filozófia

Az idő mérői

3507

A napokban elgondolkodtam azon, hogy - bár egyterű - a lakásom minden zugában van óra. Van a konyhában a tűzhelyen, van a hűtőn, a mosogató felett, a nappaliban vagy három, a hálóban, persze ott eldugva az ágy, meg a fal közé, hogy meghalljam, ha csörög. Aztán a fürdőben is van egy óra, oda azért kell, hogy mutassa mennyit pöcsölök, mondjuk elég stresszes. Mindennek ellenére, sose nézem, tudom, hogy épp mennyi az idő, néha igazán meg tudok lepődni. Kivéve éjszaka, amikor felriadok valami színes kis álomból, valahogy akkor mindig eltalálom, hogy megközelítőleg mennyi az idő, plusz/mínusz tíz perc pontossággal.

Az időt lemérő szerkezetek! Nézegesd!

more

Az idővel elég furcsán vagyok. A világ létező legérdekesebb dolgának tartom. Végtelenül szubjektív, de egyénen belül is. Teljesen másként érzékelem az idő múlását egy buszmegállóban, mint egy laza, de velős baráti csevegés során. Vagy elég csak arra gondolnom, hogy milyen iszonyú lassan teltek el a kémia órák, ehhez képest a történelem órák pikk-pakk elillantak, pedig mind a kettő pontosan negyvenöt percig tartott. "Szerelemmel múlik az idő (Idővel múlik a szerelem... - de ez most nem tartozik ide) szólás. Amikor boldogság van, benne vagyunk a tutiba, úgy telnek a a hetek, hónapok, évek végtelen sorozatai, hogy egyszer csak arra leszünk figyelmesek, hogy bizony létezik a végesség, az elmúlás. Szép dolog ez, de mégis hogy van? Az odáig rendben van, hogy hol gyorsabbnak érzékeljük, hol lassabbnak, de mégis mikor találtuk ki azt, hogy egy perc hatvan másodperc legyen? És egyáltalán az idő első pontja hol volt? Elfogadom, mert kénytelen vagyok elfogadni, hogy a zsidó-keresztény hagyomány korszakjelölő dátumától, Krisztus megjelenésétől számolja az időt. És innentől kezdve az idő progresszív lett, mármint kötelezően fejlődést hozó, feltételezi, hogy a társadalmak, az emberek, az egyén fokozatosan, fejlődik az idő múlásával. Ennek némileg ellent mond Cicero dumája, az "O tempora o mores" - "Ó, idők, ó erkölcsök" (utálom, ha valahol latint közmondást, szólást olvasok, én épp nem jut eszembe, hogy mit jelent, és nem írják oda, hogy mit jelent... Bosszantó, ne feltétezze senki, hogy tudom értelmezni a latin szöveget, hiába tanultam hat éven keresztül.) -, mert ez az idővel és erkölcsökkel kapcsolatos gondolat, nem éppen a fejlődést hozza az idő. Hiszen az erkölcs mindig is pozitívum volt, tehát annál jobb mi lehet, ennek ellenére minél idősebb valaki, annál erkölcstelenebbnek érzi a világot, holott a világ és a benne élők nem változnak, csak a gondolkodó, szubjektív élete, tudata, felfogása, szelleme. Ezt az elméletet követte Darwin is, amikor az idő múlásával, a emberi faj fejlődését állította. Bár evolúcióelméletét időről időre kikezdi a tudomány, egyelőre eszerint létezünk.

Az 1980-as évek végén különböző tudományágakkal (például biokémiával, matematikával vagy jogtudománnyal) foglalkozó szakemberek egy radikális csoportja lényegében szakított a darwinizmus mindenféle változatával, hitelt nem érdemlő elméletként értékelve azt, és egy laza nemzetközi hálózatot hozott létre. A világ és az élet tudatos eredetét valló alternatív szemlélet az Egyesült Államokból indult ki, és az intelligens tervezés mozgalmaként (Intelligent Design Movement, ID vagy IDM) vált ismertté. Az intelligens tervezés iskolája egy olyan intellektuális mozgalom, amely kétségbe vonja a naturalista eredetmagyarázatokat, amelyek jelenleg a természettudományos kutatómunkát és az oktatást uralják. Tehát, ha kidobhatjuk az eddigi darwinizmust taglaló tudományos könyveket, akkor az idő ilyen fajta tulajdonsága is felejthető lesz, és talán meg is változna az egészhez való viszonyunk, lehet, hogy tök mást hinnénk. Amennyiben igaz, hogy gy fejlettebb intelligencia hozta létre az emberi fajt, és ezáltal a civilizációnkat, akkor az is lehet, hogy a mai napig egy más intelligencia irányítja az időérzékünket, és az is lehet, hogy épp emiatt, érzékeljük másként az időt egy kellemes időtöltéssel, fiatalon, mint magányosan és öregen.

Ezeken az órákon, a galériában, elvész az időnek, mint információnak a közlése, hiszen - bár funkciójuknak, tökéletesen megfelelnek-, a szépérzékünkre vannak inkább hatással. Ezekből a formákból szépen látszik, hogy hova fejlődik a világ, szépapáink bim-bamozó órái már sehol sincsenek, ehelyett vannak ezek... Szépek?

Kéne valami? Rendezkedj!

3669

Bárhol meglátom azt a két szót, hogy "feng shui", lapozok, klikkelek, fordulok máshová. Annyira pejoratív mögöttes tartalma lett ennek a kifejezésnek, hogy akkor sem fogok csodálkozni, ha csak kevesen néztek bele ebbe a cikkbe. Én nem tettem volna, tuti. Na, de a kedvenc témámnak, a makrobiotikus étkezésnek is köze van a feng shui-hoz, és persze a lakberendezésnek. Valamint mindennek, aminek köze van az emberekhez, a testünkön kívüli léthez. A kilencvenes évek végén olyan eszement hévvel robbant be a feng shui a lakberendezési divatba, hogy emlékszem, az amúgy racionális anyám is elkezdett lakberendezni, akváriummal, kristályokkal és növényekkel vacakolt. Én már akkor is egy hülyeségnek tartottam az egészet, de ha már ekkora méretű irodalom született a téma köré, és a Ludditák is megénekelte - az ellenkezőjét -, akkor a cotcot olvasók sem maradhatnak ki az őrületből. Nyilván az unalomig ismételt dolgokkal sokan tisztában vagyunk, de mégis mi a feng shui alapja, racionális szemszögből nézve miként lehet bizonyítani a létjogosultságát? Erre keresem a választ. 

Mi ez? Feng shui

A feng shui a környezetünkkel foglalkozik, a terekkel amelyekben élünk, létezünk, dolgozunk, de legfőképpen azzal, hogy ezek a testünkön kívüli terek miként hatnak ránk, szellemünkre, testünkre, lelkünkre. Nem kérdőjelezem meg, hogy az otthonunk saját személyiségünk meghosszabbítása, kiterjedése, de mégis szkeptikusan állok ahhoz a dologhoz, miszerint egy-egy érmefüzér vagy bonsai a lakásomban pozitívan befolyásolná a létemet. Tisztában vagyok vele, ha rendetlenség van körülöttem - konstans -, akkor valami nincs rendben a lelki világomban, a káosz jelképes, s ugyanígy a rendmániás időszakaim is mutatnak ezt-azt. Maga a név, illetve mindaz, amit a feng shuiról tudunk keletről ered, ott több ezer éves gyakorlat a feng shui elvei szerinti építkezés, lakberendezés. A szavak jelentése: szél és víz. Alapját a ji csing tartalmazza, amely minden dolgok leírását tartalmazza. Két iskola alakult ki a feng shuival kapcsolatban, az iránytű és forma iskola. A feng shui jelentése: ösztönösen, bensőnktől vezérelve átélni szívünk szavát, testünk működését. A legfontosabb a yin és a yang egyensúlyának a megteremtése, épp úgy, ahogy az egész életünkben erre törekszünk. amennyiben akár a yin, akár a yang túlsúlyba kerül, kellemetlen érzés kerít hatalmába minket, akkor is, ha ezt tudatosan nem is fogjuk fel. Az emberek - és minden élőlény - vonzódnak azokhoz a helyekhez, ahol a yin és a yang egyensúlyban vannak. Fontos tudni, hogy minden embernek a yin és yang egyensúlyára van szüksége, tehát a saját ízlésünknek minden esetben meg kell felelni. Hogy némileg ez egyszerűbb legyen, lássuk mik a yin és a yang megjelenési formái! A yin: sötét, nőies, föld, völgy, tigris, íves, kerek, alacsony, díszes, vízszintes, természetes, az ellentétpárjai ennek, tehát a yang: világos, férfias, menny, hegy, sárkány, egyenes, szögletes, magas, egyszerű, függőleges, geometrikus. Aztán itt van a másik felfoghatatlan dolog, a chi, ami a feng shui legfontosabb fogalma. A chi az életenergia. "A chi olyan, mint az áramló szél, pozitív, amikor szabadon áramlik, fénybe vonva mindent, amit megérint" (Li Pak Tin). A chi azonban, ha megreked egy sötét sarokban, negatív energiává válik. Akár ezek alapján is nekiveselkedhetünk harmóniát teremteni az otthonunkban, de azért ennél vannak jóval konkrétabb tanácsok is. 



olvass tovább

Te cinikus állat!

3782

Miután az irónia mibenlétét már többé-kevésbé kiveséztük, talán nem árt tisztázni a közte és a vele rendszeresen összemosott cinizmus között fennálló különbségeket. Ez utóbbi nem pusztán egy sokak által alkalmazott beszédmód, hanem inkább a társadalmi és az emberi viszonyokra vonatkozó szemlélet, ami persze gyakran él az irónia, vagyis a tettetés eszközével is.

Egy mai értelemben véve cinikus megjegyzés - habár nyilván lehet kifejezetten szellemes - mindig tartalmaz valami mélyen keserű hozzáállást a hagyományosnak nevezhető emberi értékekhez, például az önzetlenséghez, a részvéthez, a becsülethez, az őszinteséghez, emiatt az általában vett iróniával szemben legfőbb jellemzői a kiábrándultság, a maró gúny (szarkazmus), a közöny, a tiszteletlenség. Leegyszerűsítve azt is mondhatjuk, hogy egy igazán, következetesen cinikus személy manapság mindig mindenhol mindenkivel és mindennel kapcsolatban rosszhiszemű: szerinte az emberi tettek mozgatórugói csakis az önös érdekek lehetnek, aki megszólal, az máris hazudik, igazság nincs, az önzetlenség képmutatás, a túrós palacsinta pedig nem étel, hanem állati váladéklepénybe töltött állati váladékmassza csupán. Mindezekből ráadásul szívesen csinál viccet is az illető, amivel viszont könnyen megbánthat másokat - feltéve, ha egyáltalán megértik, hogy miről beszél.

Napjaink Magyarországának legfőbb cinikus ikonja kétségtelenül a sánta Dr. House - aki persze éppen azért lehet ikon, mert a sorozat minden egyes epizódjában kiderül róla, hogy mégis érző szív dobog a kebelében -, a legnépszerűbb "ideológusok" pedig a South Park forgatókönyvírói. De hol találjuk a jelenség gyökereit? Nem túl meglepő módon az ókori görögöknél.

Diogenész a lakóhelyén, körülötte legjobb barátai



olvass tovább

Őshedonisták

4072

Mi más is juthatna egy mai fiatal eszébe a hedonizmus szó hallatán, ha nem valamiféle sörrel-borral-röviditallal-koktéllal folyó Kánaán, villogó fények a táncparkett felett, étellel roskadásig rakott asztalok, nonstop partytime, móka és kacagás, szex, drogok és rock'n'roll? Alapvetően ugyanis az "élvhajhászás" lett a szó jelenlegi jelentése, a hedonista ember pedig a mostani közfelfogás szerint kétségtelenül a testi örömöket helyezi túlzottan előtérbe - mintha egy film vagy egy könyv nem okozhatna élvezetet szellemi szinten.

De nem volt ám ez mindig ennyire egyértelműen így. Azt hiszem, megintcsak nem fogok különösebben nagy meglepetést okozni azzal, ha elárulom: ahogy az irónia és a cinizmus esetében, úgy a hedonizmus gyökereit keresve is az ókori görögökig kell visszamennünk az időben.

Röviden megfogalmazva a hedonizmus filozófiai értelemben tulajdonképpen nem csupán az öröm, a gyönyör, az élvezet (görögül hedoné) szüntelen keresését jelenti, hanem egyúttal a fájdalom elkerülését is - vagyis a hedonista ember célja az, hogy minél több élvezetet gyűjtsön be, és minél kevesebb fájdalomban, szenvedésben részesüljön. Már itt felvetődik viszont a kérdés, hogy két különböző egyénnek nem okoznak-e különböző dolgok gyönyört, és hogy mi lehet vajon az általánosan vett emberi örömforrás? Az szintén kérdéses, hogy meddig mehet el etikailag az egyén más emberekkel szemben a cél érdekében?

A hedonizmus mint antik filozófiai irányzat az adott válaszok szempontjából két ágra bontható, ami közös bennük, az az, hogy az örömelvet helyezték gondolati rendszereik középpontjába. Szerintük az emberi élet, az összes emberi cselekvés célja kizárólag az élvezet – hogy ez mit is jelent, azt már többféleképpen magyarázták.



olvass tovább

Élhetetlen szabadság

5461

Ismét egy olyan fogalom merült fel a mindennapjaimban, amelyre nem tudom, hogy vágyom-e és, ha vágyom, akkor be tudom-e teljesíteni, és ha beteljesítettem, vajon az lesz-e az, amit kerestem. Nem máson agyalok, mint a szabadságon. Ha kimondom a szót, sokunknak szélben, napsütéses égbolt alatt szálló madár jut eszébe. De soha nem madárraj, mert ahogy Fodor Ákos, magyar költő és műfordító, a haiku egyik nagy mestere írta: "A személyiség lényege a határtalanság; a csoporté a határoltság. / A szerelem lényege a határtalanság; a házasságé a határoltság. / A hit lényege a határtalanság; a vallásé a határoltság. A lélek lényege a határtalanság; a testé a határoltság. / A létezés lényege a határtalanság; az életé a határoltság." Ebből a gondolatsorból kiindulva feszegettem fejben a szabadság kérdéskörét, amiről érthetetlen filozófusok vaskos köteteket tudnak teleírni. Maradjunk az érzelmeknél.

Csak egyedül?

Vajon a szabadságot társas életben nem lehet megélni? A párkapcsolat eleve olyan határokat húz körénk, amelyből nem léphetünk ki egykönnyen, mert az már az önmagunk által meghatározott szabályok átlépése lenne? Amíg szerelem van minden van, amint párkapcsolattá, házassággá válik, elveszíti a szabadság érzetét? Hiszen igazodnunk kell bizonyos szabályokhoz, amelyek a megbízhatóságot bizonygatják a másik felé. Nem megyek el sehova úgy, hogy a társam ne tudja, hogy hol vagyok, folyamatosan online vagyok, ha mégsem, akkor mobilon úgyis elér, ellenőrizhet, még akkor is, ha nincs ilyen szándéka. Folyamatosan benne vagyok egy kerítéssel határolt élettérben, amelyet én is segítettem felépíteni és rájövök, hogy ezek a kerítések korlátok valójában, amelyek mind elválasztanak a szabadságtól. Hiszen meg kell felelni, jó feleségnek kell lenni, az elvárásokat teljesíteni kell, mert ha nem akkor gyanakvóvá válik a másik, eddig minden így volt, miért kell most ezen változtatni? Aki túlságosan belemegy ebbe a gondolatsorba, és felfedezi a saját, jelenlegi életén kívül rekedt szabadságot, könnyen kiléphet a megszokott keretek közül, ami bomláshoz vezethet és újra egyedülivé teheti a lényét, párkapcsolat nélküli emberré. Hiszen a szabadság addig pozitív, míg másnak nem okozunk fájdalmat. Az embernek joga van ahhoz, hogy a közösségen belül maga határozza meg az életét, a dologhoz való hozzáállását, maga döntsön a saját sorsa felett, feltéve, hogy ezt nem önzően teszi, hanem úgy, hogy a közösségen belül, annak a javát szem előtt tartja. Felmerül bennem a kérdés, hogy szabad csak egyedül lehet az ember? Azt hiszem igen, ha már mellettem van valaki, akivel életközösséget alkotunk, akkor akaratlanul is az ő boldogságáért is teszek, tehát ez már behatárol, ami bár az én szabad döntésem, mégis bizonyos dolgokat feltételez, amely dolgok nem tesznek szabaddá, akaratlanná.

Ez a szerelem

Sokatok számára közhelyes lesz, amit most írok, de mint minden ilyennek, hatalmas az igazságtartalma. A szerelem nem más, mint az, mikor két ember önkéntesen odaadja magát a másiknak, ebből az odaadásból aztán megszületik a mi. Sokan hiszik, hogy teljessé ebben a vonzásban válnak, holott a másikban való alámerülés máris behatárol, korlátoz, bár, ha önkéntes, megmarad a szabadsága. Viszont amikor valamelyik fél a mi-ben ráhatáson kívül elvárásokat is támaszt, úgymond erőteljesen, de mégis szabályszerűen próbál rá nyomást gyakorolni - manipulál, zsarol, számon kér - elvész a szabadság, kizárja a kapcsolódás lehetőséget, mert a megfelelni vágyó ember egyszer csak besokall és menekülőre fogja. Szabadság, mondhatni szabad akarat nélkül nincs párkapcsolat. Mivel azt akarjuk, hogy együtt legyünk, elhatározásaink erkölcsi szabadságot biztosítanak számunkra. Mi van, ha erkölcseink nem egyeznek a partnerrel? Akkor csak a belső autonómiánkat őrizhetjük meg, a lelki szabadság állapotát, viszont ez olyan disszonanciát tud teremteni, amely meghasonlottá teszi az embert, hiszen mást él meg, mint amire vágyódik. Kizárólag az ember, aki szabad tud lenni, kifejezetten amiatt, mert akarata van, és azt teszi, amit akar. Talán ez lenne a szabadság? mégis miért gondolunk mégis az állatokra leginkább, ha szimbolizálnunk kell a szabadságot? Szabad, mint a madár. Holott az emberen kívül eső természet kötött, szükségszerű jelleggel bír, oksági törvények uralma alatt áll.

Autonóm vagyok

Ha logikailag végiggondolom a szabadság jelentését, akkor bizony egy-két bukfencet muszáj megtennem, hogy ne mondjak ellent saját magamnak. A szabadság értelmezési körébe bekúszik az a megjelenési forma, ami maga a belső autonómia, azaz a lelki szabadság megléte. Mit is jelenhet ez a személyes szabadság, ráadásul itt bent, ezen a meghatározhatatlan helyen? Képes vagyok rá, hogy az értelmemmel összhangban cselekedjek. De mi van akkor, ha elborul az agyam, lángra lobbanok, szenvedélyből és nem gondolatból cselekszem? Akkor nem vagyok szabad? Ez, hogy lehet, mikor épp akkor érzem a legnagyobb szabadságot, amikor az érzékeimre, az érzelmeimre hagyatkozom. Persze a felszínen mindenki igyekszik racionális gondolkodást követően ésszerűen viselkedni, viszont ez okoz némi frusztrációt, szürkületet a szívekben. Itt jön talán létre, ezen a ponton a szabadságunk, amikor önmagam úgy cselekszem, hogy az a belső értékeimmel harmóniában legyen. De mi történik akkor, ha a belső értékeink nem rezonálnak az egyetemesen, a társadalom, a társaságunk, a szerelmünk által elfogadott értékekkel. Azzal, ami szerintük vagy rossz. Így nem jöhet létre a szabadság, hiszen, amint megítélünk valamit, kategorizáljuk, hogy ez , az pedig rossz máris alkalmazkodunk valamiféle elváráshoz, irányhoz, korláthoz. Tehát mások szabadnak láthatnak minket, miközben úgy cselekszünk, hogy azt egyetemesen elfogadják, de önmagunk, a belső énünket érheti olyan impulzus, hogy arra a végkövetkeztetésre jutunk: ez nem szabadság, nem az én szabadságom. 



olvass tovább