gyerekek

Sokkoló természet

3827

Belefutottunk egy fotósorozatba. Megmutatjuk a sokkoló képeket, csak a miheztartás végett. Nem, nem azért, hogy tegyetek valamit, mert ismerjük a csípőből érkező válaszokat: "De, hát én nem tehetek semmit!", "Én csak egy porszem vagyok a gépezetben, nincs hatásom semmire!" ... ilyen és ehhez hasonló hozzászólásokkal szoktunk találkozni, itt a cotcoton és a materiális létünkben is. Bármilyen problémát felvetünk, vagy felvet az élet, a legtöbb ember felől ilyen reakciók érkeznek. Persze, ha belegondolunk abba, hogy mégis mi a csudát tehetünk azért, hogy valahol Ázsiában ne a döglött halakat zabálják, vagy abba, hogy kisgyerekek ne a szemétben ússzanak - szó szerint -, akkor juthatunk arra a következtetésre, hogy nem tudunk odamenni takarítani, de az is eszünkbe juthat, hogy mi tudatosabban fogjuk eztán kezelni a szemetünket, esetleg nem is gyártunk annyi mocskot, mint eddig. Kis dolgok változtatják meg világot, és ezeket a kis dolgokat mi vihetjük véghez. Mi, akik a világot alkotjuk.

Nézd meg hol élünk!

Miért jó a felnőtteknek?

4283

Szinte minden nap adódik egy olyan helyzet, ami gyerekkorunkban biztosan nem ment volna át szüleink szűrőjén. Az egyik barátom előszeretettel nyal el egy hatalmas adag fagylaltot közvetlenül ebéd előtt, én meg következetesen kiiktattam az életemből a kést mint használati tárgyat. Ebben persze sokat segített, hogy nem kell hússzeleteket szétfarigcsálnom, de tény, hogy többnyire félkézzel eszem, csak villával, s ha valami makacskodik, azt egyszerűen ujjal föltúrom a villára. Borzalmas, tudom, főleg, hogy étteremben is simán megteszem, ha nem figyelek oda. Közben a lábamat felhúzom a székre, ahogy ugye szintén nem eszünk, és még olvasok is hozzá. Próbáld meg ezt úgy hét évesen otthon!

Vagy próbálj kiskamaszként beleinni a dobozba, tányér nélkül állva enni a konyhában, fogmosás nélkül lefeküdni, éjszakáig tévézni, elaludni a kanapén, nem fürödni, rendetlenségben élni, hidegen lecsót enni, munkát, leckét halasztgatni, felhevült testtel vízbe ugrani, levest nem enni, evés után nem elpakolni....  vagy éppen az ágyon ugrálni, mint ahogy mellékelt ábráink mutatják.

Szóval ha én gyerek lennék, és ezt látnám a neten apámról vagy anyámról, befejezném a szófogadást. Úgyis az egész, éveken át tartó hisztinek az a vége, hogy ezeket a dolgokat mind felszabadultan csináljuk majd. Akárcsak a szüleink...  Különösen vicces ebben egyébként, hogy az ugrabugrálást nem otthon teszik a felnőttek, hanem hotelszobákban. Ej-ej...

bed jumping fun 3 The art of hotel bed jumping (20 Photos)

best bed lead The art of hotel bed jumping (20 Photos)

bed jumping fun 15 The art of hotel bed jumping (20 Photos)

Még több itt.

És még több itt

Amiről a gyerekeinknek már fogalmuk se lesz

4302

... telefonkönyv, sárga oldalak
... írógép
... feladni egy levelet postán, levelezőlapot kapni
... kézzel írni egy házidolgozatot
... fölvenni valamit videóra
... ceruzával pörgetni a magnószalagot
... nem tudni, hogy ki hívott telefonon
... nem tudni, hogy mit csinálnak és gondolnak éppen a barátaid
... fölkelni a fotelból és csatornát váltani
... hallgatni, ahogy betölt egy számítógépes játék
... hallgatni, ahogy egy modem betárcsáz
... joystickkel lőni


... föllapozni egy lexikont
... papír alapú térképet használni útvonaltervezéshez
... nyitvatartási időben, helyben intézni bankügyeket
... megjegyezni a barátaid telefonszámát
... kézzel elfordítani a kulcsot egy autó zárjában
... tékából kivenni egy filmet (fizetni, ha nem tekerted vissza)
... befűzni egy filmet egy fényképezőgépbe
... hosszú úton az ablakon kifele bámulni, nem egy képernyőre
... várni a kívánságműsorban a kedvenc számod, hogy felvehesd kazettára
... a könyvtárból könyvet kivenni, katalógust használni
... sorban állni egy hiánycikkért
... unalmas kultúrműsort nézni a tv-ben, mert csak az az egy csatorna van
... vasárnap hajnalban sorban állni Népsportert, hogy mit játszott a kedvenc külföldi csapatod
... úttörő táborban gyümölcsszedést tanulni

... folytasd

Az idő jó, küldj pénzt!

4377

Öt éves koromban küldtek a szüleim először táborba két és fél évvel idősebb nővéremmel a Bánki tóhoz. Ködös emlékeim vannak csak az esti mezőn pisilésről és arról, hogy egy fiú fejjel beleállt az iszapba a stégről fejest ugorva, de ez nem vette el a kedvem attól, hogy egész gyermekkoromat hasonló helyeken töltsem. Imádtam, és el sem tudom képzelni, milyen lehet úgy felnőni, hogy ez kimarad az ember életéből. Izgatottan csomagolni, bőröndöt elővakarni, családtól zsebpénzt bezsebelni, listát készíteni (tíz bugyi, öt zokni, melegítőnadrág, fogkefe, szuku, toll, könyv), izgulni, hogy vajon lesznek-e haverok az általunk választott turnusban, és indulás. Szülők kivisznek a buszpályaudvarra, a vonathoz vagy éppen egészen a helyszínig, puszi-puszi, vigyázz magadra, és, és, és szabadsááááág. Esetenként pedig fogsáááág.

Alepvetően ugyanis két típusra lehet osztani a táborokat: vannak azok, amiket imádunk és vannak azok, amiket szívből gyűlölünk. Ilyen egyszerű. Gyerek fejjel természetesen érthetetlen, hogy ez utóbbiakba miért küldenek el bennünket, ám felnőtt szemmel már egészen más a gyerek fekvése, erre később bővebben is kitérünk. Utóbbi kategóriába tartoztak többnyire az iskolai táborok, amiknek volt egyfajta lehúzó jellegük. Talán azért, mert felbukkantak ott a tanárok is, akiknek eleget néztük az arcát év közben, s ugyanez igaz az iskolatársakra is: nyár van, köszönjük, nem kérünk belőletek. Életem egyik legrosszabb tábori élménye a balatoni iskolai két hetes rémálom, ahol két sírógéppel kerültem egy szobába, s bizonyos pszichológiai törvényszerűségek mentén ez a sírós vigyetekhazaaaaa rám is átragadt. Anyám nem is nagyon értette, mi történt az ő táborfetisiszta lányával, úgyhogy maradtam... Mellesleg ebben az évben volt az angolnapusztulás, ami külön bájt kölcsönzött a tóparti üdülésnek.

De inkább evezzünka vidámabb vizekre. Kedvenc táborom Fadd Domboriban volt (azóta sem értem ezt a településnevet) a Duna partján, ide minden évben boldogan repültünk a nővéremmel. A két gondnok (Ernő bácsira a mai napig élesen emlékszem) mellett huszonéves, akkoriban kiteljesedett felnőttnek tűnő lányok vigyáztak ránk, ami olykor meghaladta képességeiket. Egyiküket fiúzásért el is bocsátották, sósra is sírtuk aznap a tejbegríz vacsorát. Hogy mivel töltöttük a napjainkat? Mindenféle játékokkal természetesen. Reggel átestünk a szobatisztasági versenyen, amit évről-évre sikerült megnyernem, s egészen biztos, hogy inkább a veszíteni való képtelenségem motivált mintsem a rendszeretetem... Ruhák élükre hajtva, fogkefék hadirendben, ágy katonásan. Ezek után ment a pingpong, a pötyögés és forgózás, a számháború, a fiúk figyelése, a kinek ki tetszik izgalma, a mások kiközösítése, a gyilkosozás és a csocsó a társalgóban, esténként meg természetesen a tábortűz és a tábori nóták dalolása. A mai napig néha bringázás vagy zuhanyzás közben akaratlanul tolulnak a számra a sorok: "Fekete tengereeen fehér sziklák alaaaatt" - és hasonlók.



olvass tovább

Majd anyu kifizeti!

4750

Bizonyára hallottátok a hírt, miszerint két kiskorú és egy fiatalkorú srác azzal múlatta az időt, hogy a telepen parkoló buszokat dobálták és csúzlizták. A busztársaság akár több millió forintos kártérítést is követelhet a szülőktől. Hogy is van ez?

Körzővel a fába

Kár lenne tagadni, hogy életében legalább egyszer mindenki vandálkodik. Tipikus ilyen eset, mikor általános iskolában a padba karcoljuk az aktuális szívszerelmünk nevét vagy nyilvános vécékben firkálgatunk alkoholos filccel. Ha megrögzött körzősek voltunk, akkor az évek során végig lehetett követni a szerelmeink neveit, de a művünk akkor sem tűnt el, ha alkoholos filccel dolgoztunk, hiszen a takarítónők csak a legritkább esetben tudták orvosi műgonddal eltüntetni a stigmákat. Miután felnövünk a karcolhatnék bennünk marad, mindeközben megtanuljuk felmérni, hogy melyik az a helyzet, amikor hozzáteszünk valamihez és mikor rongálunk szándékosan. Ez utóbbi bűncselekmény, épp ezért járt pórul az a három fiatal, akik hobbiból tettek tönkre parkoló buszokat. Többségünk érzi, hogy amíg a vadi új csuklós busz kárpitját felszakítani nem vicces, addig egy düledező romkocsma félhomályában bátran összefirkálhatjuk a falat, hiszen előttünk ezt már oly sokan megtették.

De mégis hol az a határvonal, amit már nem ér átlépni? Szimplán a törvény ereje az ami visszatart, vagy szépérzékünk kezd ordítani, mielőtt belefutnánk mondjuk egy frissen ültetett virágágyásba? Az első húzóerő - mint kiderült - képtelen maradéktalanul visszafogni a túlbuzgó fiatalokat, pláne akkor, ha rögvest kiderül, hogy a busás pénzbüntetésen túl nincs más szankció. Az, hogy a már említett határvonal hol helyezkedik el, nagyban függ a szülőktől is. Én például számtalanszor hallgattam végig, hogy miért kell hülyeségeket firkálni, fújni, karcolni, talán épp ezért sosem fordult meg a fejemben, hogy komolyabb kárt tegyek valamiben. Aztán egyszer csak bekövetkezik az a pillanat, amikor a gyerek nem érzi, hogy az amire készül, még rég túllépi a jófejség határait. Akkor ezt most kinek a hibája? Mondhatnánk, hogy a gyereké, mert hát egyikünknek sem magyarázták el napjában ötször, hogy "Fiam ne törjél-zúzzál, mert az rossz!" mégis érezzük, hogy mekkora kilengést engedhetünk meg magunknak. A nyári fesztiválszezon alatt például rengeteg cotcotos matricát ragasztgattunk széjjel, de kimondatlanul is tudtuk, hogy melyik az a felület ami még szóba jöhet és mi az, amit pofátlanság összeragacsozni.



olvass tovább