ego

Bumm a fejbe

3855

Vannak olyan pillanatok, helyzetek, amikor az addig lusta ember kénytelen szembenézni önmagával. Fel kell tenni önmagunknak kérdéseket, amelyek őszinte megválaszolása bizony néha nagyon kínos, még önmagunk előtt is. Persze vehetünk kész kérdéseket is, mondjuk amelyeket a magazinokban találunk meg, és felelhetünk rájuk, de az nem ad hitelesebb képet, mint egy görbe tükör. Szórakozásnak, időtöltésnek remek, akárcsak egy keresztrejtvény, bár kicsit haszontalanabb, mert az legalább az agyunkat megtornáztatja. Az önismeret divatos téma, hiszen minden ember végső célja az, hogy megismerje saját magát, a világot, amelyben ő benne van és persze hogy saját viszonyait is kiismerje.

Mások

Biztos vagyok benne, hogy az önismeret nem az, amikor elmondjuk, hogy mások mit gondolnak rólunk: "Mások szépnek tartanak". Persze nagyon-nagyon fontos az, hogy a többiek reakcióiból, felénk érkező impulzusaiból, a kommunikációból kiszűrjük a személyünk felé érkező üzeneteket, legyenek azok pozitívak vagy negatívak. Hiszen a körülöttünk lévő emberek tartják a tükröt elénk, amelyben megnézhetjük önmagunkat. Nem véletlen annak a mondásnak a közkeletűvé válása, miszerint: madarat tolláról, embert barátjáról. Ha kedvesek velünk, ha keresik a társaságunkat, ha felhívnak a bajban, akkor érezzük, hogy jók vagyunk, szeretnivaló tulajdonságokkal bírunk, és megbízhatóak vagyunk. Csak arra kell ügyelni, hogy ezek a pozitív "fotók" rólunk ne takarják el a sűrű, sötét erdőt, mert bizony, mindenkiben vannak olyan területek, amelyektől meg kell szabadulni, jobbá kell tenni. Érdekes módon ezt már nehezebben mutatják meg nekünk a barátaink, sőt részt vesznek abban az álcázásban, amit mi is teszünk ilyenkor, az önmagunk által festett képen nem látunk tovább, inkább eltakarjuk a rossz oldalunkat, a barátaink meg azt mondják: "Én szeretlek, a rossz tulajdonságaiddal együtt. Fátylat mindenre!" Azt hiszem magunknak sokkal jobb az, ha folyamatosan, de legalább időről időre szembesítenek a csapnivaló oldalunkkal, nem kell leplezni, úgy tenni, mintha minden így lenne jó, mert akkor bizony hajlamossá válunk már-már tökéletesnek, de legalábbis jónak látni magunkat. 

Én, én, én

Óriás közhely, de senki nem harcol meg értünk, csak mi vagyunk erre képesek, de csak azután, ha belenéztünk a tükörbe, amihez jó adag bátorság kell. Vagy kibírjuk, amit látunk, változtatunk és továbblépünk, vagy összetörjük a tükröt és a cserepeket a szőnyeg alá söpörjük, aztán néha belelépünk, összerogyunk a fájdalomtól, majd felállunk, ha elég erősek vagyunk, de akkor már megint ugyanott tartunk, hogy szembe kell nézni magunkkal. Az ego borzasztóan erős, nagyon nehezen fogadja el, hogy valami torz benne, sőt inkább átveszi az irányítást, és a tökéleteset mutatja, tehát megszívjuk, mert átver. Ilyenkor jönnek a konfliktusok. sorban, egyre másra, folyamatosan, minden rosszá válik, és mi csak nézünk, hogy most mi történt? A legtöbbünk ilyenkor önsajnálatba megy át, mert abban is nagyon jók vagyunk, mi és az egónk. Várjuk, hogy megváltozzanak a dolgok, a körülöttünk lévők másként viselkedjenek. Ideákat építünk fel, nem teszünk semmit csak gondolkodunk, vádoljuk a környezetünket, a helyzetünket, az ostoba szituációkat, a rossz embereket, hárítunk pedig csak mi vagyunk rosszak. Így egy darabig elhajlunk a pofonok elől, de ha egyszer betalál, akkor nincs más választásunk, mint megvizsgálni a monoklinkat a tükörben. 



olvass tovább

Jaj, semmi sem jó!

3998

Barátnőm nyúzott. Kérdezem „Mi a baj?”,„Semmi különös, majd egyszer talán elmondom”. Nézem kívülről. Belegondolok az életébe, és azt látom, hogy van egy frankó munkahelye, ahol van lehetősége a kreativitásra, csapatmunka is akad elég, elismerés is van, akik használják a munkáját, ők is elégedettek, közepesen jó fizetése van, nincsenek mindennapi megélhetési problémái. Van lakása, fedél a feje felett, a sajátja, persze van rezsije, de azért tud venni havonta egy-két göncöt magának, nem kell spórolni a sminkkészletre. Párja dolgos, családot alapítani készülnek épp. A csaj épp terveket szövöget az esküvői ruhával kapcsolatban, részletekben ő dönt. Otthon is minden rendben, jó a szex, rendszeresen megkívánják egymást. Sok-sok év után végre az anyjával kapcsolatos konfliktusokat is elrendezte magában. Szóval minden klappol. Erre mondják azt, hogy irigylésre méltó. Nincs semmi gond! Ha megkérdezi egy rég nem látott ismerős, hogy "Hogy vagy?", a válasz evidens: „Minden nagyon remek!” Tényleg és már sorolja is a sikeres pontjait az életének. De akkor mégis miért van az, hogy komor fellegek úsznak el néha a szeme előtt? 

fotó: Pénzes Kristóf

Aztán ott a szomszéd srác, aki épp a legutóbbi szakítását dolgozza fel, mégis jól van, bár a vakbelét  most kellett kiszedni. Becsövezték, borzalmas sztorija van, mégis jól van! Mesélte, hogy az exe igazából nem ért el semmi, semmiben sem kiemelkedő, olyan közepes az élete, nincs sok pénze, nincsenek nagy hegyek és völgyek az életében, mindig minden pont úgy jó, ahogy van. Ha valamiben nem érzi jól magát, hát odébbáll. Nem elégedetlen, mindig úgy jó, ahogy van. Hogy csinálja? Pszichológus szerint minél kevesebbje van az embernek, annál inkább becsüli azt a keveset. Ez logikusnak is tűnhet, hiszen minél több dolgot halmozunk fel, annál több aggódni valónk van, hogy elveszíthetjük. És nem csak az anyagi javakra gondolok. Nem gondolom, hogy a pénz boldogít. Bár ezen pszichológusok, filozófusok, szociológusok ezrei agyaltak már és nem jutottak igen, boldogít, vagy nem, nem boldogít eredményre, de szerintem nem. Legfeljebb opcionálisan kitágítja az életterünket, lehetőségeinket. 



olvass tovább

Kapcsolatban

5510

Hajlamos vagyok olyan kijelentéseket tenni, amelyek néhány pillant elteltével és egy-két logikus gondolatsor végigpörgetése után már meg is cáfolódnak. A minap érdekes beszélgetést folytattam nálam egy évtizeddel idősebb férfival, akivel arról értekeztünk, hogy az emberi kapcsolatok, legyenek azok baráti, kollegiális kapcsok, párkapcsolatok, miként befolyásolják életünket, döntéseinket, gondolatainkat. Onnan indultunk ki, hogy egy-egy döntés előtt, tehát a mérlegelés során, amikor a kapcsolataink résztvevőivel megbeszéljük, hogy milyen indukcióink, érveink vannak egy-egy döntés mellett, és milyen ellenérveink, akkor ezek az emberek hajlamosak a saját félelmeiket beletenni a véleményalkotásukba. Erre rögtön rávágtam, hogy az én életem, én döntök, az emberi kapcsolataimnak, ehhez semmi köze... Pedig, de.

Ha az lesz, hogy...

Tegyük fel, hogy épp egy nagyon nehéz döntés előtt állsz. Legyen mondjuk a következő a szituáció: nem érzed jól magad a munkahelyeden, ezért úgy döntesz, hogy felmondasz, a biztosat lecseréled a bizonytalanra, tervezel, de semmi nem 100%, de megteszed, mert mert nem tudsz tovább minden nap hajlott gerinccel ülni nyolc órát. Vagy épp egy hosszú, szépnek tűnő párkapcsolatodat építed le, mert fellibbent a függöny és úgy döntesz, hogy inkább egyedül, mint külön. Mivel döntés előtt állsz, mérlegelsz, megbeszéled a barátaiddal a lehetőségeket, a gondolataidat, a terveidet, de természetesen semmi nem biztos, csak annyi, hogy változtatni akarsz, azért, hogy megadd a lehetőségét egy jobb dolognak, ami csak valószínű, de egyáltalán nem biztos, tehát simán dönthetsz rosszul is.

Gondold át! Ne csináld!

Amikor ilyen helyzeteket teremtünk magunknak, sokszor halljuk azt, hogy próbáljuk meg még azt, meg ezt is, meg gondoljuk végig még egyszer - bár pont azt tesszük -, és tartsuk szem előtt a többiek érdekeit is, és különben is, mi van, ha nem sikerül, ha tartósan nélkülöznöd kell, nem találsz jobbat, szebbet, hatásosabbat?! Mi lenne? Semmi. Ami az én döntésem, az az én felelősségem, biztosan tudni fogom, hogy mit, mikor, hogyan rontottam el, és ha már így döntöttem, akkor a pillanatnyiból kell a legjobbat kihozni, de semmiképpen nem akarom a szorító cipőt tovább hordani. Tehát bátran lépek, hogy lehessen valami jobb. De mi van azokkal, akik húzzák a szájukat, elbizonytalanítanak, és a rosszat szajkózzák. A barátom szerint - akivel ezekről a dolgokról beszélgettünk -, sajnos annyira rosszindulatúak az emberek, hogy nagyon kevesen tudnak azonosulni azzal a gondolattal, hogy valaki változtatni akar, kilépni a rosszból, inkább benne maradnak a langyos posványban. Gondoljátok csak végig, hány, de hány olyan embert ismertek, akik utálják a munkájukat, de nem tesznek semmit annak érdekében, hogy változtassanak? Vagy éppen azokra is gondolhattok, akik hosszú-hosszú évek óta benne vannak rossz párkapcsolatokban, terrorban, és soha nem boldogok. Nincs másról szó, mint az ismeretlentől való félelemről. No, meg némi önbizalom hiányról.



olvass tovább