gyász

Ér röhögni?

4587

"Az egész őrület, amit művelek, azt szolgálja, hogy olyasmivel csaljak nevetést az arcodra, amin egyébként nem szoktál röhögni. Utána lehet, hogy kérdőre vonod magad: 'Hát ezen meg mér' nevettem?' - mert talán nem érzed illendőnek. De már nevettél, úgyhogy késő. Rászedtelek." - olvashattuk a Magyar Narancsban a Tarantino interjúban nemrég (XXI. évf., 36. szám). A Becstelen Brigantyk (a fordításért pofon járna) másodszori megtekintése után még zseniálisabbnak tartom ezt a kijelentést. Sose tapasztaltam még ilyen élesen ugyanis, mennyire hat ránk környezetünk, mennyire függünk véleményalkotásunkban attól, hogy mit gondolnak a többiek.

Mindkét alkalommal elég rendesen telezsúfolt teremben néztem a filmet, ám a két élmény között zongorázni lehetett volna a különbséget, és nem azért, mert másodszorra már tudtam, miről is van szó. A kerettörténet bizonyára azok előtt is ismert, akik még nem látták Tarantino legújabb, önmaga által csak mesterműnek nevezett alkotását: egy náci-lepte Franciaországban járunk, ahol egy nemes cél köt össze egy ifjú lányt és Brad Pitték csapatát: nácikat ölni. A téma tehát kényes, a nácik félelmetesek, Hitler félelmetes, és az egész II. világháború úgy ahogy van félelmetes, a legkevésbé sem vicces - általában. A Holocaustra gondolva elborzadni, csendben fejet rázni, könnyeket elmorzsolni tanultunk meg, s ha valaha valakit szíven ütött az, ami akkor történt, nem is nagyon reagál mást a téma kapcsán még akkor sem, amikor a dokumentumfilmipar kimeríthetetlen kincsesbányaként tekint az adott korra, s naponta tol elénk egy világháborús elemzést.

Az Inglourious Basterds mindazonáltal vicces film, sokkal vicesebb annál, mint amennyire engedjük magunknak, hogy viccesnek találjuk, és ezt jól példázza két élményem. Első alkalommal a tömött teremben tökéletes stratégiai pontokon elszórva ült egy-egy öblösen kacagó férfi, akik az első tíz percben mintegy felmentést adtak az egész nézőtérnek, így igazán önfeledt szórakozássá vált az az együtt töltött két és fél óra. Olyannyira eggyé vált a nézőtér és a film, hogy még a felhangzó tüsszentésre is többen reagáltak az ismeretlen élménytársak közül. Nem így azonban másodjára, mikor se öblösen, se harsányan nevetők nem ültek a teremben, így az emberek többsége inkább csak félve kuncogott egy-egy jeleneten, s többnyire az ártatlanabb fajtákon.



olvass tovább

"A bánat, amely nem beszél"

6175

Kilenc éve már, hogy meghalt a nagypapám. Nem tűnik ez olyan hosszú időnek, mégis csak néhány momentumra emlékszem. Arra, amikor apu felhívott a hírrel. Aztán a temetésre, ahogy állt a sír mellett és könnyeit legyűrve búcsúztatta őt. Az is rémlik, hogy noha nagyon szerettem a nagypapát, képtelen voltam bármilyen vigasztalót mondani apának, és ettől nagyon kínosan éreztem magam. Sírtam persze én is, de az ő fájdalmát nem értettem, nem tudtam kezelni, feloldani. Így volt ez akkor is, amikor pár hete újabb haláleset történt a családban…

Minden elválás kiszakít belőlünk egy darabot, siratjuk az elmúlt szerelmet, a tőlünk távolra került barátokat, elhunyt szeretteinket. Minden esetben veszteséget élünk meg, ám amikor hozzánk közel állóról van szó, sokkal intenzívebb a reakció, amely persze függ számtalan tényezőtől: az elhunyt életkorától, a hozzá fűződő kapcsolat jellegétől, a halál módjától és az adott társadalmi, kulturális környezettől.

more

A gyász pszichológiai szempontból nem állapot, hanem egy összetett folyamat, amelynek több szakasza van Pilling János pszichiáter szerint. Az első a sokk, amikor a halál híre érzelmi bénultságot vált ki. Funkciója a késleltetés, az érintett így fokozatosan engedi magához a megrázkódtatást. Ez a fázis tarthat pár percig, de akár napokon át is. A kontrollált szakaszban tudatosul a hozzátartozóban a számtalan megoldásra váró feladat, amelyek segíthetnek elterelni a figyelmet a tragédiáról. Ekkor rendkívüli önkontroll figyelhető meg a gyászolónál, ami jobbára a temetésig tart. A pszichiáter szerint fontos a szertartáson való részvétel, hiszen ilyenkor történik a búcsúzás az elhunyttól, ez segít lezárni a sokk szakaszát.

A tudatosulás fázisa az egyik legnehezebb a gyászoló számára: már nincs mit intézni, ekkor válik „valósággá” számára a hiány, a veszteség. Ilyenkor a környezettel való kapcsolatra is az ambivalencia, az érzelmileg túlfűtött kitörések és a visszahúzódás váltakozása jellemző. Ugyanakkor az ezt követő átdolgozási szakaszban a rossz emlékek mellé a szépek is visszatérnek, az emóció mellett megjelenik a racionalitás, a gondolatok középpontjában még mindig az elhunyt áll, de a korábbi szimptómák intenzitása csökken. Az utolsó, adaptációs fázisban a gyászoló már képes kifelé fordulni, s bűntudat nélkül örülni az élet nyújtotta szépségeknek.

Szakértők szerint a ma embere, főleg a nyugati társadalmak tagjai, nem tudnak gyászolni, pontosabban sokkal nehezebben vagy egyáltalán nem élik át ezt az érzést. Eleink nem véletlenül gyászoltak egy egész éven át, így ugyanis módjuk volt arra, hogy minden ünnepet és évfordulót megéljenek az elhunyt nélkül. Ez és a közösség támogatása sokat segített a gyászolónak feldolgozni a veszteséget.

Ma már az emberek igen rövid ideig hordják a fekete ruhát, azonnal visszamennek dolgozni, elmenekülnek az érzés elől, ezért azt jóval hosszabb idő alatt dolgozzák fel. Félünk a haláltól, illetve a halál tabutéma, s nem az élet részeként fogjuk fel, hanem valamiféle rémületes, távoli dolognak, annak ellenére, hogy emberek százainak halálát nézzük végig egy-egy híradóban. Olyankor eszünkbe jut, hogy ez velünk is megtörténhet?

Elhunyt a legjobb időjós

7885

Hatvanhat éves korában meghalt Magyarország leghitelesebb időjárás-jelentője, H. Bóna Márta. A szakember több mint negyven évig dolgozott az Országos Meteorológiai Szolgálat előrejelző osztályán. Az előbb megjelölt titulus hivatalos: a televíziónézők több ízben választották a leghitelesebb televíziós női meteorológusnak, legutóbb 2010-ben – olvasható a Hirado.hu hírportálon.

H. Bóna Márta felvidéki családba született, iskoláit a dunántúli Rácalmáson, majd Székesfehérváron végezte. Később Budapesten az ELTE matematika-fizika szakára járt, majd meteorológiát hallgatott. Búcsúztatásáról később dönt a család.

Gyászolj velünk!

8338

iRip. Talán ez volt a legviccesebb gyászüzenet – hiszen, mint az utóbbi években kiderült, egy gyászüzenet igenis lehet vicces -, amit a Facebookon olvashattunk Steve Jobs halálával kapcsolatban. A viccfaktoron túl van egy komolyabb tanulsága a szónak, érdemes tehát ízlelgetni egy kicsit: az mégpedig, hogy mennyire átalakult a gyász szertartása, fogalma a közösségi médiának hála, ami persze nem azt jelenti, hogy ne lenne a fogalom körül sűrű homály.

A közösség gyász tehát új értelmet nyert a Facebook-érában. Persze stílszerű és érthető, hogy a digitális médiát forradalmasító cégvezetőt az interneten gyászolják, de emlékezzünk: ugyanez történt Michael Jackson halála után is. A szakértőket is meglepte ráadásul, hogy a pár nappal ezelőtti bejelentés után mekkora roham indult: a Twitter felhasználói 12 óra alatt két és fél millió bejegyzést produkáltak, azaz nagyjából megtelt a hálózat Jobsszal. A Facebookon dettó.

olvass tovább

Nem tudunk gyászolni

8379

Geoffrey Gorer, angol szociológus szerint modern társadalmunk úgy kezeli a halál kérdését, ahogy a 18. század társadalma viseltetett a szexualitással szemben. Tabunak nyilvánítjuk és kínos róla beszélni. Lehet valami az állításában, ugyanis csak közvetlen környezetemben több olyan embert tudok említeni, akik a feldolgozatlan gyász terhét hordozzák, többen közülük évek óta. Persze, nem könnyű manapság megbirkózni a halál eljövetelével, és ebből adódóan nem tudunk „jól” gyászolni sem, hiszen kikoptak azok a rítusok és szokások, amik évszázadok, sőt évezredek lélektani tapasztalatait hordozták, hogy segítsenek szembenézni az elkerülhetetlennel és feldolgozni a veszteséget. Erdély bizonyos részein például szokásban volt, hogy az asszonyok, amikor középkorúvá lettek, elkezdték hímezni saját halotti leplüket, amivel majd le lesznek takarva a ravatalon. Ezzel saját maguk és szeretteik számára is tudatosították, hogy az élet múlandó. A veszteség feldolgozását szolgálta a virrasztás, a halotti tor és a gyászruha meghatározott ideig történő viselése, hogy csak a legismertebb szokásokat említsem.



olvass tovább