falu

Nem rom, kocsma

3571

Az "egyszerű emberek" nélkülözhetetlen közéleti fóruma, a mindennapi mámor szentélye, kiváló terep szociológiai és mentálhigiénés tanulmányokhoz; a cégér szerint gyakran presszó, bisztró, falatozó, büfé vagy - kevésbé képmutató elnevezéssel - italbolt, magyarán: kocsma. (És tényleg nem a lebontásra ítélt épületekben nyíló, fiatalos szórakozóhelyekre gondoltam, amelyeket hasonló névvel illetnek, hozzácsapva a rom- előtagot.)

A hamisítatlan kelet-közép-európai életérzést árasztó, törzsközönségét tekintve jellemzően kétkezi munkásemberek által látogatott helyekről van szó. A legfontosabb összetevők: egy darab pult szeszes italokkal, legalább egy darab nyerőautomata, egy fő csapos (többnyire nőnemű egyén nagy mellekkel), valamint székek és asztalok - bár a talponálló alkategóriában ez utóbbiakra nincs is szükség. Minden más berendezés - tévé, zenegép, billiárdasztal - csak kiegészítő.

A cigifüsttől irtózó személyek persze nagy eséllyel meggyőzhetetlenek, és feltehetően a dohányzók közül is többen ellenérzéssel viseltetnek ezek iránt a népjóléti intézmények iránt, azonban azt kell mondjam, hogy az "italboltok" esetében sem érdemes általánosító előítéleteket alkotni.

Beteheti például a lábát a kocsmába egy úrinő? Szerintem be. Legfeljebb attól függ, hogy melyik helyről beszélünk.

Klasszikus kocsmák a belvárosban

Budapest kultúrája italkimérések tekintetében a 19. és a 20. század fordulóján élte igazi virágkorát: konkrétan az akkori Tabán Krúdy Gyula által sűrűn emlegetett kiskocsmái és kisvendéglői állnak a legendák középpontjában, és valószínűleg nem alaptalanul. Gondoljunk csak bele, hogy milyen idők járhattak akkoriban, amikor Lámpás Rudi még egy vendéglő állandó alkalmazásában állhatott, hogy a sötétben hazakísérje a spicces vendégeket... ("Nem arra, tekintetes úr, nem arra, hanem erre, utánam!") A régi Tabánt aztán a harmincas években lebontották, a hírhedt kiskocsmák pedig eltűntek a házakkal együtt.



olvass tovább