fogyasztás

Neked nem kell, nekem kell

2917

Szuper, hogy van bazárunk, ezzel ugyanis a turkálás öröme mellett a jótékonyság is hangsúlyos, és még a hulladékot is csökkentjük, hisz újrahasznosítunk. Erről a szub.hu magazinban meg is emlékeznek nagy örömünkre, s ott ajánlanak egy oldalt, amit gyorsan meg is néztünk.

A freecycle.org magyar csoportjába lépve már böngészhetünk is a felkínált és ingyenesen elvihető cuccok között, s azt is csekkolhatjuk, nem kell-e éppen valakinek egy olyan sarokkanapé, amit az utcára készülünk kitenni, mert újra cseréltük. Oké, hogy működik barátok között meg családban az ide-oda passzolgatás, de nyugodtan ki lehet ezt bővíteni, és minden háztartás rogyásig van olyan holmikkal, amiket eladni nem lehet, mert pénzben kifejezhető értékük nemigen van, de használható, teljesen ép bútorok, gépek, eszközök, edények, könyvek.

Ezen az oldalon pedig egyszerűen felkínálhatja mindenki azt, amije van, és szépen továbbadja valakinek, akinek éppen arra van szüksége. Hulladéktermelést, fölösleges költekezést csökkentve ezáltal. Szerintünk ez jó. És szerinted?

Gépnarancsok lettünk?

2944

Bizonyára sokaknak ismerős a Stanley Kubrick rendezte zseniális Anthony Burgess-könyadaptáció, a Mechanikus Narancs (Clockwork Orange), ami komoly eszmefuttatásokra késztetett és késztet a mai napig életem legmeghatározóbb filmje, a Gépnarancs.  Nyilvánvaló, hogy Alex, a film főhőse, erőszakos, durva fiatal, aki valamilyen traumát szenvedhetett el élete során és a legkegyetlenebb gaztettektől sem riad vissza. Egy gyilkossági ügy kapcsán hamarosan rendőrkézre kerül, börtönbe csukják, szabadulásának feltételéül pedig egy új módszer kipróbálását szabják, melynek értelmében Alexet két hét alatt „kigyógyítják” bűnözői romlottságából, mindezt úgy, hogy lekötözik, szemhéját kifeszítik, s olyan felvételeket nézetnek vele ilyen állapotban, melyek egyértelmű testi tüneteket produkálnak a fiúnál, olyanokat mint hányás, rosszullét. Mindezek után újra a nagyvilágba bocsátják Alexet. Bármikor, amikor a későbbiekben erőszakra vetemedne, fizikai rosszullét kerülgeti, így képtelen bármilyen testi sértés elkövetésére. Ellenben egy valamivel nem számolnak: Beethovent hallgattatnak a terápia alatt a fiúval, – aki mellesleg brutális személyisége ellenére rajong a komolyzenéért-, s visszatérve immár a civil világba, nem tudja elviselni, ha meghallja azt a bizonyos kilencedik szimfóniát. Ennyit a történetről.



olvass tovább

Lábnyom, hátizsák, életszopóka

3134

Szóba került az üzenőfalon az ökológiai lábnyom, s sajátunk kiszámolása, s büszkék lehetnek, akik három hektár alatti területet használnak fel létezésükhöz képletesen élve. Pedig három hektár hatalmas, gondoljunk csak bele. És gondoljunk bele abba is, mi van azokkal, akik lábnyoma inkább a nulla felé közelít, ők hogy élnek túl. Utánanéztünk a fogalmaknak, és bemutatunk két találmányt, ami a harmadik világ szegény népein segíthet. Ami nekünk a hűtőszekrény és a jéghideg felfrissülés egy forró nyári napon, az nekik agyagedény és fertőzött víz szipkázása.

Az ökológiai lábnyom nem egy tökéletes mutató, sok szempontot figyelembe vesz ugyan, de sokat ki is hagy. Ezért támadták is elegen, de nincs jobb, és egyezményesen elfogadtuk, viszonyítási, kiindulási alapnak jó tehát - feltéve, ha alapos tesztet végzünk el, nem egy elnagyoltat. A lábnyom fogalmát a kanadai William Rees alkotta meg a kilencvenes évek elején, s nagysága azt hivatott megmutatni, valamilyen formában kifejezni, hogy életmódunk, táplálkozásunk, közlekedésünk, szeméttermelésünk mekkora földterületet vesz igénybe, azaz amin elfogyasztott javaink megtermelhetők és előállított hulladékaink eltüntethetők. (Persze ez utóbbi máris sántít, hiszen sok olyan hulladékot hagyunk magunk után, ami megmarad.) Lábnyomunkat csökkenthetjük fogyasztásunk mérskélésével - ebbe az energiafogyasztás is beletartozik, újrahasznosítással, helyi termények fogyasztásával, nem motorizált közlekedéssel, szelektív gyűjtéssel, komposztálással, a húsfogyasztás elhagyásával és még ezer más módon.

Természetesen a térségek, országok lábnyoma igen eltérő, vezető helyen az Egyesült Államok áll körülbelül 12 hektár/fővel, fej-fej mellett haladva az Egyesült Arab Emírségekkel. Kína saját lábnyomát megduplázta az elmúlt években, de mi se örülhetünk nagyon, mert bőven a fenntarthatóság fölött vagyunk a 3-4 körüli átlaggal. Igazságosan egy emberre 2007-es népességi adatokkal számolva 1,8 hektár jutna. És lábnyomunk természetesen egyre nő. A sereghajtók Banglades, Afganisztán és Szomália. Részletes jelentések innen tölthetők le.

Nem csak lábnyomunk van azonban, létezik az úgynevezett ökológiai hátizsák is, ami azt mutatja meg, a különféle, nem lakóhelyünkről származó termények előállítása és szállítása hány kiló üvegházhatású gázt juttat a levegőbe. Ezek szerint egy brazil csirke hátizsákja 2,2, egy kiló indonéz rizs hátizsákja pedig 1,6 kiló ilyen gázt tartalmaz. Egy ócsó kínai pólón pedig egy hat kilós hátizsák csüng. Megdöbbentő.

Hogy érzékeltessük az eltéréseket, bemutatunk két találmányt, ami a majdhogynem lábnyomnélküliek életét hivatott segíteni, olyan emberek mindennapjait, akik nem ivóvízzel húzzák le a wc-t, nem azzal mosogatnak, akiknek egyáltalán nem áll rendelkezésüke iható víz, s olyanokét, akik számára az elektromosság nélküli élelmiszerhűtő akár életmentő lehet.

Afrika azon területeinek lakóin könnyíthet Bah Abba 1995-ös találmánya, akik elektromossággal nem, vagy csak elvétve találkozhatnak, ezért az élelmiszerek hűtése egyáltalán nem megoldott, ilyen például Nigéria vagy Szudán. Olcsó, egyszerű és hatékony módszert fejlesztett ki, ami egyébként számunkra is hasznos lehet egy nomád vidéki nyaraláson, ha tikkasztó a hőség. A szerkezethez nem kell más, mint két, eltérő méretű, ám azonos formájú agyagedény. A kisebbet - ami nem lehet magasabb a másiknál - belehelyezzük a nagyobb edénybe, s a kettő közti legfeljebb egy ujjnyi hézagot feltöltjük homokkal. Ezek után a homokra vizet öntünk, ebből jó sokat elnyel majd, s lehetőleg árnyékos helyen magára hagyjuk. A rendszer lehűlése mintegy fél napot vesz igénybe, s innentől naponta után kell töltenünk vízzel, de a párolgás és az agyagedények szigetelése miatt a kisebb edényen belüli hőmérséklet szép lassan egyre lejjebb kúszik.

http://farm2.static.flickr.com/1052/533787809_f6d460b317.jpg



olvass tovább

Ez itt a reklám helye?!

3672

Néhány egyszerű, közismert megállapítással kezdeném, és fokozatosan haladnék a reklámjelenség bonyolultabb okainak elemzéséig. 

1) A reklámokat a vásárló fizeti meg. Ez egyrészt abszolút nem kívánatos a vásárlónak – sem a többletköltségek, sem az ezen előállított agyzsibbasztó reklámtartalom –, másrészt öngerjesztő folyamatot vált ki (több reklám, nagyobb kelendőség, még több bevétel, még több reklám stb.)

2) A reklámok hazudnak. Például belső ellentmondásaikból is bizonyítható ez. Kizárt dolog, hogy „a legtöbb, ami az életben adható” az egyik nap egy pohár tea, másnap egy kávé, valami déli gyümölcs, megint máskor egy drága autó legyen. Ha az OMO jobb, mint az összes többi mosószer, akkor egyidejűleg nem lehet a Persil is jobb, mint az összes többi, és fordítva. Ezen állítások közül csak az egyik lehet igaz, vagy egyik sem. Ez utóbbi a valószínű, mint ahogy az is valószínű, hogy a téves állítások nem csak úgy véletlenül, hanem tudatos és haszonleső hazugságokból keletkeznek, és így a reklámok erkölcsi szintjét is jellemzik.

3) A reklám elértékteleníti a szavakat. Az olyan kifejezések, mint „legnagyobb öröm”, „boldogító érzés”, „a szeretet ajándéka”, „a legtöbb, mi az életben adható”, „fedezd fel az élvezés örömének művészetét”, „a boldogság csúcsa”, „mindennapi varázslat”, „a teljes élet öröme”, „a csúcs felfedezésének vágya”, „önfeledt pillanat” – korábban csak a szerelmes regényekben szerepeltek, s ott is módjával. A szavak elértéktelenedése maga után vonja az érzelmek devalválódását is: egyre nehezebb lesz szerelmet vallani „életem egyetlen kincsének” ebben a reklámözönben, s lassan már szerelmet érezni is egyre lehetetlenebb.

4) A reklámok – éppen a köztük lévő ellentmondások miatt – kioltják egymás specifikus hatását. Hiába döngölik agyunkba „A” mosószer előnyeit, ha utána öt perc múlva már „B” mosószer a legjobb, majd ismét egy másik. Így egyik reklám sem tudja elérni a kívánt hatást, és ezért az egyes cégek a hatékonyság fokozása érdekében egyre durvább reklámfogásokkal próbálnak átmeneti előnyöket elérni.



olvass tovább

Egy falat kenyérre se futja

3715

A címben szereplő mondat valóban képes volt elhagyni a minap egy olyan ember száját, kinek havi nettó jövedelme bőven meghaladja a háromszázezer forintot. Sokat beszélgettünk már a csajokkal arról, hogy vajon miféle nemzeti hobbink nekünk A. folyamatosan egymás pénztárcájában kutatni, B. folyamatosan tragikusnak vélt anyagi helyzetünkről siránkozni. Mert vagy az egyiket vagy a másikat, de valamelyiket biztos, hogy mindnyájan űzzük. Ki amatőr szinten, ki profiként.

Rinyálunk mi is, ha épp nem futja karibi nyaralásra vagy tonna új ruhára, de alapvetően köszönjük jól vagyunk, és eszünk ágában sincs az anyagi felemelkedést a napi jóérzés elé helyezni. Nem akarjuk elpuffogtatni azokat a közhelyeket, hogy a pénz nem boldogít, de adja magát a kérdés, hogy a siránkozás vajon boldogít-e, s hogy vajon miért mindig felfele nézünk, miért az fáj, amink nincs, miért nem azt nézzük, mennyivel jobban élünk, mint az emberek igen nagy százaléka. (Ugye emlékeztek erre?)

Jobb lesz-e vajon az illetőnek, aki minden buliba invitálás után hosszasan kifejti, hogy épp éhen halni sincs pénze, nemhogy szórakozni? (Tegyük hozzá, hogy emberünk az éhhalál szélén vagyonokat költ hobbijaira.) Vajon mi célja van ezzel? Hogy adjunk neki pénzt? Hogy szégyelljük magunkat amiért máshogy csoportosítjuk költőpénzünket mint ő? Hogy csak úgy szimplán érezzük magunkat szarul? Hogy ne menjünk el mi se? Hogy kezdjük el faggatni, és hallgassuk végig ezredszer siralmas anyagi helyzetét? Fogalmam sincs. És vajon ők nem érzik, hogy ez kínos? Vagy vegyük azt az embert, aki köztudottan jól keres, mégis folyamatosan mindenkit anyagi nehézségeivel traktál. Ja, hogy drága két autót fenntartani? Tény. De nem kötelező. Miért fókuszálunk mindig arra, amire nincsen pénzünk, és miért adunk ennek hangot? Tulajdonképpen kit érdekel ez rajtunk kívül?

És ott van a másik pont, az egymás zsebében való kutatás. Honnan volt pénze elutazni? Miből vette a cipőjét? Vagy kicsit máshogy. Hova tűnik hó végére az összes pénze, ha kb. ennyit keres, a párja kb. ennyit, az összesen ennyi és ennyi. Mire költik? Nem teljesen mindegy ez tulajdonképpen nekünk? Nem beteges, hogy erre pazaroljuk energiáinkat, hogy egymással erről beszélgetünk? Hogy kinek mennyi pénze van és azt mire költi? Nem bizarr, hogy itt, a cotcoton is oly sokszor ez az első reakció? Nekem erre nincs pénzem/neki erre honnan volt?

Szerintetek miért csináljuk ezt?