bizalom

Drágám, betelt a postafiókunk

4637

Megesett már velem, hogy online barátnőmet cseten szólítottam meg, s pár perc elteltével barátja tudatta velem, épp ő ül a gép előtt, de átadja majd az üzenetem. Sokaknak már ez is furcsa lehet, hát még az, hogy világszerte párok ezrei bizonyítják egymásba vetett bizalmukat közös mailcím használatával. Körbekérdeztünk, ki hogy viszonyul virtuális magánéletéhez.

"Nincs titkolnivalónk egymás előtt, így miért ne láthatnánk egymás leveleit?" - mondja a közös címet használó ismerős pár, akik még a közösségi oldalakra is megadták egymásnak jelszavaikat, hisz a bizalom az online élet minden szegmensére kiterjed így. Mailcímük, s a címzett mezőben szereplő nevek egyértelműen bizonyítják, itt bizony a címzett rögtön többes számba kerül. S hogy mi ennek az értelme? Egyrészt a praktikusság - mondják, - másrészt a fölösleges civakodások, vádaskodások és féltékenykedések kiiktatása. Mindnyájan tudjuk, hogy a netes kommunikáció sokszor szül olyan furcsaságokat, amik bármilyen ártatlan életű felhasználóra rossz fényt vethetnek, ha valaki ki akarja forgatni az adott levélváltást vagy csevegést. "A közös cím használata minden rosszhiszemű feltételezésnek elejét veszi, de annak is, hogy valaki dacára magánéleti státuszunknak bizalmaskodó leveleket küldözgessen nekünk." - vallja a pár, utalva korábbi negatív tapasztalataikra.



olvass tovább

Nélkülük más ember lennél

5038

Embere válogatja, hogy ki mit érez, mikor visszagondol egykori tanáraira. Érthető, hogy ambivalens érzelmek kavarognak bennünk, hiszen voltak olyan tanárok, akiktől évekig rettegtünk, de akadtak olyanok is, akiktől nemcsak a tananyagot sajátítottuk el, hiszen az okítás mellett az élethez is afféle használati utasítással szolgáltak. Ezek nélkül a pedagógusok nélkül megannyi kellemes emlékkel szegényebbek lennénk, de az is lehet, hogy nem azon a pályán dolgoznánk amin most. Ami pedig ezeknél is fontosabb: ha egy-egy mérföldkőnek számító találkozás kimaradt volna az életünkből, ma biztosan nem olyan emberek lennénk, amilyenek most e sorokat olvassák.

Az idő megszépíti...

Már hosszú évek óta visszatérő téma a pedagógusok alulfizetettsége. Ez nem véletlen, hiszen a tanári pálya az a terep, amit kellő elhivatottság és szakmai alázat nélkül nem lehet hosszú távon taposni. Az igazán jó pedagógus szemet huny a csekély fizetés felett, aki pedig manapság lép erre a pályára, az biztosan tudja, hogy szuper kocsit és álom nyaralót nem remélhet tanári apanázsából. Akkor mégis miért csinálják? Csípőből rávághatnánk, hogy azért, mert épp a tanárképzőre sikerült bejutniuk, de aki már évtizedek óta tanárként dolgozik, nem valószínű, hogy csupán ez okból marad egy életen át a pályán. Ahhoz, hogy megleljük a kérdést, érdemes elbeszélgetni egykori tanárainkkal, erre pedig remek alkalom lehet, egy olyan rendezvény, amin a tanári kar többsége részt vesz. Én épp néhány hete voltam egy gálaesten, ahol a volt gimnáziumom kilencvenedik születésnapját ünnepeltük. Az ünnepi programot persze pezsgőzés és közös tortaevés követte, közben pedig jöttek-mentek egykori nevelőink, és mindegyiküknek volt egy-egy kedves szava hozzánk. Könnyen leszűrhető, hogy ki az, aki csak lefutja a tiszteletköröket, és ki az, aki csillogó szemmel össze-vissza puszil, és rád zúdítja a kérdésit, amik korántsem merülnek ki egy szimpla Hogy vagy?-ban. Sok év után nem könnyű felvenni a szálakat, ezért már az elején halott ügynek tűnhet elmesélni, hogy mégis mi történt az elmúlt öt évben. Nem is erről volt szó.

Biztosan ti is többször éreztétek már egy-egy tanár láttán, hogy a múlt okod ad a szégyenkezésre, hiszen a kamaszos hév olyan tetteket szült, amiket visszagondolva már meredeknek találtok. Gyanítom, hogy ez többségünknél így működik, de szokás mondani, hogy az idő mindent megszépít, így butaság pironkodva álldogálni bármelyik tanár előtt. Sőt, a múlt stiklijeit már nyugodt szívvel felfedhetjük, hiszen nem kell tartanunk a rovások, beírások és intők hadától, a szülői szidalmazásról nem is beszélve. Ha nekiveselkedünk az őszinteségi estnek, olyan dolgokat tudhatunk meg, amikről fogalmunk sem volt. Én például a gálaesten bevallottam az egykori kémia tanárnőmnek, hogy az összes dolgozatnál puskáztam, mert képtelen voltam eligazodni a kötések és a molekulák útvesztőjében, és annyira adta magát a helyzet, hogy amíg a ő a szertárban locsolgatta a növényeit, addig én az apró papírlapról lestem. Miután színt vallottam, többen is megerősítették eme dolgozatírási hagyományt, amire a tanárnő csak ennyit mondott: "Ugyan már gyerekek, azt hiszitek, hogy véletlenül mentem be a szertárba? Nagyon jól tudtam, hogy mit csináltok, csak mindegyikőtök olyan talpraesett és életrevaló volt, hogy nem akartam, hogy a kémia bukás bárkit is fenyegessen."

Lehet másképp is

Természetesen egyik tanár sem vallaná be az iskolaévek alatt, hogy az ő tantárgya alacsonyabb rendű mint a másé, de ez a történet is jól példázza, hogy ha mázlink van, és kifogunk egy reális gondolkodású pedagógust, akkor nem kell, hogy az egész jövőnk függjön a bizonyítványon. Persze akadnak olyanok is, akik ha már elvégezték az egyetemet, egész életüket a tanításra teszik fel, és nem érdekli őket az sem, ha az adott diáknak semmi tehetsége, vagy épp érdeklődése nincs a tantárgyhoz. Ilyen cipőben is jártunk, és tudjuk jól, hogy ezektől a tanároktól rettegtünk, és minden bizonnyal ők azok, akikkel még hosszú évek múltán sem állunk le kedvesen cseverészni. Akikre egész életünkben emlékeznünk majd, ők egészen más habitusú emberek. Gyanítom, hogy a pedagógia majdnem olyan mint a gyereknevelés: még az iskolában sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a diák nem egy képlékeny húsmassza, amire rázúdítható az információ, hanem személyiséggel bíró lény, akinek ki kell nyitni a világot. Egyedül felesleges elindulni a vándorútra, de az igazán jó tanár a lehető legjobb turistatérképet nyomja a kezünkbe, mi pedig úgy indulhatunk el, hogy végig vigyázó tekintetet érzünk a tarkónkon. Az oktatási rendszerünkben bizonyára ti is sok hibát találtok, hát még a tanárok hány vérző sebet ismernek, hiszen ők minden nap szembesülnek a puszta valósággal: hogy nincs pénz, hogy túl nagy a tananyag, hogy nincs idő konstruktív vitát folytatni. A vita pedig nagyon fontos, hiszen ütköztethetjük véleményünket más álláspontjával, közben megtanulunk érvelni, sőt még jobban megismerjük önmagunkat.

Igen, csak épp negyvenöt perc kevés arra, hogy mindenki elmondhassa, hogy például ő miként ugrott volna ki az állóháborúból. Tény, hogy nehéz kivitelezni az alternatív oktatást, de nem lehetetlen: a jó tanár miután becsukta az ajtót, nem az OKM szerint, hanem a saját "törvényeihez" mérten oktat. Ehhez persze állni kell a felettesek minimum rosszalló tekintetét vagy a kollégák féltékenységét, akik csak fejvakarva állnak, hiszen nem értik, hogy őket miért nem fogadja ekkora rajongással az osztályterem. Pokolian nehéz feladat néhány mondatban leírni, hogy milyen a jó tanár, pusztán jellemvonásokat lehet kiemelni, amik ha szerencsésen koncentrálódnak egy tanárban, az az ember biztosan a pályára született. Ki ne szeretné érezni, hogy a döntés joga a kezében van, ki ne akarna olyan légkörben tanulni, amit nem kötelező rossznak él meg, hanem egy jó közösségnek, és ki ne akarná azt érezni, hogy a leírt szó igenis felülírható? Aki látta a Moszkva tér című filmet, biztosan emlékszik arra a jelenetre, mikor a töri tanár, kezében a tankönyvvel azt mondja: "Ami ebben áll, az elképesztően magas valóságtartalmú ugyan, de száz százalékosnak azért nem mondanám". A szabályokhoz kényszeresen ragaszkodó tanár nem nevel talpraesett diákokat, csupán olyan embereket, akik a jövőben nem lesznek önálló véleménnyel bíró, hasznos tagjai a társadalomnak, csupán szervilis beosztottak. Ez persze nem jelenti azt, hogy csupán a tanárokon áll, hogy milyen emberekké válunk, az viszont tény, hogy ha már tizenévesen is azt látjuk, hogy ha nincs olyan, amit ne kérdőjelezhetnénk meg vagy bírálhatnánk, akkor kevésbé leszünk hajlamosak arra, hogy minden elénk lökött információt igaznak higgyünk.

Nagy találkozások

Ha igazán szerencsések vagyunk, életünk során többször is részünk van úgynevezett nagy találkozásban, amikor azt érezzük, hogy az illetővel találkoznunk kellett. Ezek az emberek később óriási hatással lehetnek a személyiségünkre, pláne akkor, ha a kamaszéveink alatt találkozunk velük, sőt mi több, ha ezek az arcok nem a barátaink, hanem a tanáraink. A két dolog persze nem zárja ki egymást, de tekintve, hogy a tanár-diák viszony formálisan egy munkakapcsolat, így a szűkös keretek gátolják a barátság kialakulását. Ez még nem jelenti azt, hogy létre sem jöhet, csak épp rengeteg feltételnek kell egyszerre teljesülni. Az egyik ilyen feltétel a tanár nyitottsága, vagyis hogy képes legyen a diákok fejével gondolkodni. Ha életünk során volt ilyen tanárunk, igazán szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hiszen a feltétlen bizalom és megértés remek táptalajt biztosítanak egy olyan viszonynak, ami túllép a tanár-diák bebetonozott felálláson. Nekem volt részem ilyen találkozásban, sőt már a legelején éreztem, hogy ez egy kivételes kapcsolat lesz, de igazán csak az idő támasztotta alá a rajongásomat. Azért nevezem ezt rajongásnak, mert bár volt, hogy nem voltam azonos állásponton a tanárnővel, mégis mindig elérte azt, hogy tiszteljem a véleményét. Valljuk be, kamaszok között ez elég rendhagyó, pláne ha szülőről vagy tanárokról van szó.

Semmi kétség, vannak olyan szakmák, amikre születni kell, és persze akadnak olyanok is, amiket egyszerűen megtanulunk. Nagy különbség, hogy szimplán betanult munkafolyamatokat végzünk, vagy mélyen hozott anyagból dolgozunk, ergo kihasználjuk a tehetségünket. Szerencsés az, aki munka gyanánt azt végezheti, ami a hobbija, legyen szó írásról, festésről, házépítésről, vagy épp tanításról. Megtanítani valakit írni, olvasni, vagy épp bevezetni az avantgarde művészetbe, kölcsönösen hálás feladat lehet, de óhatatlan, hogy a tanár a saját szűrőjén keresztül juttassa el a tananyagot a diákokhoz. A nyers információkat persze ki kell színezni, és ez az igazán kemény meló, de ezeknek a történetek tudják igazán lenyűgözni a kíváncsi lurkókat, de még a kevésbé érdeklődőket is lekötik. A gimnáziumi töri tanárnőm mindig hozzáadta saját véleményét a tanagyaghoz, de sosem úgy, hogy azzal ne lehetett volna vitázni. Így tudtam meg, hogy Churchill nemcsak alkoholista volt, de mániás depressziós is, és mekkora mázli, hogy a második világháború alatt nem a depresszív, hanem a mániás napjait élte. Vagy, hogy a középkori Budáról azért tudunk olyan keveset, mert szintén a második világháború vérzivatarában a legtöbb emlék megsemmisült, hiszen a magyarok -a franciákkal ellentétben- nem nyilvánították nyitottá a fővárost. Tény, hogy sokkal több ilyen információ kavarog a fejemben, mint egzakt adat, de tudom, hogy a történelem lehet sokkal emberközelibb, mint pusztán néhány papírlap. Az ilyen órákat nem lehet elfelejteni, azokat a beszélgetéseket pedig végképp nem, amik nem könyvek körül forogtak. Volt olyan tanárnőm, akivel a férfi-női kapcsolatról és a gyereknevelésről beszélgettünk nagyon sokat. "Adott egy személyiség, ami melletted bontakozik, közben pedig te mutatod meg neki, hogy kék az ég, hogy a sütő forró, hogy a homokból várat lehet építeni..." - mesélte könnyes szemmel. Ezek kitörölhetetlen emlékek, hiszen nem azt éreztük, hogy egy magas fal húzódik a tanárok és köztünk, holott eleinte minden kapcsolatot fal keresztez. Az már kérdéses, hogy képesek vagyunk-e lebontani, és esetleg felismerni, igen, miatta választottam ezt a szakot az egyetemen, ezt a pályát, ezt az életet.

Feddhetetlen férfiak

6046

Melyik az a pillanat, amikor már megbízhatunk egy pasiban? Ha kulcsot ad a lakásához? Vagy ha végre válik a feleségétől?…

Kezdők gyengéi

Korán kezdik a férfiak a mellébeszélést. Az anyatejjel folyik beléjük. Talán nem is rossz ez így. Ezáltal a nők – akik ugye a hiszékenység “erényével” születtek – harminc éves korukra elég edzettek lesznek ahhoz, hogy szag alapján, két kilométerről kiszúrhassák, lódít-e a pasi. Tizenévesen az ember lánya szinte kettéharapja a kisujját, ha egy jóképű legény köszönt neki. Ha sétára is hívja, akkor már a bugyijába pisil. Az igazi rózsaszín köd azonban akkor kezdődik, ha a srác száját elhagyja az “örökre szeretni foglak” maszlag. Tinédzser leányzónk ezen a ponton már vakon bízik a csábítójában. Könnyedén elhiszi, hogy a péntek esti randit azért kellett lemondani, mert a pasi hivatalos nyolcvanéves nagymamájának gokart versenyére. Nem hisz barátnőinek sem, akik állítják, hogy a fickó valami kerekded szépséget nyalogatott az iskola mögötti gyakorlópályán. Talán akkor ébred rá tévedésére, amikor a “hősszerelmes” egy másik csaj nevén becézgeti…

Összetört szívvel két választása van: 1. reménykedik a következő jelölt feddhetetlenségében; 2. bujkálni fog benne a kisördög, hogy nem minden arany, ami fénylik. Néhány kamaszkori csalódás a férfiak szavahihetőségében nagy valószínűséggel a második lehetőség felé tereli Isten naiv báránykáját.
Miközben ez a tapasztalata a kor előrehaladtával egyre erősebb lesz, a férfiak sem satnyulnak el taktikázás tekintetében. Értelmileg fejlettebb egyedeik hanyagolják a gokartos nagymamával történő dobálózást, talán mindössze azzal az aprócska ténnyel nem számolnak – legalábbis nem mindegyikük – , hogy a tiniként félrevezetett hölgyek átlátnak a szitán…

Nem minden arany...

Huszonévesen, első randin, ha lakására invitál a pasi “szép a kilátás a városra” szöveggel, az ugye magától értetődik, hogy dugást jelent. Ha kufircolsz vele, ne csodálkozz, ha többé nem fog jelentkezni. Inkább finoman kezdd simogatni, félúton hagyd abba, majd sürgős munkára hivatkozva távozz tőle. Másnap hív, hogy van egy befejezetlen ügyetek. Persze te erre semmiképpen ne emlékezz, de egy közös mozi vagy ebéd bizonyára segít oldani szürkeállományod zavarosságát. Ha a pasi elég intelligens és veszi a lapot, akkor innentől kezdődnek a valódi randik. Az ötödik randi után már gálánsan ajánlkozik egy neked szánt fogkefével arra az esetre, ha nála aludnál. Nem kell rögtön olvadoznod. Lapozd fel a tévéújságot, és láthatod, hogy BL-döntőt közvetítenek, tehát ugrik az estére vele tervezett programod. Három hónap múlva kulcsot kapsz a lakásához. Ha romantikus típus vagy, örömödben futsz pár kört a háztömb körül. Ha nem, készítesz másolatot, hogy véletlenül se maradjon nála a U2 gyűjteményed, amennyiben egy jól sikerült pillanatában kicsempészi kulcsaidat a táskádból, majd szélnek ereszt. Fél év elteltével kéri, hogy költözz hozzá. Szívesen fogdosnál madarakat a boldogságtól. Azonban mielőtt erre vetemednél, vedd észre a fürdőszoba sarkában hetek óta önálló életet élő zoknigárdát, nem beszélve az első hívó szóra hozzád futó porcicákról…

Jön egy reggel, és arra ébredsz, hogy már nem érdekel a szekrénypolcon landoló használt alsónadrág vagy a konyhapulton felejtett narancshéj. Valójában nem is tudod, miért. Egyszerűen csak azt érzed: szereted ezt a pasit úgy, ahogy van. Végre a kezedet is megkéri, és már nem foglalkozol vele, vajon azért, mert kapuzárási pánik tört rá, vagy azért, mert a haverja is nősült múlt hónapban. Bízol a szerelmében, a hűségében, talán alább is adsz az örökös kételkedésből. Talán már nem is jársz olyan sűrűn kozmetikushoz, fodrászhoz, nem frissíted a ruhatáradat, és elegendőnek találod a mustárfoltos melegítő alsót ahhoz, hogy hazavárd a munkából. Észre is veszi ezt a férfi. Persze nem említi, csak magában konstatálja, hogy asszonya benne való bizalma gyökeret eresztett. Nagy valószínűséggel ki is fogja használni a helyzet adta lehetőségeket. Mi is a helyzet adta lehetőség? Természetesen az erős bizalom kijátszása…

Szép remények...

Harmincöt felett az egyedülálló nő kétféle szerepbe bújhat. 1. Minden mindegy alapon összeáll egy pasival, akiről legalább azt tudja, hogy nem sorozatgyilkos. Persze ez a fickó még királyfi is lehet néhány hét együttélés után – nagy reménnyel, de csekély eséllyel -, viszont ha nem, akkor sűrűn nyeli a békákat és álbizalmat szavaz a kapcsolatnak, mert valaki kell neki, akiről elmondhatja, hogy az övé. 2. Továbbra is tartja a két lépés távolságot, erősen ellenőrzi a viszonyt, és amennyiben stabil lelkületű, el is éldegél így. Ha labilis a lelkivilága, a pasi első sanda félrepillantásánál hisztit rendez, pakol, ismét visszaköltözik, újból pakol, egészen addig, amíg a férfi unalmában végképp kiiktatja az életéből. Aztán ott van a tipikus szerető felállás. Pasi, akinek felesége van, de szükségét látja a kalandnak. Talál egy erre nyitott nőt, aki bízik a pasas szavában, miszerint “elhagyom a nejed miattad”, és teljes hitben-reményben várja a napot, amikor a hímet egészen a sajátjának tudhatja, és nem csupán kedd, csütörtök este hattól nyolcig. A várakozási idő skálája széles. Önérzetes nőknél 0,5-1 év. Romantikusoknál 2-végtelen. Vajon ezek a nők mikor kapnak észbe, hogy a bizalomnak is vannak határai? Amikor botra támaszkodva számolják ráncaikat a tükörben, aminek sarkára egy gyűrött fénykép van ragasztva?…

Tudjuk, hogy egy jól működő kapcsolathoz szükség van bizalomra, hiszen képtelenség úgy élni, hogy állandóan stresszelünk: vajon a másik miben sántikál. Mintha ez a dolog a férfiak részéről egyszerűbben működne. Ők nem gyártanak milliónyi összeesküvés-elméletet, ha a nő magas lázra hivatkozva lemond egy randit. Ellenben őket nem is vágják át a palánkon hetente tízszer…

Vagy?

Az olvasói cikkek tartalmának valódiságáért a cotcot.hu szerkesztősége nem vállal felelősséget. Ezen szolgáltatásunkat olvasóink saját felelősségükre vehetik igénybe. A szerkesztés jogát fenntartjuk!

A rasszista hormon

7229

Valószínűleg még soha semmilyen kémiai vegyületet nem vettek olyan lelkesen vállukra a magazin-újságírók, mint az oxitocint. „A szerelem hormonja”, a családi kötelék és a bizalom kémiai felelőse, a szülés megindítója, a szoptatás segítője. Szép teljesítmény ahhoz képest, hogy egy egészen apró agyi lemez, a hipotalamusz termeli. Sőt a csajozás elengedhetetlen kelléke is: amennyiben a férfi tudja, milyen mozdulatokkal vegye rá a nő testét a termelésre, máris nyert ügye van és irány az ágy – ígéri egy meglehetősen szexista tanácsadó szolgáltatás. Főleg ahhoz képest jelentős az oxitocin szerepe, hogy bár az orvostudomány tisztességesen leírta, valódi társadalmi jelentőségéről nem sokat tudunk. Tényleg ezen múlik, kivel barátkozunk, kivel szexelünk nagyokat, kibe esünk bele, kitől lesz gyerekünk és milyen erősek a szülői ösztönök?

Természetesen nem, azaz nem csak, és nem feltétlenül azért, mert a fene nagy civilizáltságunkban sikerül felülírnunk a kémia diktálta döntéseket az észérvekkel. Egy csapat pszichológus mostanában behatóan és a gyakorlatban is megvizsgálta, pontosan mit művel velünk ez a hormon és meglepő eredményekre jutottak. Nem az az igazi újdonság, hogy működésének megvannak a határai, hanem az, hogy ezek a határok egy-egy jól meghatározható csoport széleinél fekszenek. Magyarán: az oxitocin nem az egész emberiséget egységes bizalomban tartó őserő, hanem az egyes nemzetiségi (nagyon csúnya szóval: faji) alapon szerveződött közösségeket segít összetartani.



olvass tovább

A szexnél is intimebb

7254

Ki érti ezt? Mert a nő biztosan nem. Rendszeres randik. Megvolt már a mozi, a Duna-parti séta, egyik alkalommal reggeli munka előtt, másik alkalommal gyertyafényes vacsora munka után. Közben a nevetgélős csit-csettől a hosszas eszmefuttatásokig minden, még a csend sem volt kínos. Erre mondják, hogy idilli. A volt női is szóba kerültek, ő kezdte. Most pedig, a randit követő, kiadós, (nem első) szex után, a férfi egyszerűen közli, nem gondolta, hogy a nő majd nála akar aludni. Lassan éjfél. Kint mínuszok.

Ilyenkor mi van? Ami eddig olyan jól ment és jónak tűnt, amiben eddig nem volt egy deka para sem, miért válik egy mondattól ingoványos talajjá? Miért olyan nagy valami, hogy egy lakásrandi és egy végigszexelt este után a nő együtt akar aludni azzal, akivel hetek óta együtt van? Kényelmes? Igen. Biztonságérzetet ad, hogy jó úton jár? Persze. Fáradt baromira? Igen. Meg volt előre beszélve, hogy együtt alszanak? Nem.



olvass tovább