boldogság

Hazug kis smile-k

3682

Táblákon, e-mailekben, sms-ben, levelek végén, az aszfaltra festve, de még az autók szélvédőjére ragasztva, matricákon, ott virítanak a mosolygós fejecskék. Közismert nevükön: Smiley-k. Odabiggyesztjük az üzeneteink végére, kommentelünk, mondanivalót lágyítunk, vagy épp élezünk ki egy-egy vigyori pofával. Létezik sírós, dühös, hányós testvére is a mosolygónak, ám rájuk, pláne rendeltetésükre most nem térek ki. Szóval szmájlizunk- így, beépülve- kifejezünk vele örömöt, iróniát vagy boldogságot, feltételezem, olykor még hazudunk is. Gyanús nekem ez a nagy vigyorgás...

Sosem lelkesedtem az évfolyamokon, vagy lakóközösségekben - a laza dumájú srác mellett - kötelezően megjelenő hurráoptimista szereplőért. Arcukon állandó vigyorral örülnek a torokgyulladásnak, mert ez akár tüdőgyuszi is lehetne. Köszi. Ilyen alapon?
Jelenlétük és felfogásuk számomra épp olyan idegesítő, mint a folyton károgó panaszzsákoké. A világ nem csak jó, és nem csak rossz.
Szerintem, aki mindennek örül, az épp olyan ostoba, mint aki mindig sír – mert semmi se jó-, de legalábbis gyanús.



olvass tovább
Hirdetés

Boldogság izomból

4696

Mennyire jól jönne néha egy univerzális boldogság-enciklopédia, ami hosszan ecseteli, hogy mire van szükségünk ahhoz, hogy végtelenül jól érezzük magunkat. Amíg nem akad lelkes jelentkező az ominózus nagykönyv megírására, addig kénytelenek vagyunk beérni a pszichológusok által összeállított okosságokkal, amik boldogságra ösztönöznek minket.

1. Élj egy boldog országban!

Bizonyára ti is éreztétek már egy-egy nyaralás alkalmával, hogy mennyit képes dobni jókedvünkön az adott ország légköre. Ha kiegyensúlyozott, mosolygós emberek vesznek körül minket, akkor mi magunk is jó eséllyel vesszük át ezt az érzetet, hiszen ki akarna kilógni a sorból? Persze azzal nem megyünk sokra, ha csak külföldön tudjuk igazán jól érezni magunkat, mert hát életünk java részé saját hazánkban éljük, így itt kell boldogulnunk. Egy 2008-ban publikált tanulmány szerint a boldogság szorosan összefügg az iskolázottsággal: a magasan kvalifikált emberek nagyobb hajlandóságot mutatnak a boldogságra. Mi lehet ennek az oka? Minél több információnk van a világról, minél tanultabbak vagyunk, annál könnyebben fogjuk fel, hogy az élet bizony lehetne sokkal rosszabb is. Furcsa, hogy a tanulmány nem foglalkozik a "boldogok a lelki szegények" tézissel, amiben szintén van ráció, hiszen ha kevés adat áll rendelkezésünkre, könnyebben kiteljesedünk abban, ami épp körülvesz minket.

2. Oldd meg a problémáidat!

Ha sikerül győzedelmeskednünk egy gond felett, az sikerélményt ad, a sokszorosan átélt sikerélmény pedig növeli az önbizalmat. Ha van önbizalmunk, könnyebben érvényesülünk. A problémák megoldásához több gógyi kell mint gondolnánk, hiszen a szálak kibogozása a zavaró tényező lokalizálásával kezdődik. Ha ezen túl vagyunk, akkor jöhet az igazán nagy falat, vagyis a probléma megoldása. A boldogsághoz nem árt ha empatikusak vagyunk, hiszen már rég kimutatták, hogy azok, akik képesek felhőtlenül örülni mások sikerének, lopva a saját boldogságukat is építgetik. Vagyis okosan tesszük, ha a sárga irigységet jó mélyen lelakatoljuk magunkban, mert az irigykedéssel csak rontjuk az esélyeinket.



olvass tovább

Alíz IKEA országban

5077

A huszonegyedik század lányának már nem a nyúl ürege rejti a mesék varázslatos világát, hanem egy kékre és sárgára mázolt komplexum, aminek négy betűje már messziről csábít: Gyere be! Csupán néhány metrómegálló választ el minket a párnák, takarók, Klippanok és sajtreszelők adta instant boldogságtól, mi pedig elmerülünk a kék-sárga masszában, hiszen az idillt fröccsöntött tálcán kapjuk.

Mindent akarok, most!

Mikor Ingvar Kamprad összeeszkábálta első bútordarabját, sejtése sem lehetett arról, hogy a modern világ egyik fő boldogságforrásának alapköveit is letette a szorgos barkácsolással. Pedig ez történt, hiszen időről-időre visszatérünk a nagy kék dobozba, hogy onnét a személyiségünkhöz leginkább passzoló holmival távozzunk. Mindegy, hogy evőeszközkészletet veszünk-e ezerötért vagy szekrénysort kétszázezerért, a miliő így is úgy is besszippant. Na ez az, amiben a svédek verhetetlenek: kreálni egy olyan közeget, ahol még a legtudatosabb és szkeptikusabb vásárló is elhiszi, hogy akár egyetlen matractól megváltozhat az egész élete. A csavar most következik a történetben, hiszen amellett, hogy tisztában vagyunk az illúzió-buborékkal, mi magunk keverjük újra és újra a boldogságunk szappanos vizét, mert hát mit csinálunk? Kiegészíthető bútorokat veszünk, a piros dohányzóasztalhoz beszerzünk egy színben passzoló polárplédet, ahhoz hasonló árnyalatú kaspót, a kaspóba virágot veszünk, a virághoz műanyag locsolót... Köszönjük Ingvar atyánk! Van miért hálát adnunk, hiszen otthonaink egyre stílusosabbak, egyre jobban illenek a személyiségünkhöz, az IKEA-álom pedig már nem pusztán a bútorok vásárlásában merül ki, mert kiegészítőkből is bőséges a kínálat.

Emellett az éhes szánkat is jól betömik, lurkóinkat hosszú órákig őrzik a játszóházban, így érthető, hogy már unalmunkban is betérünk a nagy kék dobozba. A berendezett enteriőr tárt karokkal hívogat, mi pedig érthető módon behuppanunk a kényelmes kanapékba, összefogdossuk a színes textileket és szájtátva nézzük, hogyan tesztelik a karosszéket, ami még tízezer beleülés után sem amortizálódik. Csodavilág. Alíz pedig szereti a csodavilágot, pláne akkor, ha készségesen mindenki tegezi, költséghatékonyság címen ő szabhatja ki a függönyét, a kifizetett bútort pedig saját kezeivel szereli össze, hiszen így sokkal olcsóbb. Mondhatnánk, hogy csupán marketingmaszlag az egész, csak épp a lényeget, az elménket nem vonhatjuk ki a bűvkörből, hiszen elég csak a kezünkbe venni a katalógust, és máris a papírlapok családi idilljét akarjuk, fenékig és azonnal. A kanapén felhőtlenül ugráló gyerekeket, a laptop felett görnyedve mosolygó apukát és a konyhában szorgoskodó anyukát, aki hála a praktikus rendszerezésnek sosem keveri össze a cukrot a sóval. Megvalósul-e mindez a valóságban? Minden bizonnyal nem, hiszen a gyerek ugrálás közben a kanapéra lötyköli a málnaszörpöt, apu rohadtul unja, hogy hiába nyögi párhuzamosan a hiteleket, még mindig nincs saját dolgozószobája, csak a sarokba passzírozott Galant íróasztal kombinációja, de mégis mennyire megnyugtató, hogy legalább a lehetőséget megkapjuk egy kellemes élettér kialakítására.



olvass tovább
Hirdetés

A nyughatatlan

5763

Önismeret. Milyen izgalmas szó… De nem annak, aki tényleg ismeri önmagát. Létezik egyáltalán ilyen ember? Ugyan ki az, aki bármit is tud legbensőbb lényéről, arról az emberről, akire még nem olvadtak rá a család, a barátok, az ismerősök, a társadalom elvárásai, aki képes ezen görbe tükrök nélkül is ugyanaz maradni: a tiszta végtelenség?

Dobd el az álarcot!

Az önismeret nem az ócska teszteknél, segítő könyveknél, ezotériánál és pszichológiánál kellene hogy kezdődjön, hanem az önmagunkkal szembeni őszinteségnél. Hogy ne hazudjunk magunknak! Mindenki számára a legelső és legfontosabb személy saját maga kellene hogy legyen, mert ha jóban van legbelsőbb énjével, ha szereti azt a teremtő hatalmú lényt ott bent, akkor nem lenne miről beszélgetnünk. Nem ismerjük önmagunkat, mert folyamatosan hazudunk ennek a belső énnek! Megtévesztjük, megvakítjuk magunkat, mondván: muszáj. Mert csak így élhetjük túl… Hányszor, de hányszor vertük már át… ő pedig szépen mindent megjegyzett magának. Mert ideig-óráig elhitte, de aztán rájött az igazságra, és úgy döntött: bosszút forral. “Egy kis szorongás és pánik, csipetnyi depresszióval megfűszerezve: ez majd felébreszti, felnyitja vaksi kis szemét, és rádöbben, hogy nekem nem érdemes hazudni.” Így gondolkodik a lelkünk. Ha valami nem tetszik neki, igenis képes állást foglalni, ha kell, hát erőszakkal. Soha nem lenne szabad hazudnunk magunknak. Én például rengetegszer elgondolkodtam már azon, milyen jó lenne mondjuk egy hónapra elutazni valami elhagyatott, mégis szép és megnyugtató helyre, ahol egyedül lehetek, és számot vethetek a lelkemmel. Elbeszélgetnénk egymással, rendeznénk a múltat, elnézést kérnék tőle a sok hazugságért, ő megbocsátana, én pedig az út végén már tudnám, merre tartok, mi a sorsom. Nem éri meg őszintétlennek lenni magunkkal, mert azzal, ha vakon járunk-kelünk az életben, még nem leszünk védettebbek. Fölölthetjük és újra ledobhatjuk jelmezeinket, maszkjainkat, amelyek szükségesek a mindennapokban, ám mindeközben tudnunk kell: ez csak színház. Az igazság pedig nem “odaát”, hanem itt van, itt bent.

A jelen nem létezik

Sokan sokszor mondták már nekünk, segítséget, útmutatót kereső embereknek, hogy “élj a jelenben!”. És mi próbáltuk, próbáljuk, igazán, szívből. De valahogy mégsem megy. Erőlködünk, s végül feladjuk. Hogy miért? Mert a mi társadalmunk nem a jelenben él. Mi a jövőben és a múltban élünk. A jövőben, mert megállás nélkül várunk valamire: eseményre, napszakra, a következő órára, arra hogy leszálljunk a buszról, hogy hazamehessünk a munkából, hogy legyen már péntek este, hogy mehessünk már nyaralni, síelni, hogy lediplomázzunk… szóval állandóan valamiféle jövőben bekövetkező dologra, ami természetesen nem most van. Most nem jó. Ha pedig mégis jó, attól rettegünk, vajon mikor fog elromlani. És persze a múltban is élünk, hiszen alig ismerek olyan embert, aki ne érezné magát felelősnek a régen elkövetett bűnökért, hogy ne rágódna rajtuk állandóan – ‘ezt nem így kellett volna’ -, vagy ne kapná el sokszor a nosztalgia és az emlékezés édes öröme, ha valami jóra szeretne gondolni. Én is próbáltam a jelenben élni. Aztán az lett belőle, hogy egyszerűen beparáztam. Szó szerint… mert a jelen mint olyan, egyszerűen nem létezik. Már az az ezredmásodperc is, amikor ez szó, hogy “jelen” bevillan neked, azonnal el is múlik. Mi nem tudunk a jelenben élni. Nekünk, a nyugati rohanó világ gyermekeinek kell, hogy túléljünk, hogy remélhessünk, hogy azt hihessük, lehet még szebb, izgalmasabb, nyugodtabb, igazságosabb. Mert egyszer biztosan minden jóra fordul…


Az olvasói cikkek tartalmának valódiságáért a cotcot.hu szerkesztősége nem vállal felelősséget. Ezen szolgáltatásunkat olvasóink saját felelősségükre vehetik igénybe. A szerkesztés jogát fenntartjuk!

Kezed a szád elé!

5890

Kisgyerekként milliószor halljuk a fenyegetést: majd szép lassan megtanuljuk, hogy köhögni, tüsszenteni csakis eltakart szájjal illik. Felnőttként azonban már annyira egyértelmű ez a folyamat, hogy nem is tudatosul bennünk, holott van még jó néhány olyan viselkedésforma, amit jobban tennénk, ha szánk elé tartott kezünkkel próbálnánk elkendőzni, vagy csak szimplán meggondolnánk, mi mindent ömlesztünk a világra. Hogy miről beszélek? A nézz ideeeeee, én most annyira boldog vagyok trendjéről.

Mi a dátum?

Boldogságunk, örömünk szétkürtölése teljesen természetes dolog, sőt a hozzánk közel állóktól érthető módon elvárjuk, hogy velünk örüljenek. Egy sikeres felvételi, egy új pozíció elnyerése, egy leértékelésen vadászott szerkó, és persze a párkapcsolati magaslat is ebbe az elmondom hát mindenkinek kategóriába tartozik. Vajon kiket értünk mindenki alatt? Hát, szó szerint, boldog-boldogtalannal tudatni akarjuk, hogy most bizony bejött az élet, mert mondjuk eljegyeztek minket. Örömhír ez a javából, lehet pezsgőt nyitni, örömtáncot járni, kikapcsolódásból esküvői magazinokat lapozgatni, és kijelölni a dátumot, ami a továbbiakban szorosabban regulázza a mindennapokat, mint az óramutatók járása.

Időközben azonban megeshet, hogy megreccsen a rendszer, és mindaz, amit biztosnak hittünk, kong az ürességtől. Na, ilyenkor is rohanunk és telitorokból üvöltjük, hogy most mennyire fáj és meg akarunk halni? Persze, hogy nem, hiszen ez nem emelne mennyei magaslatokba, épp ellenkezőleg, nagyon esendő és törékeny énünket domborítaná ki, gyengék pedig nem lehetünk mindenki szeme láttára. Kapcsolatok ezrei mennek tönkre nap mint nap, a jelenség veleje nem is itt keresendő, hanem abban a képmutatásban és saját magunk által szétterített ingoványban, amire önszántunkból lépünk. Ha úgy döntünk, hogy a legutolsó földlakó is maradéktalanul képben legyen a boldogságunkkal, hát tudjátok, ezzel magunkra vesszük az esetleges kudarc felelősségét is. Felesleges azt gondolni, hogy a zátonyra futott viszonyt is vállalni kell, hiszen csak egy utópisztikus világban kellene mindenkinek hivatalos közleményben beszámolnia a szakításról, de itt valami mégsincs rendben.

Jen okos nő

Érthető módon privát életünk, és a közszereplők párkapcsolatai másként manifesztálódnak, mondjuk úgy, a hírességek magánélete jóval többeket hoz lázba, mint az egyszeri ember boldogsága vagy épp tragédiája. Mindezektől függetlenül a két éra, és a két különböző nyilvánosság erős párhuzamokat produkálhat, melynek a következő történet is ékes példája, jóllehet főszereplője híresség, mégis a hozzá hasonló habitusú nőkkel bárhol találkozhatunk. Épp a napokban alakult ki köztünk egy parázsvita: hazafelé tartottunk, amikor valahogy a Jóbarátokra és Jennifer Anistonra terelődött a szó, akiről Zsófi enyhén szólva nem szívlel, én viszont mindig is kedveltem a színésznőt, pontosabban fél órával ezelőttig. Szó sincs arról, hogy bulvárviaskodásba kezdenék, de a színésznő magánélete és habitusa a következetlen viselkedés ékes példája. Tudom, tudod, az egész világ tudja, hogy a valaha élt legvonzóbb férfi felesége volt, majd házasságuk válással végződött méghozzá Angelina Jolie miatt. Nem mintha az álnok kígyó szerepe távol állna Angelinától, de az exfeleség bőven rátett a bulvár hajcihőre, olyannyira, hogy az amerikai Vogue 2008-as decemberi számának borítóján ez állt: What Angelina did was very uncool. Hát bébi, naná, hogy az volt, ugyanis pillanatok alatt döntötte rád az addig biztosnak hitt álomvilágodat! Ami a színészpáros válása után következett szintén ismeretes, mondhatni az egész világ sajnálta Anistont, akinek amúgy idilli házasságát tönkretette egy könnyűvérű rüffke. Valljuk be, hogy Jennifer nem a legprofibb módon menedzselte a sajtómegjelenéséket, sőt ő maga keltette a feszültséget, a Vogue-féle elszólásokkal. Ha kicsit a színfalak mögé néztünk, ez a meggondolatlan gyerekes viselkedés bőven elegendő volt ahhoz, hogy megutáljuk a Jóbarátok Rachelét, a kutyakomédia sűrűje viszont csak most jött el.



olvass tovább
Felhasználónév:
Jelszó:
Hirdetés