diktátor

Tömeggyilkosok cumisüvegei

5947

Vajon mennyire vagyunk képesek elvonatkoztatni a történelem órákon tanult borzalmaktól és azoktól a személyektől, akik szép sorjában üldögélnek a népirtással vádoltak padján? Ezen kvalitásunkat most könnyűszerrel próbára tehetjük, ugyanis a valaha élt legkegyetlenebb diktátorok babapofival néznek ránk. Na persze nem arról van szó, hogy egy berlini lakópark építése során előkerültek Hitler járókás képei, hanem egy olyan művész alkotásairól, aki különféle jelmezekbe öltöztette saját lányát, méghozzá úgy, hogy az ártatlan teremtés egyértelműen emlékeztessen egy diktátorra vagy más, megkérdőjelezhető értékeket képviselt vezetőre.

A hatalom névre keresztelt fotósorozat tehát vékony jégen lavíroz, hiszen két nagyon erős érzelmi-induktorral manipulál: a rettegett diktátor és az ártatlan lurkó kettőse. Még mielőtt azt gondolnánk, hogy a dán-norvég származású Nina Maria Kleivan egy elmeháborodott spiné, ne feledjük, hogy a bizarr kompozíciók nagyon is emberi apropóból és tiszta gondolatmenetből indultak ki: minden ember ugyanúgy kezdi az életet, lehetőségeket kap, és eldöntheti, hogy jót cselekszik-e vagy ördöggé válik. Nina még azt sem látja kizártnak, hogy az ő kis Faustinája lesz Dánia vasöklű despotája, hiszen mindannyiunknak van ördögi énje, ami megesek, hogy rosszkor, rossz helyen manifesztálódik.

Diktátorokért klikk ide!

Kleivan szerint elengedhetetlen, hogy tudatában legyünk a körülmények döntő befolyásával, ezáltal magával a ténnyel, hogy a legsötétebb énünk bármikor feltűnhet, pláne gyerekkorban, mikor a gyerek még könnyen nevelhető, személyisége épp csak kialakulóban van. Annyi biztos, hogy a művésznő üzenete értő fülekre talál majd, addig viszont nem árt többször átnézni a képeket, és ízlelgetni azt a bizarr érzést, amit a babaruhás Mao, vagy épp Saddam Hussein képe nyújt.

Kicsi a bors...

6439

Válsághelyzetek idején az ember elgondolkodik, vajon kinek a kezében van a sorsa. Elvileg mindenki szabad akarattal rendelkezik, történelmünk egyik nagy vívmányaként pedig akaratunkat egyesítve akár közösen is megjelölhetjük azt a szakértői hatalmat, amely biztosítja a megélhetés minden formáját. Az egyre gyakrabban jelentkező katasztrófák – legyenek azok gazdaságiak, politikaiak vagy természetiek – felvetik azonban azt a kérdést is: tudatában vagyunk-e egyáltalán annak, hogy mi is legalább annyira okozzuk őket, mint az a pár tucatnyi ember, akik akár az életünkkel is játszhatnak/játszanak az ilyen döntéshelyzetekben.

Ha létezne egy olyan fotóalbum, amelyben az elmúlt két évszázad olyan kiemelkedő vezéralakjainak képei díszelegnének, akik tömegeket voltak képesek az orruknál fogva vezetni - hogy később a beígért paradicsom helyett sok esetben inkább a pokol földi helytartói lehessenek -, érdekes összképet kaphatnánk. Vajon miért pont Napóleon vagy Hitler volt képes a káoszból látszólag kivezető utat megmutatni, egy emberként maga mögé sorakoztatni egy egész nemzetet és tűzön-vízen át, emberéletek százezreinek semmibevételével elérni saját világuralmát? Egyáltalán hogyan juthatott el a francia császári trónig egy, a gyerekkorától kezdve folyamatosan lenézett, kisebbségi komplexusok bonyolult rendszerével küzdő korzikai „kisember”? Mikor érezhetett rá saját manipulatív képességeire az amúgy állandóan megalázott és visszautasított festőpalánta, aki aztán egy népcsoport teljes kiirtásának tervében és Európa térképének átrajzolásában engedett szabad utat „művészi” kreativitásának? Csak a történelmi helyzet volt kísértetiesen hasonló, vagy ők maguk is? Nem lehet, hogy esetleg a későbbi demokratikus vezetők – például George W. Bush, Nicolas Sarkozy, Putyin, Horn Gyula, Orbán Viktor – is ugyanolyan ambíciókkal kelnek és fekszenek, mint a fent említett diktátorok, csak éppen más eszközökkel próbálják elérni céljaikat?

Számtalan kutatás kereste és keresi a választ arra, vajon milyen kritériumok alapján dönt a választópolgár, mi határozza meg egyáltalán a politikai hovatartozást, mit vár az egyes ember a vezetőitől. De kutatják azt is, hogyan lesznek eleinte kis közösségekből nagy pártok, mennyire rögös a politikai hatalomhoz vezető út. Bárhogy is igyekszik az átlagember tagadni, igenis fontos helyet foglal el a mindennapi életében a politika, ami elsősorban a mindenhol jelenlévő médiának köszönhető. Talán éppen általa, karikatúraként látjuk a politikusok alakját, hiszen ahogy a celebekkel teszi, többnyire csak a hibáikkal foglalkozik, azokat nagyítja fel, és róluk beszél állandóan, mint ahogy egy munkahelyen a megközelíthetetlen főnök az állandó téma.



olvass tovább