gyerekkor

Amikor még hittünk a Jézuskában

2839

Akkor még tényleg varázslatosak, szépek és különlegesek voltak a karácsonyok. Akkor, amikor még elhittük, hogy van valaki, aki tényleg eljön 24-én és a fa alá rakja a csomagokat, amiket valahol valakik csak nekünk készítettek, a levelünk alapján. Otthon egy mappa még most is őrzi a Jézuskának "írt" leveleinket, ez enyémet meg az öcsémét. Az írt azért került idézőjelbe, mert a legtöbb levél rajzolva van, hiszen jó részük még akkor született, amikor óvodások voltunk, mikor még nem tudtunk írni, ezért lerajzoltuk amire vágyunk: egy babát, egy kisautót vagy akármi mást. Aztán anyáék borítékba rakták őket, mondván majd ők feladják a postán. Persze sosem adták fel, eltették a szekrénybe, ahol azóta is őrzik őket.

Minden évben megírtunk a levelet, anyáék feladták, majd vártuk a szentestét. Ólomlábakon vánszorgott az idő, de csak eljött. Általában 24-én délelőtt apa elvitt minket szánkózni, ha nem volt hó, akkor csak sétáltunk, mit sem sejtve, nem tűnt fel nekünk, hogy nincs velünk anya, fel sem merült bennünk, hogy hol is lehet, mit is csinálhat. Persze eközben ő otthon villámgyorsan feldíszítette a fát, elhelyezte az ajándékokat a fa alatt, és szétszórt egy csomó fehér tollat, majd csatlakozott hozzánk, aztán együtt hazamentünk. Hazaérve általában már az előszobában találtunk tollat, amiből tudtuk, hogy ott járt a Jézuska, és valószínű a szárnyából potyogtak ki a pihék. Belépve a nappaliba megláttuk a feldíszített fát, alatta az ajándékokat, pont azokat, amelyeket megírtunk a levelünkben hetekkel korábban. Csodálatos volt. Azt hiszem még olyan is volt, hogy az egyik ablakot nyitva hagyták, jelezve, ott ment ki a Jézuska.

Öcsém nevében nem nyilatkozhatok, de én a Jézuskát egy hosszú kék ruhás, hosszú hajú és hatalmas fehér szárnyú "embernek" képzeltem el, aki repülve hordja szét a sok-sok ajándékot a Föld minden pontjára, ahonnan előtte leveleket kapott. Azon nem gondolkoztam, hogy hogy lehetséges bejárni az egész Földet egyetlen éjszaka alatt, és azon sem, hogy hol és kik készítik az ajándékokat, és hogy milyen járműbe fér be annyi játék. Elfogadtam, hogy van Jézuska, hogy minden évben december 24-én hozza az ajándékokat a jó gyerekeknek, hittem benne, fel sem merültek benne kétségek a létezésével kapcsolatban. (Zsófi egy sötétzöld ruhás, szemüveges, ősz, két oldalon briós-szerű kontyba fogott hajú idős néniként képzelte el a Jézuskát.)

Szóval a Jézuska nálunk járt, kibontottuk az ajándékokat, aztán indult a játék. Egyébként is korán kelő voltam, de 25-én, 26-án és talán még 27-én is már sokkal hamarabb fenn voltam, csakhogy lemehessek és kivehessem a fa alól az új játékaimat és játszhassak velük. Mi egészen szilveszterig a fa alatt tartottuk a már kibontott ajándékokat, ez még most is szokás.



olvass tovább

Gyerekkatona voltam

2956

Képzeld el, hogy tíz éves vagy, hátadon géppuska, agyadban puskaporral kevert kokain, pár löket amfetamin, némi marihuána, és épp most végeztél ki néhány tucat embert, köztük korodbeli gyerekeket. És képzeld el, hogy ez az egész nem képzelet, hanem tényleg megtörtént, és nem csak egy emberrel, hanem Afrika gyermekeinek tízezreivel. Mikor már eleget tépáztad a szívedet és az elmédet a Holokauszt borzalmaival, Sztálin diktatúrájával, Mao kulturális forradalmával vagy épp Pol Pot érthetetlen népirtásával, akkor jön a következő szint, mindaz, ami a huszadik század során Afrikában megesett. Beszélhetünk Ruandáról, Ugandáról, Szudánról vagy most éppen Sierra Leonéról.

Gyerekkatona voltam Afrikában - amíg ti játszottatok címen (Nyitott könyvműhely, 2980 ft) jelent meg Ishmael Beah önéletrajzi regénye, ami feltárja mindazt a borzalmat, ami egy polgárháború sújtotta országban a túlélésért, az élelemért és a puszta fennmaradásért való küzdelemben megtörténhet. Vannak azok a könyvek, amiket az ember egy nap alatt befal, mert még ha hatezer oldalas is lenne, akkor sem bírnád lerakni, na ez pont ilyen. Olvasod a betűket, a szavakat, a mondatokat, de képtelen vagy mindezt összekapcsolni a valósággal, képtelen vagy elhinni, hogy abban a korban, mikor te az emlékkönyvek sarkára a titok feliratot rajzolgattad rózsaszín ceruzával, egy veled pontosan egy idős fiú ezernyi társával egy másik kontinensen férfiak, nők és gyerekek százezreinek halálát nézte végig a legkegyetlenebb kínzási eszközöket felvonultatva. Hogy tíz év körüli gyerekek jéggé dermedve hallgatják végig, ahogy nőrokonaikat újra és újra megerőszakolják, majd kivégzik egész családjukat. Végignézik, ahogy falvakat pusztítanak el fegyveres elmebetegek, öregembereket gyújtanak fel, csecsemőket vágnak ketté, koponyákat roncsolnak porrá.

Akárhányszor találkoztam eddig az afrikai országok véres történelmével, teljesen döbbenten álltam azelőtt, hogy hogyan képesek ilyen szintű kegyetlenségre emberek egymással? Az egy dolog, hogy lelövök valakit, de ezek nem gyilkosságok, ezek nem mészárlások, ezek ép ésszel felfoghatatlan dolgok. És felfoghatatlan az is, hogy hogyan képesek tizenéves gyerekek eljutni odáig, hogy a lázadók vagy a hadsereg oldalán állva a végén maguk is hasonló kegyetlenkedéseket kövessenek el. Azaz mindeddig felfoghatatlan volt, de ez a könyv szépen rendbe teszi a rendbetehetetlent. Azt eddig is tudtam, hogy drogok hatása alatt álltak a gyilkológépek, de nem értettem, hogy milyen ideológia késztetheti ezeket az embereket arra, hogy egyáltalán fegyvert ragadjanak. Hát ideológia nincs. Csak a káosz, ami egyik pillanatról a másikra pattan ki, ami elsöpri az életedet, ami kiszakít a valóságból és ami elkerülhetetlenül sodor a végzeted felé, miközben a mögöttes politikai érdekekről mit sem sejtesz.

Nem ragozom tovább. Olvasd el.

Kérek még gumibogyószörpöt!

3080

„Sziasztok. XY vagyok, 29 éves és rajzfilmfüggő.” Valami ilyesmivel kezdhetném én is a bemutatkozást a névtelen meseisták klubjában. Nem tehetek róla, imádom a rajzfilmeket. Valamelyik este, valahonnan nagyon messziről, jött egy gondolat a fejembe… tök jó lenne egy varázsceruza. Biztos emlékeztek a rajzfilmre, amiben a srácnak volt egy ceruzája, és amit azzal rajzolt, megelevenedett. Azt hiszem, egyfolytában rajzolnék. Először egy szép házat, majd egy másikat anyunak is aztán autókat… és valószínűleg mindenkinek a világon rajzolnék egy kis otthont, akinek amúgy nincs. 

Másnap a neten utánanéztem ennek a rajzfilmnek, és csodák-csodája találtam is belőle részeket. És ezután kezdődött… egymás után jöttek a videók és az emlékek mesékről, bábfilmekről, rég elfeledett rajzfilmzenékről… teljesen kész voltam. Ezen felbuzdulva jött az ötlet, hogy írok egy tízes listát a régi régi kedvenceimről. Lefirkáltam egy-két címet, közben pedig rájöttem, hogy túl sok volt a jó rajzfilm (kábé negyvenet írtam össze hirtelen). De a top tízet azért is kiszenvedtem…

10. A kisvakond (1963-ban készült cseh rajzfilm). Nem tudom, egyszerűen annyira aranyos volt, pedig még csak nem is beszélt szegénykém, csak nyünnyögött az orra alatt, de még az is aranyos volt.



olvass tovább

Szemtelenség!

3082

Nagyon pipa vagyok, mert ez már a hülyének nézés csúcsa. Megszoktuk már, hogy ha elérkezünk egy film reklámblokkjához, tigrisbukfencben kell a távirányító után vetődni, ha nem akarod, hogy apró darabokra szakadjon a dobhártyád. Európa számos pontján már tiltják a reklámok hangsávjaival való trükközést, elsősorban gyermekműsorok esetében, aminek éppen itt volt már az ideje, mivel nem ritka, hogy ötven százalékkal is meghaladja a reklám hangereje a műsorét, de az egyik német adó nem átallotta 140 százalékkal erősebben üvöltetni a hirdetéseket. Bővebben erről itt.

Ezt az egészet már megszoktuk, dühöngtünk rajta eleget, de az, ami mostanában folyik az ORTT kampányával kapcsolatban, szintén legalább ennyire durva. Mivel közszolgálati közleményről van szó, a kereskedelmi televíziók kénytelenek leadni a pár perces anyagokat, amiben arra igyekeznek felhívni a figyelmet, hogy nem feltétlenül jó szerepmintákat közvetítenek a tévéműsorok. Persze erre lehet legyintgetni, de abban a korban, amikor kilenc éves kisfiúk erőszakolnak meg kilenc éves kislányokat, és egyre több szakértő ért egyet abban, hogy a televízió valóban egyre nagyobb befolyással van a szellemi fejlődésre, mégiscsak hasznosnak tekinthetjük ezeket a felhívásokat, még akkor is, ha vajmi kevés hatásuk van.

És a hatás még kisebb, mint egyébként lenne abban az esetben, ha ezek a szpotok gyakorlatilag hallhatatlanra vannak némítva. És ez szintén nem véletlen, az elmúlt hetekben többször kaptam föl a fejem arra, hogy hirtelen elcsendesedett a tévé, s mindannyiszor valamelyik ORTT közlemény ment, melynek végső szlogenje, a "Ne hagyd, hogy a televízió nevelje fel a gyereket" konkrétan hallhatatlan volt. Nem ízléstelen ez egy kicsit?


szólj hozzá: Ne hagyd, hogy a TV nevelje

Felnőttkori figyelemzavar

3568

Mindenkiben ott él az általános iskolai emlék arról az osztálytáról, aki óra alatt inkább az ablakon bámult kifelé, akit ha felszólítottak, soha nem tudta a választ, az évszámok nem fértek a fejébe, minden lehetséges korrepetálásra száműzve volt, az ajtót húszadszorra is ly-nal írta le, és füzetét matekpéldák helyett szerelmes versek, vagy tarka rajzocskák díszítették. Az álmodozós diák mellett aztán ott volt az ellentét: az, aki mániákusan verekedett, minden lehetséges üvegablakot betört, soha nem írt házi feladatot, és az iskolai balhék első számú főszereplője volt.

Akár az első, akár a második kategóriába tartozott valaki, menthetetlenül problémás vagy furcsa gyerek jelzővel illették, általában lemondóan nyilatkozott róla mindenki, a szülő pedig ahelyett, hogy gyermeke fejébe próbált volna látni, elküldte méregdrága korrepetálásra, vagy épp elfenekelte, és mindenki remélte, rosszaságát majd csak kinövi. Manapság, ha elég felvilágosult pedagógussal vagy szülővel van dolgunk, a gyermek segítséget kap, ha nem, cipeli – ismeretlen eredetű - problémáját egészen felnőttkorba – ahogy az jelen cikk írójával is megesett.

A problémás kisiskolások számára ma már létezik megoldás, a figyelmetlen, dekoncentrált, olykor izgága vagy épp réveteg gyermekekre a figyelemzvar kifejezést használja a szakirodalom, ami részletesen leírja, a „problémás gyermek” valóban problémás, szakszerű segítségre szorul. Gyermekpszichológusok, pedagógusok, tanulás-módszertani tanácsadók tudják, miképp lehet a gyermek számára olyan mankókat, technikákat megtanítani, amik segítségével könnyen elboldogul, és jól veszi majd az akadályokat, egy német pszichológiai szaklapból azonban kiderül, az érintettek hatvan százalékánál gyermekkorban nem ismerik fel a bajt.



olvass tovább