család

Felnőtt vagy? Honnan tudod?

725

 Meddig vagy gyerek? Mikor jön el az a pillanat, amikor felelősséget kell vállalnod minden döntésedért? Egyáltalán mikortól hozhatsz saját döntéseket? Tényleg megváltozik minden a bűvös tizennyolcadik születésnap után? Vagy előbb? Vagy később? A legkorábban kialakuló önállósulási törekvések már egészen pici korban elkezdődnek - eldöntöd, hogy mit akarsz megenni és mit köpsz ki, milyen ruhát húzol és milyen ellen vagy hajlandó a végletekig harcolni. Már fiatal tini korban vannak bizonyos elképzeléseid, amikért foggal-körömmel is megharcolsz. Gondolj csak az első hajfestésre, az első piercingre, az első tetoválásra, az első bakancsra vagy csíkos zoknira, rojtos farmerra!



olvass tovább

És mondd kislányom, mikor jön a baba?

1101

Minden csajt és pasit érintő témát feszegetünk. Vállaljunk-e gyereket és, ha igen, akkor mikor? És, ha nem akkor mi van?

Biztos ti is észrevettétek, hogy míg anyukáink, nagyszüleink 20-22 éves korukban szültek először - még akkor is, ha épp egyetemre jártak -, addig ma sokan harminc előtt a legkevésbé sem tudjuk elképzelni. Számtalan oka van ennek. Először is kitolódott azoknak az éveknek a száma, amíg iskolába járunk, majd önfeledten bulizunk, később dolgozunk, és bizony a pasik sem szeretnek felelősséget vállalni, egyedül pedig a legritkább esetben vállal egy nő gyereket. Emellett ott vannak - erőteljesen - az anyagiak. Hogy épül fel legtöbbünk élete? Intézményesített oktatásban veszünk részt, tizennyolc évesen el kell döntenünk, hogy mit akarunk csinálni az elkövetkezendő időszakban, ami valljuk be, nagyon ritkán sikerül elsőre. Ha van lehetőségünk - és miért is ne lenne - időközben váltunk, elkezdünk mást tanulni, vagy szerzünk még egy diplomát, esetleg eltöltünk egy-két évet külföldön, és máris harminc évesek vagyunk, de még eszünkbe sem jutott, hogy gyereket szüljünk, hisz arra se volt még időnk, hogy megvalósítsuk a Föld körüli utat. Nem mindenkinek a szülei tudják megadni azt az anyagi biztonságot, ami ehhez szükséges: lakás, biztos és rendszeres pénzforrás.



olvass tovább

Hétköznapi szerepkonfliktusaink

1573

Társas érintkezéseink során számtalan különböző szerepet töltünk be, gyakorlatilag folyamatosan szerepeinken keresztül érintkezünk. A különböző szereptípusok más-más elvárásrendszert képviselnek, melyeknek folyamatosan megfelelni igyekszünk. Az egyes szereptípusokon belül is széles a szerepkészlet - attól függően, hogy milyen a társas helyzet, a bizonyos szerepelvárások határozottabbak lesznek. Szerepkomplexum terminológiával jelöljük azt, hogy valakinek a különböző státusai összességében hányféle szerepből tevődnek össze, s ennek kiterjedtsége a társas-társadalmi kapcsolatrendszerekbe történő beágyazottság mértékét tükrözi. A modernizáció, a mobilitás erősödése általában növeli a szerepkomplexumok gazdagságát kultúránkban. Szerepeink társadalmi beilleszkedésünket eredményezik, lehetőséget teremtenek arra, hogy individuális életünket megfelelő formában, a szociális szférában kiterjesszük, leegyszerűsítik a társadalmi együttélést, a társas érintkezésekhez támpontot, forgatókönyvet nyújtanak, ismeretük a mindennapi helyzetek kontrollját, a manipuláció elkerülését segítik. Egyszóval segítenek élni.

Elvárások dzsungelében

Vajon a szerepek hogyan hatnak egyéniségünkre? A szerepkomplexumunkon keresztül tudjuk láttatni egyediségünket? A szerep által biztosított keretek nem válnak korlátokká, vagy akár barikádokká? A kérdés megvilágításához el kell különíteni a szerepek normatív és interpretatív oldalát. A normatív oldal a szerepekhez kapcsolódó normák összessége, ami előlegezi az egyének tipikus reagálási módját az egyes szerephelyzetekben. Az interpretatív oldal a szerepnormák egyéni értelmezése, a tényleges szerepviselkedés. A laza előírás-halmazokat nagy szabadsággal lehet konkretizálni, azaz mindenki saját egyéniségére formálja szerepeit.



olvass tovább

Tesónak lenni

1873

Talán a legnehezebb családi kapcsolatok egyike, több szempontból is. Egyrészt ő az a családtag, akivel legtovább tartózkodsz az élők sorában, azaz mikor már a szüleid is rég meghaltak, ő még mindig ott lesz, és ezzel már kezdeni kéne valamit. Ám ebbe sokszor beleszól a másik fele a történetnek, azaz hogy a testvéredet nem választhatod meg úgy, ahogy a barátaidat, készen kapod, és olykor egy egészen eltérő természet és világlátás az, amiben közös nevezőre kell jutnotok, és ez nem mindig megy. Mert ugye alapvetően két csoportra oszthatók a testvérek, vannak jó és rossz testvérek, no és persze vannak olyanok is, akiknek nincs testvérük, de velük most nem foglalkozunk, legalábbis egyelőre.

"Szörnyű rossz testvérek vagytok" esetleg "legyetek már jó testvérek" - mondják a szülők előszeretettel, mert tényleg hatalmas harcok vívhatók két gyerek között, akiket a sors csak úgy egymás mellé kavart, látszólag mindenféle koncepció és átgondolás nélkül. Alapvetően már az elején vakvágányra megy minden, hisz a nagyobbak átesnek azon a traumán, hogy egyik pillanatról a másikra a családba férkőzik egy undok, bőgőmasina kisbéka, aki talán egy-két napig jópofa, de aztán jó lenne, ha végre eltüntetné innen anya és apa, mert itt én vagyok az egyetlen, engem tessék szeretni. A testvérféltékenységet szülői oldalról megelőzni, tompítani, tudatosan kezelni csak egy szintig lehet valószínűleg, oda lehet figyelni pár dologra, például nem akkor oviba adnia a nagyobbat, amikor a kicsit hazahozzák. Vagy nem arra fogni, hogy nem vesszük ölbe, hogy a pici a hasában van a mamának. Ilyesmik. De a nagyobbik felével az alig egy-két éves gyereknek egyedül kell megküzdenie, és tapasztalatainkból úgy tűnik, ez nem mindenkinek sikerül gördülékenyen. Sőt.

Nálunk a családban kazetta őrzi a hangfelvételt, ami bizonyítja, nővérem agyon akart verni a sárga lapáttal. Ehhez képest ma már tökéletesen idilli a helyzet, de kemény évek vezettek idáig. Gyakorlatilag végigveszekedtük és verekedtük gyermekkorunkat, fogalmazhatunk úgy is, hogy minden közös játéknak üvöltő, zokogó veszekedés lett a vége. Többnyire provokáltam, ő többnyire megvert, én többnyire sírtam, és ekkor többnyire őr szidták le. Ez bizonyára a kisebbik testvér bosszúja azért, hogy neki sokkal kevesebb jutott a szülőkből, rá sosem szegeződött kizárólagosan a figyelem. És nyilván azt sem könnyű feldolgozni a kisebbiknek, hogy bár ő azon kívül, hogy megszületett, az égvilágon semmi rosszat nem tett, ám ezzel mégis sikerült kivívnia valaki gyűlöletét, és évekre szóló hadüzenetet kapott.



olvass tovább

Változunk. Vagy mégsem?

1964

Tizenhét éves voltam. Tombolt a kamaszkor, tele voltam világmegváltó gondolatokkal. Társadalomismeret órán a tanárnő törvényeket adott házi feladatnak: védeni, támadni, indokolni kellett őket. Az abortusztörvényt is. Én persze, mondanom sem kell, a legvérmesebb támadója voltam a jelenleg is hatályos törvénynek, miszerint tizenkét hetes korig el lehet vetetni a babát. Vallottam, ha egy nő elég érett a szexhez, legyen elég érett a felelősséghez is. Sokáig tartott, mire arról meg tudtak győzni, hogy a beteg babát indokolt esetben el lehessen vetetni, ill. az anya életét veszélyeztető terhességet meg lehessen szakítani.

Alig egy év telt el. Tizennyolc évesen szerelmes lettem. Nekem ő volt az első, ő pedig nem szerette az óvszert. Azt mondta, hogy vigyáz. Persze terhes lettem.
De hogy mondjam meg az apukámnak, hogy a főiskola első éve alatt megtörtént? Eddig büszke volt rám, én pedig meg akartam neki felelni. Most hogyan álljak oda elé?! Sokkal egyszerűbb, ha elmegyek a nőgyógyászhoz, és titokban megszakíttatom a terhességem. Megtehetem, a törvény engedi. Szerencsére. Na meg a barátom is mellettem áll, hiszen még ő is tanul.

Felelősség? …

Megtörtént. Megöltem a gyermekem. Furcsa: biztos voltam benne, hogy fiú…Azt mondták, most jön a depresszió, de hónapokig nem történt semmi. Csupán megkönnyebbültem. Aztán beteljesedett a jóslat: a menstruációt megelőző „tünetek” pontosan olyanok, mint a terhességé. Majd’ egy évig minden hónapban rettegtem legalább egy hétig, hogy nehogy újra…! A legemlékezetesebb ilyen alkalom egy hétfői nap volt. Kora reggeltől délután ötig ültem a suliban, és valamikor dél körül került belém egy szendvics. Hazafelé menet éhes lettem. Rám tört a már jól ismert pánikroham: Úristen, éhes vagyok, akkor terhes vagyok! Annak idején mindig éhes voltam! Remegtem és sírtam a belvárosban, és a metrón is. Hiába gondoltam át az egész napom! Rájöttem, hogy természetes érzés az éhség egy darab szendvics után, mégsem segített. Az agyamban szinte üvöltött a gondolat: Mi van, ha mégis?

Jól emlékszem egy énekórára is. A tehetségesebb énekesekkel foglalkozott csak a tanárnő, így én azt tehettem, amit csak akartam. Az óra kellős közepén hirtelen bevillant egy gondolat: „Elvették a fiamat!”. Hangosan sírni kezdtem, és kántáltam ezt az egy mondatot. Úgy emlékszem, hogy csak magamban, de visszagondolva ez korántsem biztos. Elvették a fiam. Sírtam. Senki nem szólt hozzám, nem kísértek ki, csak bámultak rám. Aztán folytatódott az óra, én meg sírtam.

Számtalan ilyen esetről írhatnék még. A jóslat második része is beteljesedett: tönkrement a kapcsolatom. Borzasztó időket éltem meg, mégis azt mondom: ha újraélhetném az életem, azon igyekeznék, hogy ne essek teherbe. Ha mégis megtörténne, ugyanúgy, mint akkor, én újra megtenném. Felelősség? …
A francokat… Ma már, többet tapasztalva, mással indokolnám talán, de megtenném. Félelem. A megfelelés vágya. Megfutamodás. Bármi erősebb volt a felelősség-érzetemnél.

Veled megtörtént már, hogy hittél valamiben, az életed adtad volna ezért a hitért, aztán mégis megtagadtad?



Az olvasói cikkek tartalmának valódiságáért a cotcot.hu szerkesztősége nem vállal felelősséget. Ezen szolgáltatásunkat olvasóink saját felelősségükre vehetik igénybe.