önismeret

Mit cipelsz?

3759

Megint fáj a vállam. Egyszerű de nagyszerű masszőröm fejcsóválva mondja, hogy ez szerinte „szihés” eredetű. Na ja, az hát. Akinek sok a gondja, mondják rá, hogy vállán hordja a világ terhét. De miért is? Ha egy gondterhelt ember leveszi a válláról a gondzsákját és egyenként megnézi, mit is cipel benne, meglepődve veheti észre, hogy nem is mind az ő baja. Mégis hogyan kerültek hozzá?

Otthonról hoztam, ezt adták, kell?

Világnézet. Mindegy, mi történt kisfiam, ne lássák rajtad. Mosolyogj. Micsoda? Anyáddal nem is veszekszünk csak beszélgetünk. Igen, tényleg az a baja, hogy rosszul vágtam fel a répát. A ki nem mondott és nem helyén kezelt feszültség viszont egyszer csak távozik, és azt senki nem köszöni meg. Például agresszió, pánikbetegség, depresszió vagy kényszeres gondolatok formájában. Az elfojtott feszültég végül magát az embert fojtja meg. Felgyülemlés helyett fel kellene ismerni, hogy mi okozza a feszültséget és helyben le kéne kezelni azt. Vagy ha ott helyben csak az indulat jön, várjuk meg, amíg elmegy és csak utána üljünk neki a megoldásnak. Hiszen bár igaz, hogy a kiabáló embernek nincs igaza, valahogyan mégis utat kell engedni a tehetetlen dühnek. Csak ne olyan ember legyen az útban, aki nem tehet semmiről.



olvass tovább

Koppantam és most fáj

4718

Vajon bevalljuk a csalódottságunkat egy-egy kudarc után, vagy továbbra is emelt fővel mosolygunk a világba, hiszen törhetetlennek hisszük, de leginkább mutatjuk magunkat. Melyik megoldás a jobb: átélni a mélységet, vagy nagyot szökkenni a szakadék fölött, ezzel vállalva, hogy egy újabb terhet veszünk magunkra. Megoldásokat kerestünk a lelki nyűgök kihordására.

Senkit nem akarok látni!

Az első és alapvető megoldás: magunkba zuhanunk és várunk. Hosszú távon nemcsak kimerítő az önsajnálat, de felesleges is, hiszen önmagunkon túl, a környezetünket is kikészítjük. Persze hogyne lehetne napokig egy helyben tespedni, ülni és bámulni a tévét, vagy órákig hallgatni ugyanazt a lemezt? De lehet, sőt személyiségünktől függően muszáj felmérnünk, hogy milyen hosszú gyászidőszakot kíván a testünk, na és persze a lelkünk. Legyen szó bármilyen csalódásról, egyesek azt vallják, hogy a bánat e téren olyan, mint a boldogság: jobban járunk, ha teljes mélységéig zuhanunk bele, méghozzá minél előbb. Hogy mit takar a teljes mélység? Hát azt, hogy nem vonjuk meg magunktól az önsajnálatot és igazi önző habitussal működünk: szimplán azt tesszük ami nekünk jó. Fagyit lapátolni nagykanállal? Oké. Kifutni a lelkünket a szigeten? Jöhet. Teljesen mindegy, hogy mit választunk, a lényeg, hogy lássuk át, ez az állapot csakis átmeneti lehet, hiszen nem érdemes egyetlen kudarcért feláldozni mindent? De nem ám! Még akkor sem, ha a perspektíva enyhén szólva homályos vagy épp teljesen láthatatlan. Ha úgy döntünk, hogy igenis jár nekünk az önsajnálat, akkor élvezzük ki fenékig. Ezzel nemcsak magunkat tesszük próbára, hanem a környezetünket is, akik minden bizonnyal nem nézik majd ölbe tett kézzel a vergődésünket. Pláne akkor nem, ha valami más is becsúszik a képbe...

Bánatűzőnek ott vannak a már-már klisének számító dolgok: az édesség zabálás, az állandósult mackónadrág viselet, elzárkózás a napfénytől... és az önpusztító szerek teljes arzenálja. Nyilvánvalónak tűnhet, hogy az önkívületi állapot egyenlő a gondtalansággal, hiszen nincs se fájdalom, se elkeseredettség, csupán a mámor. A történetnek két buktatója is van: az egyik az, hogy az ad hoc jellegű bánatűzéssel rövid úton függővé válhatunk, legyen szó alkoholról, vagy épp drogokról. A másik hátulütő talán még ennél is veszélyesebb, hiszen a klasszikus függés iskolapéldáját eredményezheti: a tudatmódosítókat végérvényesen azonosítjuk a boldogsággal és a szabadsággal. Lássuk be, hogy ez azért elég erős béklyó, így hát jobb távol maradni tőle. Mondhatjátok, hogy okosságokat nagyon könnyű pusztán szavakban pufogtatni, viszont kevés az olyan ember, akinek ne kellett volna közvetlenül, vagy akár közvetve szemlélnie egy másik ember lecsúszását. Ha épp nagyon mélyen vagyunk hihetetlenek tűnhet, de nagyot profitálhatunk a fájó helyzetből. Akár úgy, hogy önerőből felülkerekedünk a problémán vagy úgy, hogy kiderítjük, hogy melyik az az állítólagos barát, aki valóban barát. A zavaros víz egyre inkább letisztul, kirajzolódik a kör, a fájó seb pedig már épp csak gennyezik. Egy dolgot jobb szem előtt tartani, mielőtt végleg fejest ugranánk az önsajnálatba: később vajon nem tűnik majd elpocsékolt drága időnek a sírással és jajveszékeléssel töltött sok-sok perc?

Dolce vita

Nem tudom nektek feltűnt-e, de például a frissen szakított embereknél van egy visszatérő viselkedésmód: féktelenül buliznak, mosolyognak és bizonygatják, hogy minden szuper. Ez a hozzáállás szöges ellentéte a mélységes önsajnálatnak, hiszen ha egy-egy trauma után belecsapunk az életbe nem is marad időnk gondolkozni és vergődni. De hiszen épp ez a cél: teljesen mindegy mi történik, csak ne kelljen szembe nézni a kudarccal. Jogosan kezdünk kételkedni a kimondott szavak hitelességében - "Én jól vagyok, komolyan!" Ha passzív szemlélők vagyunk egy valamivel biztosan kiverjük a hedonista egyednél a biztosítékot: nemes egyszerűséggel szembesítjük, hogy orbitális önámításba kezdett. A kimondott szavak súlyát érdemes csökkenteni, hiszen jó eséllyel okozunk sokkot, vagy ami még rosszabb, teljes elzárkózást. Legyen szó saját nyomorunkról vagy máséról, mindenki életében akadhat olyan helyzet, amikor igenis helytálló gyengének mutatkoznia. Ez persze nem egyenlő azzal, hogy a munkahelyünktől kezdve a közértig mindenütt bőgünk, mert nekünk olyan rossz. Nem, de azok előtt miért viselnék maszkot, akik közel állnak hozzánk? És ami még fontosabb: miért színészkednénk önmagunk előtt? Ha úgy döntünk, hogy nem nézünk szembe a problémával nem árt ha tudjuk: lehet, hogy megóvjuk magunkat a nagy dózisú fájdalomtól, hosszú távon viszont magunkban hordozzuk a kimondatlan szavakat. Nem mondom, hogy az ilyen emberek azok, akik később terapeuta segítségére szorulnak, de butaság azt állítani, hogy mély és fájó sebeket csak úgy el lehet felejteni.

Elvárjuk bárkitől, hogy törhetetlen betonoszlop legyen, aki soha semmitől nem rendül meg? Nem, vagy ha mégis, akkor bátran mutassuk legjobb arcunkat, még egy kínzó csalódás után is, hiszen úgyis ezt várják tőlünk. Később meg a fejünkkel a kezünkben bőghetünk a pszichológusnál, a ki nem mondott butaságaink miatt. Önszántából ki akarná ezt? A nyíltság önmagunk felé teljes szabadságot ad, mások felé pedig feloldja a gátakat. Hiába rágjuk át magunkat ezerszer a problémán, minden bizonnyal akadnak majd olyan szegmensek, amiket nem veszünk észre. Sokadik szemnek ott a környezetünk, akik talán helyettünk is látnak egy kicsit többet. Ha akad egyetlen olyan ember, aki sokadjára is képes belekezdeni a fájdalmunk boncolgatásába, már szerencsésnek mondhatjuk magunkat.

Szebb és jobb

Hiába a nagyon divatosnak számító önsegítő könyvek kultusza, itt és most mondjuk ki, hogy csalódni igenis rossz! Mindig akad olyan pillanat, amikor a távoli horizonton sem látunk mást csak vért, izzadtságot és könnyeket. A könny legyen igazi könny, a gyászidőszak pedig szóljon tényleg az átgondolásról és a romeltakarításról. Hányszor hallottuk már, hogy a valódi újrakezdéshez muszáj mindent lerombolnunk, muszáj minden csomagunktól megválni és kénytelenek vagyunk kimondani azt is, ami nagyon fáj. Hatalmas csalódottságunkban nem árt, ha tartalékolunk némi lelki erőt a ki nem mondott szavak elrebegésére, hiszen akár hiszitek akár nem, a fejünkben hiába nyüzsögnek a gondolatok, ha nem keltjük életre őket. Tegyük magunkban vagy mások előtt, az szinte mindegy, lényeg, hogy ne adjunk egy alapos méregdózist annak, ami elkezdődhet tisztán, hazugságok nélkül.

A nyughatatlan

5763

Önismeret. Milyen izgalmas szó… De nem annak, aki tényleg ismeri önmagát. Létezik egyáltalán ilyen ember? Ugyan ki az, aki bármit is tud legbensőbb lényéről, arról az emberről, akire még nem olvadtak rá a család, a barátok, az ismerősök, a társadalom elvárásai, aki képes ezen görbe tükrök nélkül is ugyanaz maradni: a tiszta végtelenség?

Dobd el az álarcot!

Az önismeret nem az ócska teszteknél, segítő könyveknél, ezotériánál és pszichológiánál kellene hogy kezdődjön, hanem az önmagunkkal szembeni őszinteségnél. Hogy ne hazudjunk magunknak! Mindenki számára a legelső és legfontosabb személy saját maga kellene hogy legyen, mert ha jóban van legbelsőbb énjével, ha szereti azt a teremtő hatalmú lényt ott bent, akkor nem lenne miről beszélgetnünk. Nem ismerjük önmagunkat, mert folyamatosan hazudunk ennek a belső énnek! Megtévesztjük, megvakítjuk magunkat, mondván: muszáj. Mert csak így élhetjük túl… Hányszor, de hányszor vertük már át… ő pedig szépen mindent megjegyzett magának. Mert ideig-óráig elhitte, de aztán rájött az igazságra, és úgy döntött: bosszút forral. “Egy kis szorongás és pánik, csipetnyi depresszióval megfűszerezve: ez majd felébreszti, felnyitja vaksi kis szemét, és rádöbben, hogy nekem nem érdemes hazudni.” Így gondolkodik a lelkünk. Ha valami nem tetszik neki, igenis képes állást foglalni, ha kell, hát erőszakkal. Soha nem lenne szabad hazudnunk magunknak. Én például rengetegszer elgondolkodtam már azon, milyen jó lenne mondjuk egy hónapra elutazni valami elhagyatott, mégis szép és megnyugtató helyre, ahol egyedül lehetek, és számot vethetek a lelkemmel. Elbeszélgetnénk egymással, rendeznénk a múltat, elnézést kérnék tőle a sok hazugságért, ő megbocsátana, én pedig az út végén már tudnám, merre tartok, mi a sorsom. Nem éri meg őszintétlennek lenni magunkkal, mert azzal, ha vakon járunk-kelünk az életben, még nem leszünk védettebbek. Fölölthetjük és újra ledobhatjuk jelmezeinket, maszkjainkat, amelyek szükségesek a mindennapokban, ám mindeközben tudnunk kell: ez csak színház. Az igazság pedig nem “odaát”, hanem itt van, itt bent.

A jelen nem létezik

Sokan sokszor mondták már nekünk, segítséget, útmutatót kereső embereknek, hogy “élj a jelenben!”. És mi próbáltuk, próbáljuk, igazán, szívből. De valahogy mégsem megy. Erőlködünk, s végül feladjuk. Hogy miért? Mert a mi társadalmunk nem a jelenben él. Mi a jövőben és a múltban élünk. A jövőben, mert megállás nélkül várunk valamire: eseményre, napszakra, a következő órára, arra hogy leszálljunk a buszról, hogy hazamehessünk a munkából, hogy legyen már péntek este, hogy mehessünk már nyaralni, síelni, hogy lediplomázzunk… szóval állandóan valamiféle jövőben bekövetkező dologra, ami természetesen nem most van. Most nem jó. Ha pedig mégis jó, attól rettegünk, vajon mikor fog elromlani. És persze a múltban is élünk, hiszen alig ismerek olyan embert, aki ne érezné magát felelősnek a régen elkövetett bűnökért, hogy ne rágódna rajtuk állandóan – ‘ezt nem így kellett volna’ -, vagy ne kapná el sokszor a nosztalgia és az emlékezés édes öröme, ha valami jóra szeretne gondolni. Én is próbáltam a jelenben élni. Aztán az lett belőle, hogy egyszerűen beparáztam. Szó szerint… mert a jelen mint olyan, egyszerűen nem létezik. Már az az ezredmásodperc is, amikor ez szó, hogy “jelen” bevillan neked, azonnal el is múlik. Mi nem tudunk a jelenben élni. Nekünk, a nyugati rohanó világ gyermekeinek kell, hogy túléljünk, hogy remélhessünk, hogy azt hihessük, lehet még szebb, izgalmasabb, nyugodtabb, igazságosabb. Mert egyszer biztosan minden jóra fordul…


Az olvasói cikkek tartalmának valódiságáért a cotcot.hu szerkesztősége nem vállal felelősséget. Ezen szolgáltatásunkat olvasóink saját felelősségükre vehetik igénybe. A szerkesztés jogát fenntartjuk!

Keresd a Nőt!

6972

Miközben Tapasztó Zsuzsa a nőiességről, a szerepekről, az önmagunkhoz vezető különleges útról mesél, lúdbőrös lesz a karom, annyira magával ragad. Vajon ezt érzik a LE°BE°NŐ névre hallgató önismereti kurzuson is a „lányok”, ahogy ő hívja az önmagukban rejlő ősasszony után kutató nőket? Ezt nem tudhatom, azt viszont igen, hogy Zsuzsa valami olyasmihez vezet el, ami minden nőben ott van, de még nem találkozott vele mindenki: ez a legősibb asszony-én.

 

Minek definiáljátok a LE°BE°NŐ-t?
Van, aki önismeretnek hívja. Évek alatt, a lányok változásait látva azt tapasztaltam meg, hogy az önismereten túl a nőt megtanítja Nőnek lenni, Nőként létezni. Visszavezet ahhoz a belső ösztönhöz és annak természetes voltához, amihez gyerekkorunk óta nem tanultunk meg kapcsolódni. Ezért felnőve sem tudjuk azt magunkban, magunk körül életre kelteni, vagy éppen kihozni magunkból a maga egyszerű természetességében. Ez talán egyszerre hangzik túl patetikusnak és túl közhelyesnek, de ez a LE°BE°NŐ alapja…

A LE°BE°NŐ saját gyerek. Mégis min alapul?
Bizonyos szempontból nem kötődik egyetlen konkrét rendszerhez sem. Saját megélések tapasztalásából indult ki. Volt egy szellemi és egy formai része, melyek a nő és a mozgás – egyfajta tánc – kapcsolódásának tereivel játszottak. Kezdetben a mozgásokban támaszkodtunk alapformákra, ritmusokra, használtunk különböző mozgáselemeket, de ma már ez a két rész egységgé formálódott, amelyben már nem lehetett a kezdeti „részeket” megkülönböztetni. Amikor elindult, még szó szerint minden saját tapasztalás és felismerés hatott rá, teljesen mindegy, hogy a férfival való kapcsolatról, saját önbizalom-problémáról, vagy éppen a súlykérdésről volt szó.

Fotó: Mucsy Szilvia



olvass tovább

Okos döntés egy perc alatt

8228

Szerencsére nincs háború, ahol is meggyőződésből, vagy kényszerből le kell mondanunk egy csomó mindenről a közösség, vagy akár a túlélés érdekében. A pletykákkal ellentétben nincs diktatúra sem, amely ránk kényszerítené saját értékeit és azt az – általában szűkre szabott – pályát, amellyel a tömegeket saját érdekeinek megfelelően képes használni. Szabad országban élünk, ahol – az amerikai közhellyel élve – mindenkinek joga van a boldogság kereséséhez, azaz olyan döntéseket hozhatunk, amelyek nekünk jót tesznek. Vagy éppen rosszat, csak reméltük, hogy hátha jobb lesz. Akárhogy is: ezek a mi döntéseink, a felelősség is a miénk. A lényeg, hogy meghozhatjuk őket. Csak éppen útközben mintha elfelejtettek volna megtanítani minket döntéseket hozni.

Erre mi sem vállalkozunk, egy cikk erre kevés is lenne, de azért egy-két univerzális tippet adhatunk arra, hogy hogyan menjünk biztosra, vagy, ha nem is biztosra, legalábbis biztosabbra, mint eddig. Legyen szó kis dolgokról – autó, lakberendezés, háziállat -, vagy nagyokról – költözés, új munka, új párkapcsolat -, sosem lehetünk biztosak a dolgunkban: nem tudjuk, tényleg a tutiba ugrunk-e bele. Túl sok a változó, az ismeretlen tényező. Az ember természeténél fogva általában kushad és örül, hogy van fedél a feje felett, éppen emiatt a bizonytalanság miatt. Ha pedig nincs mese, és dönteni kell, a legtöbben leblokkolnak, majd kapkodva, kétségbeesetten, átgondolatlanul lépnek valamerre. A megválaszolatlan kérdés pedig ott lebeg a fejük felett: ugyan, honnan tudhatnám?

olvass tovább