, az óraközi szünetekben űztünk, és hihetetlen elánnal, egymás szavába vágva meséltük élményeinket. Csomó olyan játék volt, amit mindenki játszott, persze más-más néven ismertük őket. Ezeknek így visszatekintve egyértelműen erős szocializációs szerepük volt életünkben, a játék során oldódtak a közösségben előjövő zavaraink, barátságokat kötöttünk, hozzáérhettünk a fiúkhoz, kiderültek a vonzalmak, lehetett incselkedni és persze csúfolódni, kirekeszteni, bántani, ahogy azt most is megtesszük a mindennapjainkban. Azon kívül, hogy nagyon jó élményeket szereztünk, erősítettük a közösségi érzést, javítottuk a mozgáskészségünket, és a szabadban voltunk! 



olvass tovább

Idealista vagyok

4782

Jelen állás szerint menthetetlenül idealista vagyok. Hajlamos vagyok arra, hogy mindenkiről a legjobbat feltételezzem. Ha bármi rosszat tesznek nekem, minden esetben onnan kezdem el megvizsgálni, hogy mi lehetett az ellenem fellépő személyes sérelme, vagy mi indukálhatta benne azt a rosszat, amit tett, és máris megértő igyekszem lenni. Amennyiben nem találok semmit, ami arra késztette a másikat, hogy ártson nekem, akkor pedig azzal próbálom legyőzni haragos érzelmeimet, hogy kitalálok valamit, amit megtanulhatok az esetből. Ez így remekül hangzik nem? Csakhogy ez már kezd odáig fajulni, hogy pipogya naivitásomat gyerekjáték kihasználni, legalábbis sokak számára így tűnhet.

Idealizmusom okai egyszerűek: először is hiszek abban, hogy az emberek alapjában véve jók, legalábbis javíthatóak, másodsorban pedig szeretnék egy harmonikus világot teremteni magam köré, hogy élet problémamentes legyen. Ez persze lehetetlen, nyilván sokatok tisztában van ezzel, és úgy is él, hogy ezt szem előtt tartja. Engem viszont kifejezetten kiábrándulttá tesz, ha reálisabban kell szemlélnem a világot, hajlamos vagyok inkább rózsaszínre festeni, így legalább élvezem. Persze ez közel sem jelenti azt, hogy gyakorlatiatlan vagyok és ábrándozó, az viszont tény, hogy hajlamos vagyok arra, hogy a realitáshoz köthető gyakorlati dolgokat legtöbbször figyelmen kívül hagyjam. A világot igyekszem úgy szemlélni, mint egy olyan tükröt, aminek van hátoldala is. Sokak szerint ez nem mindig jön össze.

Mélyebb értelemben ez a fajta idealizmus, amely bennem is megtapasztalható, azt a hitet tükrözi, miszerint a materialista világon túl is van lényegi dolog, amelyet semmiképpen nem szabad figyelmen kívül hagyni. Olyan eszmerendszerben hiszek, amelyet nem lehet közvetlenül megtapasztalni. Hiszek az igazságban, a gondviselésben abban, hogy jobbá lehet tenni a világot és a velünk kapcsolatba kerülő embereket. Tényleg képtelen elvek és ideálok ezek? 



olvass tovább