gyermek

Az élet egy csoda

4036

Gondolkoztam rajta, hogy leírjam-e nektek a véleményemet hosszabban, mivel sokakat megosztott ez a téma. Talán mégiscsak megéri beszélni erről, és olyan tollából leírva látni ezt az egészet, aki már átélte a csodát. A születés és az anyaság csodáját. Azt az élményt, amely megfoghatatlan és elmondhatatlan. És azt, amit, aki nem élt át, meg sem érti sohasem.

Kezdeném azzal, hogy én sem egy anyatigrisnek (utálom is ezt a szót) születtem. 22 éves koromig egyáltalán nem akartam gyereket. Ezt komolyan mondom, hogy ha gyereksírást hallottam, én menekültem. Utáltam, ha étteremben bőgött egy kölyök, szinte felháborodtam, hogy hogyan merészelik már idehozni azt a bőgőmasinát, amikor más normális emberek kikapcsolódni, étkezni jönnek ide. Strandon kifejezetten azt a helyet kerestem, ahol még csak a környéken sincsen gyerek, mert nehogy már az én fülembe óbégassanak a törpék…Utáltam moziba menni gyerekfilmekre (pedig érdekeltek), mert nem bírtam azt az idegesítő röhögést, ami egy-egy vicces jelenet után ment…..Játszótér? Még cigizéskor is elkerültem, pedig ott folytak a velős vitázások az osztálytársakkal. Emlékszem, egyszer az unokatesóméknál aludtam, aki éppen akkor szült. Egy szobában kellett lennünk éjszaka is a bébivel….hát én teljesen kivoltam reggelre. Elképesztő volt. A gyerek egész éjjel üvöltött. Reggel kifakadtam, hogy valószínűsíthetően nekem sosem lesz gyerekem. Aztán, egy idő után úgy döntöttem, hogy jó, oké, lesz gyerekem, de tutira nem most. Majd. Aztán eldöntöttem, hogy csak fiút akarok, az mégsem olyan bőgős. De ez az egész váratott magára még egy keveset.

Aztán 4 évvel ezelőtt megismertem a mostani páromat. Közbejött egy két ügyes bajos dolog az egészségemmel (egy korábbi cikkben már leírtam), majdnem nem is lehetett gyerekem. Amikor kiderült, hogy lehet, hogy nem lehet gyerekem….azt hiszem, akkor változott meg minden. Elkezdtem gondolkozni azon, hogy vajon mi az élet értelme. Mi viszi előre az embert? Mi az, ami maradandó? Ha választanom lehetne, mit adnék tovább az életem végén? És rájöttem, hogy úgy érezném, ha nem lenne gyerekem, hiába éltem. Persze, ha az ember akarja, akkor nem jön össze rögtön a dolog, nem sokat, de azért fél évet várnunk kellett a teherbe esésre. Ehhez is a nőgyógyászom közreműködése volt szükséges, kifejtettem neki, hogy szerintem valami gáz van velünk, mivel mi már öt hónapja minden nap csináljuk, mint a nyulak, mégsem jön össze ez a gyerek…hát jó nagyot röhögött, az biztos. Biztosított minket arról, hogy így aztán nem is fog összejönni….(ha valaki kér tanácsot, írjon…) De végülis, az ő tanácsait követve rögtön az első hónapban össze is jött. Megcsináltam a tesztet, pozitív lett. Aztán ott álltam terhesen. Szó szerint. Teljesen kész voltam. Elmentem nőgyógyászhoz, megállapította a terhességet és én azt kérdeztem: „És akkor én most mit csináljak?” Persze mondta, hogy semmit, ahogy bement, ki is fog jönni. Hát én még nem voltam terhes, úgyhogy felkészültem a legrosszabbra is. Az összes ezzel kapcsolatos kételyem előtört, mint pl.: hányinger lesz? Bálna leszek? Visszeresek lesznek a lábaim? Vizesedni fogok? Biztos, hogy akarok én gyereket? És ha belehalok a szülésbe? És ha belehal a gyerek? És ha nem fogom szeretni? És a babyblues? És egyáltalán, mi lesz most velem??!?!?!!

Aztán minden ment a maga medrében. Az anyatermészet szépen megalkotta ezt a dolgot. Veszélyeztetett terhes voltam, de végig a szülésig dolgoztam. Most már bánom, hogy nem figyeltem jobban magamra és a kicsire, mivel koraszülésem lett, a kicsi a 29. hétre született meg. Sajnos császármetszéssel szültem. Sokan ezt nem tartják szülésnek. Én is szívesebben szültem volna természetes módon. Közel állnak hozzám a természetes dolgok. Szeretem nézni a kék eget, megcsodálni a rózsákat és a meggyfán átvilágító és a meggyszemeken megcsillanó napfényt. De sajnos nem lehetett megszülnöm a kicsit, mivel nagyon kissúlyú volt, és az ő egészsége is kockán forgott. Az nem érdekelt volna, hogy velem mi lesz. A műtőben feküdtem és az idegességtől szinte remegtem. Nem éreztem semmit sem, csak hogy össze-vissza húzogatnak az asztalon, nem is értettem miért. Utólag tudtam meg, hogy császárnál a szöveteket kézzel tépik szét, mivel így jobban tudnak regenerálódni. Azért ez durva, nem? Tulajdonképpen felkoncolnak. 



olvass tovább

Anyád hogy van?

4950

Egy pszichológiai előadáson hallottam azt a példát Dr. Daubner Bélától, amikor egy nő sok-sok szorongásos évet eltöltve elment pszichoterápiába, ahol néhány ülést követően a hipnoterápiával próbálták feltérképezni problémái gyökerét. Néhány alkalmas bevezetés, felderítés után egy barlangot kellett vizionálnia a páciensnek, amelybe be kellett mennie. Első alkalommal ez nem sikerült, mert lándzsás emberek védték a barlang bejáratát. A következő alkalommal megint a barlang motívumot használták, hiszen - a terapeuta tudta - ez az anyaméhet szimbolizálj, és ha a cél az, hogy minden lehetséges lelki defektust feltárjanak, akkor az anyaméhig kell visszamenni. Sem a második, sem a harmadik alkalommal nem sikerült behatolni a barlangba - bár az megközelíthető volt, bent voltak az ellenségek. A negyedik alkalom során a pszichológus meggyőzte a terápiában lévő nőt, legyen annyi bátorsága, hogy bemegy, hiszen ott lesz a megoldás. Nagyon nehezen sikerült, hisz szigonnyal próbálták szurkálni, egyenesen meg akarták ölni, de végül bejutott. Ennek a jelentősége annyi csupán, hogy a nő édesanyja nem akarta ezt a gyermeket, nagyon szorongott, tele volt félelemmel, hogy vajon jól csinál-e mindent a terhessége során, rettegett a szüléstől, és voltak fenntartásai azzal kapcsolatban, hogy egyáltalán anyának kell-e lennie. Ezzel akár bizonyítottnak is tekinthetjük, hogy az anyaméhben eltöltött időszak jelentősen befolyásolja pszichés és szellemi állapotunkat, de természetesen ennél jóval realisztikusabb, kézzel foghatóbb bizonyítékok is a rendelkezésünkre állnak.

Ez nem csak egy test!

Ahogy mi sem csupán egy test vagyunk, úgy a magzat sem csupán húsdarab. Sajnos a természettudományos megközelítés elég régóta azt sulykolja belénk, hogy a magzat csak egy sejtszaporulat, amennyiben egészségesen él, táplálkozik az anyatest, akkor nem lehet probléma. Már az 1980-as évek eleje óta létezik egy tudományág ( Pre- és Perinatális Pszichológiai és Orvostudomány), amely konkrétan a születés előtti pszichés léttel foglalkozik. Ez a konzervatív felfogás a társadalomra is olyan hatással van, amelyik elhiszi, hogy a születés előtt olyan védelmi burok veszi körül a magzatot, hogy semmilyen hatás nem érheti lelkileg. Ezzel szemben a magzat az anya minden rezdülését megérzi. Ha az anya megijed, ha védekező rendszere beindul, ha ennek következtében különféle hormonokat termel az agyalapi mirigye, akkor azt a benne növekvő embrió is megérzi, hiszen nem egy vegetatív szövethalmazról beszélünk.

Megölöm

Néhány éve Feldmár András: Tudatállapotok szivárványa című beszélgetéskönyvében olvastam azt az esetet, ami engem végképp meggyőzött arról, hogy igenis létezik élet a születés előtt, mivel Feldmárnak a nyelvezete nagyon olvasmányos és jól érthető, így szó szerint szeretném idézni: "Elmondtam már azt a felfedezésemet, hogy akiket abortálni akar az anyjuk, azok később öngyilkosok akarnak lenni? Mikor Angliában dolgoztam, akkor egymás után négy fiatal – két férfi, két nő – jött hozzám analízisbe. Mind a négyen rendszeresen próbálkoztak azzal, hogy megöljék magukat, de sohasem sikerült nekik. Rendszeres alatt azt értem, hogy minden évben legalább egyszer próbálkoztak öngyilkossággal, az egyik például már tízszer, a másik hatszor, négyszer, ötször, valahogy így. Mikor megkérdeztem, hogy pontosan mikor voltak az öngyilkossági kísérleteik, az derült ki, hogy mindig ugyanabban a hónapban. Ciklikus depressziójuk volt. Az egyiknél, aki mindig márciusban próbálta megölni magát, már úgy január táján elkezdődött a depresszió, márciusban már nagyon mélyen volt, s akkor öngyilkos lett, valaki megmentette vagy más miatt nem sikerült a kísérlet, akkor egy kicsit jobban érezte magát, s aztán januárban megint depressziós lett, és márciusban újra öngyilkosságot kísérelt meg. 



olvass tovább

Lágy az öle

4980

Szombat éjszaka elegem lett. Épp őrülten táncoltam, ugráltam, nevettem, sikongattam, mert tényleg egy állati jó buliban voltam, épp úgy, mint az előtte lévő éjszaka... Egyszer csak bevillant: ki akarok menni! Levegőt akarok! Fákat! Zöldet! Szóltam is a társamnak: "Holnap kirándulni megyünk!" Göcsörtös erdei utakon sétálni, a napfényben sütkérezni, miközben nem hallom a morajló várost, nem is vágytam másra. Néha szükségem van a természet közelségére, különben megbetegszem.

A hétvégén a HVG-ben olvastam egy újonnan felfedezett "betegségről", a természethiányról. Bár nem orvosok fedezték fel ezt a kórságot, érdemes elgondolkodni rajta. A városiasodás olyan mértékű lett - az emberiség közel fele él városokban -, hogy az ember környezettel való kapcsolata szinte a nullára redukálódott. Evolúciós szempontból az emberi fejlődés szerves része volt a természetközeli lét, ennek hiánya nagyon súlyosan vissza tud csapni, ami természetesen megint az emberi testben, egészségben ütközik majd ki. Louv és Kellert már tudományosan is elkezdte vizsgálni az ember természethiányos állapotának a tüneteit, és egyre többen kezdik feltárni a természethiányos gyermekek betegségeinek okát, eredetét.



olvass tovább