emlék

Viszlát Jacko!

4126

R.I.P.

Jacko várta a halálát, bár ezt is nagyon stílusosan tette...

Kínmondatlanul

4217

Fura dolgokat pottyant az ölünkbe az élet, amelyek azt kiabálják: Memento mori. Tudjuk, hogy nem élünk örökké, de nem hisszük el igazán. Néha arcul csap emlékeztetőül egy betegség vagy haláleset, majd talpra állunk és éljük tovább saját kis örökkévalóságunkat.

Ami viszont legutóbb elgondolkodtatott, az az alábbi történet. Tanárnőt felhívta egy régi tanítványa. A rutin "hogy vagy"-kérdés válasza viszont megakadt a beszélgetés torkán. Tanárnő megélt pár pöcegödröt: hogy elveszti mindkét gyermeke apját (egyesével), hogy anyagi bizonytalanságban tart el egy családot egymaga, hogy nehéz gyermekkora nyomait viselve a lelkében próbál szebb életet kitaposni. És te hogy vagy? A régi tanítvány hét éve rákos. A szemüregét támadta meg, megvakult, majd tarolt tovább az arcüregben. Is. Az elvált férje hordja kezelésre, a húszéves lánya ápolja. Tanárnő szerette volna meglátogatni, de ő visszautasította, elég neki elviselni a saját nyomorát. Tulajdonképpen azért telefonált, hogy elmondja, mennyire haragudott Tanárnőre, amikor nem ment el az osztállyal a „Ki tud többet a Szovjetunióról?” vetélkedőn nyert kéthetes szocsi jutalomútra. Nem mehettem – mondta Tanárnő. Azt nem tette hozzá, hogy az akkori szerelme nem akarta, hogy menjen. A tanítvány még mindig haragszik, nagyon szerették a fiatal Tanárnőt. Gondolta, elmondja inkább későn, mint soha. Ha most lennének harminc évvel ezelőtt, vajon elmenne Tanárnő Szocsiba? Ha igen, azért mert fittyet hányna a szerelme önző rosszallására, vagy mert az egyik tanítványa félig viccesen „megfenyegetné”, hogy megharagszik rá osztályostul? Jöjjön el Tanárnő, jó lesz!

Más történet más kicsengéssel. Nagyapa mindig azzal biztatta Unokáját, Tanárnő lányát, hogy megmondja még a véleményét annak a távoli félrokonnak, aki egy ízben olyan kellemetlenül viselkedett Unokával. Unoka nem volt olyan helyzetben, hogy szólhasson annak a rinocéroszbőrű matrónának, de a leforrázott arckifejezésének lehetősége mindig mosolyt csalt az arcára. Persze tudhatta volna, hogy nagyapa minden konfliktust úgy kerül, mint a pestist, hiszen még a saját fiáról, Unoka édesapjának a haláláról (sem életéről) nem volt hajlandó beszélni. A család azon részét mindig hallgatás övezte, lévén kirakat volt az egész, az évente két találkozót meg minek bolygatni, ha utána úgysem változik semmi. Nagyapa halála napján eszébe jutott az ígérete. Mi lett volna, ha mégis beolvas neki?

Unokának eszébe jutott az a mondás, amit kicsi korában úgy értett, hogy „késő bánat, ebgondola”. Nem értette, hogy függ össze a szomorúság a csónakázó kutyával. Most, felnőtt fejjel viszont elhatározta, vigyáz, hogy ami valóban fontos, ne maradjon kimondatlanul.

Az idő jó, küldj pénzt!

4377

Öt éves koromban küldtek a szüleim először táborba két és fél évvel idősebb nővéremmel a Bánki tóhoz. Ködös emlékeim vannak csak az esti mezőn pisilésről és arról, hogy egy fiú fejjel beleállt az iszapba a stégről fejest ugorva, de ez nem vette el a kedvem attól, hogy egész gyermekkoromat hasonló helyeken töltsem. Imádtam, és el sem tudom képzelni, milyen lehet úgy felnőni, hogy ez kimarad az ember életéből. Izgatottan csomagolni, bőröndöt elővakarni, családtól zsebpénzt bezsebelni, listát készíteni (tíz bugyi, öt zokni, melegítőnadrág, fogkefe, szuku, toll, könyv), izgulni, hogy vajon lesznek-e haverok az általunk választott turnusban, és indulás. Szülők kivisznek a buszpályaudvarra, a vonathoz vagy éppen egészen a helyszínig, puszi-puszi, vigyázz magadra, és, és, és szabadsááááág. Esetenként pedig fogsáááág.

Alepvetően ugyanis két típusra lehet osztani a táborokat: vannak azok, amiket imádunk és vannak azok, amiket szívből gyűlölünk. Ilyen egyszerű. Gyerek fejjel természetesen érthetetlen, hogy ez utóbbiakba miért küldenek el bennünket, ám felnőtt szemmel már egészen más a gyerek fekvése, erre később bővebben is kitérünk. Utóbbi kategóriába tartoztak többnyire az iskolai táborok, amiknek volt egyfajta lehúzó jellegük. Talán azért, mert felbukkantak ott a tanárok is, akiknek eleget néztük az arcát év közben, s ugyanez igaz az iskolatársakra is: nyár van, köszönjük, nem kérünk belőletek. Életem egyik legrosszabb tábori élménye a balatoni iskolai két hetes rémálom, ahol két sírógéppel kerültem egy szobába, s bizonyos pszichológiai törvényszerűségek mentén ez a sírós vigyetekhazaaaaa rám is átragadt. Anyám nem is nagyon értette, mi történt az ő táborfetisiszta lányával, úgyhogy maradtam... Mellesleg ebben az évben volt az angolnapusztulás, ami külön bájt kölcsönzött a tóparti üdülésnek.

De inkább evezzünka vidámabb vizekre. Kedvenc táborom Fadd Domboriban volt (azóta sem értem ezt a településnevet) a Duna partján, ide minden évben boldogan repültünk a nővéremmel. A két gondnok (Ernő bácsira a mai napig élesen emlékszem) mellett huszonéves, akkoriban kiteljesedett felnőttnek tűnő lányok vigyáztak ránk, ami olykor meghaladta képességeiket. Egyiküket fiúzásért el is bocsátották, sósra is sírtuk aznap a tejbegríz vacsorát. Hogy mivel töltöttük a napjainkat? Mindenféle játékokkal természetesen. Reggel átestünk a szobatisztasági versenyen, amit évről-évre sikerült megnyernem, s egészen biztos, hogy inkább a veszíteni való képtelenségem motivált mintsem a rendszeretetem... Ruhák élükre hajtva, fogkefék hadirendben, ágy katonásan. Ezek után ment a pingpong, a pötyögés és forgózás, a számháború, a fiúk figyelése, a kinek ki tetszik izgalma, a mások kiközösítése, a gyilkosozás és a csocsó a társalgóban, esténként meg természetesen a tábortűz és a tábori nóták dalolása. A mai napig néha bringázás vagy zuhanyzás közben akaratlanul tolulnak a számra a sorok: "Fekete tengereeen fehér sziklák alaaaatt" - és hasonlók.



olvass tovább

Ás vagy vagy Bés?

4379

Akad olyan, akinek hosszú évek múltán sem cseng ismerősen ez a kérdés? Erősen kétlem. Már csak azért sem felejthetjük el az iskolai élményeinket, mert a szocializációnkat nagyban befolyásolják az iskola falai között eltöltött évek: kapcsolatok, siker, kudarc, állandó fejlődés... A későbbiekben atombiztosan támaszkodhatunk a megszerzett tudásra, a kialakított barátságokra, sőt, az egyes embertípusok felismerését is tökélyre fejleszthetjük. Figyelem, keserédes nosztalgiázás következik!

Önpusztítás, csapatépítés címén

Felnőtt fejjel átgondolva kicsit sem irigylésre méltó az általános iskolából ballagók helyzete: ki kell szakadniuk a nyolc éve megszokott közegből, tizennégy évesen kell dönteniük kvázi a jövőről, esetleg lakhelyet kell váltaniuk... Ajjajjajjj bonyolult ez, akárhogy is nézzük. Vegyük azt az optimális esetet, mikor a ballagó "véndiák" álmai gimijében tanulhat tovább. Egy egész nyara van arra, hogy az osztálytársakkal lógjon, hogy belépjen az elballagottak becses körébe, ahol nem kevés nagyzolással lehet vázolni az esetleges jövőképet, majd huss, elszáll ez a három hónap. Persze mindenki úgy int búcsút, hogy a kapcsolat úgyis megmarad. Na, ez az egyik legnagyobb kamu, hiszen a friss középiskolások szétszélednek az országban, az új iskolában pedig elengedhetetlen, hogy újabb barátságok köttessenek, így felesleges arra építeni, hogy szociális igényeiket elég lesz hétvégente kielégíteni a régi barátokkal. Kipostázzák a tájékoztatót, amiben benne van minden fontos infó, el lehet kezdeni vasalni a fehér blúzt és inget, hogy aztán gyermeki tisztasággal lépjenek be oda, ahol minden bizonnyal életük egyik legklasszabb négy évét töltik majd el: a gimnáziumba. Azért várjunk az emblematikus lépéssel, hiszen az évkezdésre kellően fel kell készülni: jöhet a csapatépítő gólyatáborozás. Vasaló kihúz, fehér blúz elrak, inkább elő a hátizsákkal, és irány a pályaudvar!

A papíron az áll, hogy a pályaudvar előtti téren pontban 9:30-kor. Oké. Balra fura arcok, jobbra viszont álldogál néhány hátizsákos fiatal, na most kell kiszúrni közülük a legjobb arcot. Persze mindenki mellett ott áll anyu vagy apu - akit mindkét szülő elkísér kapásból hendikeppel indul - és bőszen magyarázzák, hogy enni mindig csak tiszta evőeszközzel szabad, ha rossz a konyha, ott a dugipénz, abból tessék ennivalót venni, alkoholt inni rossz, a dohányzásról már nem is beszélve. Az indulásig még maradt kereken tíz perc, most kell kiszúrni valakit, mert annál nagyobb pech nincs, mikor a buszon kell utazópajtást találni. Megvan a delikvens, megtörténik a bemutatkozás, irány a tábor, amit még a dicső szocializmusban húztak fel, így senki sem táplál hiú reményeket az all inclusive ellátást illetően. És mennyire jó, hogy senki sem várt luxusellátást, ugyanis a faház rothad, az ágy dohos, a kaja szar, de van három teljes nap a barátkozásra. Nem túlzok, ha fanatikusnak nevezem azokat a kísértőtanárokat, akik bevállalják, hogy a nyári szünet utolsó napjaiban gólyákat táboroztassanak. Persze lelkesen szervezik a programokat, a délutáni gyerekmatinét, de a legerősebb csapatépítő hatása ugyebár annak van, ami tiltott.

Tekintve, hogy alig tizenöt éves emberekről beszélünk, szó sincs súlyos elhajlásokról, csak épp a jól ismert gyermeki csíntalanságról. Nem tudom, ti hogy gondoljátok, de szerintem már a gólyatáborban kialakulnak a klikkek, amik aztán többé-kevésbé négy évig felosztják az osztályközösséget. Fontos tényező, hogy ki mennyire vakmerő, vagyis mennyire vesz részt az éjszakai kilógásokban, a stikában cigizésekben, meg ugye a szesz becsempészésében. Kirajzolódnak a vezéregyéniségek, kiderül hogy ki a legjobb csaj és a legáhítottabb pasi, na meg persze az is, hogy kik között várható románc a jövőben. A jókislányok csapata mély megvetéssel figyeli a még hajnali kettőkor is duhajkodó huligánokat, hiszen ők inkább az otthonról hozott ágyneműben ülnek hálóingben, és a legtrendibb fiúbandák tagjairól folytatnak akkurátus beszélgetést. Nagyon hálás helyzet az övék, hiszen úgy építenek kapcsolatokat, hogy közben egyik tanárral sem kell vérre menő vitát folytatniuk a testékszerekről, vagy épp a progresszív rockbandákról. Igen ám, hiszen menő lehet vezéralakként minden este megszervezni az illegális ivászatot, csak épp elég kellemetlen úgy nekizuhanni a következő négy évnek, hogy a tanári kar több tagja is hidegrázást kap a vehemens kamasztól. Moderáljuk magunkat, úgyis bőven lesz időnk a pajtáskodásra, ha elkezdődött a suli.

Patinás, bizalomgerjesztő objektum

A gimnázium nemcsak nekünk, de a szülőknek is afféle státuszszimbólum: jó nevű történelmi intézmények kontra lepusztult külvárosi tanodák. Továbbtanulás előtt leginkább a szülők azok, akik túlzottan rápörögnek a felvételi könyv lapozgatására. Egyik végletet sem emelném ki, jobb ha maradunk az arany középútnál, már csak azért is, mert a csoportfejlődést nem az befolyásolja, hogy hányadik kerületben van az ominózus iskola. Egy középiskolai osztályközösség igazi szociográfiai tanulmány tárgya lehet, hiszen a legkülönfélébb embereket tömöríti, más-más családi és anyagi háttérrel. Vicces, hogy akkor és ott tudatában sem vagyunk ennek, aztán történik valami apróság, például valaki nem tud osztálykirándulásra menni, mert a szülei nem engedhetik meg maguknak vagy épp lyukas cipőben tesizik, mert neki az a felszerelése. Kár lenne azt hinni, hogy az anyagiasság nem uralja ezeket a közösségeket, de mekkora mázli, hogy így pont van időnk beletanulni az élet farkastörvényeibe: ha pénzed van, akár hatalmat is vehetsz érte. Gondoljatok csak bele, kik voltak a legmenőbbek a középiskolában? Egyértelműen azok, akik high tech kütyükkel rohangáltak, természetesen trendi ruhákban, jó kocsikkal. A labilisabb egyének értékrendje itt egykönnyen meginoghat, hiszen akad, aki elhiszi, hogy minden szimplán a külsőségekről szól. A pusztán pénzen megvehető dolgok miatt hájpolt emberek ritkán örvendenek köztiszteletnek, ellentétben azokkal, akik anyagi értékeiken túl a szellemi kvótájukat is kellően kihasználják. Igen, ők lesznek a befolyásos arcok, a tanárok kedvencei, a társaság középpontjai.

Csendben, olykor hangosabban éldegélnek egymás mellett a klikkek, amik látszólag teljesen különböző tiniket tömörítenek: hippik, diszkósok, alteresek, punkok, rockerek és persze a kosarasok meg a focisták, akik gyakran a suli legjobb pasijai. Minden folyik a megszokott mederben, majd hirtelen osztály szinten kell döntést hozni, közösen kell megszülni a kompromisszumot. Az elfojtott ellenérzések felszakadnak, mindenki örül, hogy végre lehet anyázni, leordítani a másik fejét, aztán persze minden elcsendesedik. Gyakran hivatkozom filmekre, így most sem teszek kivételt: tegye fel a kezét, aki látta a Moszkva teret! Nem, nem a budai gócpontra gondolok, hanem arra a Török Ferenc filmre, ami hűen ábrázolja a gimnazista lét minden apró részletét. "Minden osztálynak van egy Kiglere" - mondtam múltkor, a lányoknak, mikor a gimiről kezdtünk sztorizgatni. És valóban, mindenki említett legalább egy rosszfiút, aki évekig megkeserítette a tanárok életét, és aki könyörtelenül törte a szerelmes lányszíveket. Kigler persze egy fiktív figura, a Moszkva tér egyik suhanca, mégis butaság lenne legyinteni és azt mondani: Oké, de ez csak egy film. Emlékezzetek csak vissza, hogy milyen embertípusok voltak az osztályotokban: a nagyszájú, a rezignált, a kívülálló, a rebellis, a cicalány, a behízelgő, a kétszínű, az infantilis... és még hosszan folytathatnám a sort. Íme egy osztály, ami kicsit olyan, mint a társadalom, túlzóan úgy is mondhatnám, hogy olyan, mint az élet. A tankönyvek lapozgatásán túl észrevétlenül vértezzük fel magunkat azzal a tudással, ami bár kevésbé megfogható, mégis óriási szükség van rá a későbbiekben. Mikre gondolok? Emberismeret és konfliktuskezelés. Az osztályközösség olyan mini-társadalomként működik, amiben leosztott szerepek vannak, amiben ugyanolyan fontos a státusz és a pozíció, mint egy munkahelyen. Nő a felelősségünk, egyre inkább körvonalazódik, hogy a saját munkánkért, az eredményeinkért mi felelünk, így gyerekes hozzáállás még tizennyolc évesen is a tanárokat szidni a gyatra átlag miatt.

Most simán feltehetnétek a kérdést, hogy mégis miért érdemes erről beszélgetni, miért jó az emlékekben vájkálni. Hát azért, mert az átlag műveltségünk nagy részét a gimnáziumi évek alatt szerezzük meg, az egyetem vagy a főiskola sokkal inkább a világképünket, a célzott érdeklődési körünket formálja. Fontos megemlíteni, hogy az életre szóló barátságok többsége is a gimiben köttetik, hiszen a kamaszkor viszontagságos évein át ha valaki kitart mellettünk, az jó eséllyel lesz kedves cimboránk a munkásévek alatt is. Aztán ott van a tanár-diák viszony, ami tipikus példa az alá-fölé rendelt kapcsolatra, ami ugye a kötelező rossz, arról nem beszélve, hogy sokakat egy-egy tanár személyisége motivál a továbbtanulásra ezzel megszabva életük irányát. Megtanulunk érvelni, felnőtt vitát folytatni és befogni a szánkat még akkor is, mikor biztosan tudjuk, hogy nekünk van igazunk. Mondanom sem kell, hogy a jövendőbeli főnökünk bizonyára hálás lesz ezért a tulajdonságunkért. Szó sincs szervilisségről: elmondom a véleményem, és vállalom a következményeit. Persze többször el kell bukni útközben ahhoz, hogy a tapasztalatok rögzüljenek, mi pedig megtanuljunk mindig önazonosan és okosan viselkedni. Hogy ezt mennyire segíti a gimiben begyűjtött tudás, az minden bizonnyal emberfüggő, abban azonban megegyezhetünk, hogy életünk egyik legjobb és legtanulságosabb négy éve ez.

Szagot fogtunk

4415

Érdekes, de ha belegondolunk, az illatok sokkal szívbemarkolóbban, lélekszaggatóbban képesek felidézni egy-egy emléket, korszakot, eseményt, embert vagy akár érzelmet. A fotózásra és a képek tárolására rendezkedtünk be, hisz ezeket könnyebb előkapni, de közel sem képesek azt a hatást kiváltani belőlünk, mint egy-egy hirtelen az orrunkat megcsapó illat. Tudósok, kutatók már rég bebizonyították, hogy a szaglásnak jelentős hatása van a memóriára: ha egy bizonyos illat, szag jelenlétében tanultunk meg valamit, a későbbiekben sokkal könnyebb annak visszaidézése, kiváltképp, ha ugyanazt szimatoljuk közben. Biztos sokan olvastátok Proust Az eltűnt idő nyomában könyvét (vagy legalábbis hallottátok a híres süti hasonlatot), ahol leírja, hogy egy illat hatására bármilyen rég elfeledettnek hitt emlék előjöhet, képekkel, színekkel, hangokkal együtt. A tudomány Proust-effektusnak nevezi ezt a jelenséget. Csak szagolj bele egy iskolatáskába, és megérted, miről is beszélünk, addig pedig megosztjuk veletek sajátjainkat.

Henci

Az illat szóban meghatározhatatlan. Az első, ami eszembe jut az, mikor először mentem bulizni éjszaka, tiniként és hajnalban sétáltam haza, tavasz volt, épp nyílt a bíborlevelű vadalmafa a Kodály Zoltán úton Pécsett és olyan mámorító illata volt... Azóta bármikor megcsap, azt érzem, mint akkor: első party, első srácok, akik stíröltek, az első ital, amire meghívtak... Izgalmas volt, nagylány lettem. Tudom azt is, hogy a temetőkben előszeretettel ültetnek egy bizonyos fajta sövénynövényt elég jellegzetes, szúrós szaggal - erről mindig a nagyszüleim jutnakt eszembe, mert ott illatoztak a temető árkaiban a kis bokrok, mikor kijártunk nagyival a papa sírjához. Azóta buszmegállóban is éreztem ezt a jellegzetes illatot vagy éppen az utcán sétálva itt, Budapesten. Furcsa érzés. Tipikus emlékek, amiket illatok generálnak bennem, azok az évszakokhoz kötődő szagmolekulák. Amikor érzed, hogy jön az ősz, a lehulló, elszáradt falevelek, a nedves föld illata vagy a tiszta téli szag, a kopogós hideggel párosuló, friss érzet az orrban... Aztán ott van egy vérbeli XXI. századi találmány, a ToiToi, amit a Sziget fesztiválon láttam, szagoltam először. Durva vegyszer, húgy és fekália keveréke. Erős emlékek. Legutóbb a Hollán Endre utcában éreztem, amikor az útépítőmunkások illemhelye mellett mentem el, ami természetesen egy ToiToi volt. Azonnal felidézte bennem első, egy hetes szigetezésem...



olvass tovább