fekete hattyú

A szürke hattyú

7408

Az év filmje már az év elején megvolt, ráadásul azelőtt átadták a megtisztelő címet a legtöbb filmes blog és magazin részéről, hogy az ominózus mű mozikba került volna. Azért ez elég abszurd, ha belegondolunk. Egyfelől jó jel, hiszen mégiscsak örömteli, hogy mindent elsöprő hype-ot kap egy olyan film, amely nem háromórás szuperprodukció, nem kétszázmillióból készült, nincs telepakolva bejáratott nevű sztárokkal és egy olyan rendező jegyzi, akit még mindig többé-kevésbé független filmesként tartanak számon – ez utóbbi persze jól hangzik, de a legtöbb hollywoodi producer szemében mégiscsak szitokszó. Arról nem is beszélve, hogy egy olyan közeget mutat be (a balettét), amely klasszikus magasművészetként önmagában nem tódítja be a termekbe a popcornra kiéhezett tömegeket.

Természetesen a Fekete hattyúról van szó, amely egyszerre szól a Hattyúk taváról és egyben feldolgozása annak: egy a szakmában már veszélyesen idős, teljesítménykényszeres, frusztrált balettáncos utolsó lehetőségét mutatja be, amely fel is zabálja életét és személyiségét, miközben a Csajkovszkij-mű skizofrén címszerepére készül. Minden egyben volt, mindenki kapott jó előre egy-egy szaftos csontot, aki kicsit is úgy érzi, hogy ért a filmhez: a divatőrültek sminket és tervezői jelmezeket, aki a teljesen átélt színészi játékokat várta, annak ott volt Vincent Cassel és persze a főszereplő, Natalie Portman, aki pedig lélektani realizmust (népszerűbb szóval: paráztatást), annak az egész történet hőse a rendező, Darren Aronofsky. Nem is beszélve a jónőfaktorról (Mila Kunis), akinek ugye „kiszivárgott” egy meglepően durva leszbikus jelenete Natalie Portmannel – és ezzel nagyjából le is fedtük a népesség teljes moziba járó részét.

olvass tovább