étkezés

Hogyan együnk jól a melóban?

928

Tudományosan is alátámasztott és tapasztalati tény, hogy a napi négy-, ötszöri étkezés az ideális. Oké, de ezt mégis hogy kivitelezhetjük, ha kilencre berohanunk a munkahelyünkre, ott turbóban melózunk, és a nap végén rohanunk tovább? Jó kérdés, de mi megfejtettük.

Reggelizz otthon

A legegészségesebb – testileg és lelkileg is -, ha reggel a családoddal, pároddal, lakótársaddal vagy a macskáddal elfogyasztasz egy reggelit. Rád bízzuk mit. A lényeg a bőséges, ízletes reggeli, kinek-kinek ízlése szerint. Van, aki el sem tudja képzelni, hogy sütit egyen teával, és vannak olyanok is, akik rajonganak ezért a kombóért. Nincs otthon reggeli, pótolható a munkahelyed felé tartva. Térj be a pékhez, kisboltba, akárhova és reggelizz meg. Nincs időd, edd meg a HÉV-en! Nem szeretsz idegenek előtt, tömegközlekedve majszolni? Akkor vidd be a munkahelyedre, és edd meg ott.

Tízórai

Vagy tizenegy. Mindegy, ebéd előtt tolj le valami kis apróságot, de ne csokit!!! Legyen egy kis keksz, mondjuk vagy joghurt, alma, répa, akármi. Fontos, hogy keveset egyél, de sokszor. A közti étkezésekre nem kell olyan nagy hangsúlyt fektetni, mint a főétkezésekre. Hiszen az mégiscsak túlzás lenne, ha kétóránként kimennél a konyhába, akkurátusan megterítenél, és fél órát az étkezéssel töltenél. 

Ebéd

Nos, itt már, ahogy korábban megírtuk sok lehetőséged van. Rendelhetsz kaját, főzhetsz is valamit még otthon, amit elviszel a melóba, de sokan kiszaladnak enni valamit a közeli menzára, étterembe, akárhova. Fontos, hogy legalább fél órát szánj az ebédre, ne habzsolj, ne kapkodj, ha tele van a pocak, kérj dobozt, ne edd magad degeszre. 



olvass tovább

Mindent megeszünk

3525

Mikor megérkeztem fél éves tartózkodásom helyszínére, Délkelet-Ázsiába, egészen pontosan mikor landoltam Bangkokban, a kulturális sokk legerősebb pofonja valahogy az utcai kajálás, az utcai szagok, a mindenhonnan terjedő fullasztó konyhagőz volt. Elképzelni sem tudtam, hogy hogyan képesek egyáltalán végigmenni itt nap nap után, hogyan nem hányják el magukat. Persze nem telt bele sok idő, és már vígan táplálkoztam bármelyik bódénál. Emlékszem, mikor Sinya pár hónap múlva visszajött értem, borzadva nézte, ahogy a legdzsuvásabb helyen telepedtem le levesezni, ahol a tányérokat az orrunk előtt lögybölték el egy kétes tisztaságú lavórban.

Egyrészt gyomrom és bélrendszerem addigra már bőven akklimatizálódott annyira, hogy bármit befogadjon, másrészt a pénzem is elfogyott, így nem nagyon volt más választásom, mint a filléres utcai kocsik. De ezt sose bántam, mindig mindenhol így volt teljes az élmény. Hogyan is lehetne korrekt képed bármiről, ha csak éttemben ennél, és nem próbálnád ki azt a sok izgalmas dolgot, amit az ilyen országok tologatós kis konyhái rejtenek? Ettem hát levest nejlonzacskóból, beazonosíthatatlan édességet szintén nejlonzacskóból, ettem chillis zöld mangósalátát az úttesten guggolva elkészítve, ettem pad thait minden mennyiségben, azaz sült tésztát, ettem sült marhadarabokat ragacsos rizzsel természetesen nejlonzacskóból, sült halat, mindenféle salátát, és gyümölcshegyeket - természetesen nejlonzacskóból. Mikor vagyonom legvégén jártam, az éttermeket már hírből se ismertem, ha olyan helyen jártam, ahol tényleg nagyon dzsuvásnak nézett ki a hely - najó, a dzsuvásnál is sokkal de sokkal dzsuvásabbnak, akkor rádobtam egy gyomorfertőtlenítőt tabit. A végén az egész napi étkezésemet így oldottam meg megközelítőleg százötven forintból. (Miután megtaláltam az utcai lekvárospiritósos helyet, ahol egy hatalmas szeletet 25 forintnyi bahtért vesztegettek.)



olvass tovább

Ó, azok a francia nők!

4693

Kecsesen lépkednek tűsarkaikon, csípőjükre tökéletesen illeszkedik a kis fekete ruha, sminkjük egyszerre hangsúlyos és visszafogott, kisugárzásukban pedig mindig van valami összetévesztethetetlenül elragadó. Hogy kik ők? A francia nők, akiktől oly sokat tanulhatunk.

Coco Chanel lányai

"Mielőtt kilépsz az utcára, mindig vegyél le magadról egy kiegészítőt!" - mondta Chanel, és úgy tűnik, a francia nők még évek múltán is tartják magukat ehhez a tanácshoz, hiszen öltözékük sosem hivalkodó. Vajon hogy csinálják, hogy mindig eltalálják az arányokat, hogy még a legegyszerűbb ruha is mesésen áll rajtuk? Felesleges hosszan ecsetelni a külsőségeket, hiszen teljesen egyértelmű, hogy a francia nők eredendő bája belülről fakad. Legyen szó legendás színésznőkről vagy az utcán lencsevégre kapott francia bakfisokról, mindegyikük elemi erővel hat a kamerára. A csáberő forrását tehát megfejtettük: a francia nők szépsége és magabiztossága nem pusztán manír. Ez a csáberő azonban jóval komplexebb annál, mintsem hogy három mondatban elétek tárjuk a megoldást. Így nézzük, milyen összetevők kellenek a francia bájitalhoz, amit aztán felhörpintve, talán mi is kicsit másképp állunk majd a világhoz és saját nőiességünkhöz!

A szerelem megszépít

A franciákat mindig is körüllengte az erotika, a nem tolakodó, de jelen lévő szexualitás - elég ha a francia csókra, a francia szexre vagy a francia ágyra gondolunk. A Napkirály idejében is hatalmas össznépi dorbézolásoktól volt hangos a királyi rezidencia, ahol kéjnők és az arisztokrácia jeles képviselői egyszerre szórakoztak. A nők már akkoriban is kényesen ügyeltek a külsejükre: hatalmas parókák, nemes kelmék, parfümök... ezek mind alapvető kellékei voltak a kor úrnőinek. A férfiak persze felkapták a fejüket a csábos nők láttán, akik mindig nagyon jól tudták, hogyan is kell kivillantani legyezőjük mögül azt az aprócska kacért mosolyt. Ezzel el is érkeztünk az első hozzávalóhoz, ami nemes egyszerűséggel a flört. Jó, mi is tudjuk, hogy kacérkodni kell, azzal viszont már korántsem vagyunk tisztában, hogy mikor érdemes flörtbe bonyolódni. Francia nőtársaink nem határozzák meg katonásan a flörtölés szabályait, hiszen ők mindig és mindenkor készek egy kis kacérkodásra.

Az egyes nemzetek szexuális attitűdjeit taglaló tanulmány szerint a franciák számára a flört nem csupán a vonzalom kifejezésére alkalmas eszköz, hanem az életvitel része. Ez annyit tesz, hogy a bájos mosolyok és a kétértelmű elszólások nemcsak a kiszemelt férfiakat illetik meg, hanem mindenkit, aki kicsit is érdemes a nők figyelmére. A mi kultúránkban ezt könnyen azonosítjuk a közönségességgel, pedig korántsem erről van szó: a francia nő ugyanis mindig misztikus. Nem meséli el fűnek fának, hogy ki az aktuális szeretője, nem osztja meg veled, hogy hol vette a szoknyáját és azt sem árulja el, hogy melyik diétának köszönheti csodás alakját. Mindezt úgy teszi, hogy rendíthetetlenül hárítja a kérdéseket, mindvégig ügyelve arra, hogy a titokzatosság bája nehogy köddé váljon.

A vádaszat mindig jobb, mint a vad elejtése és ők ezt nagyon is jól tudják. Férfi szemmel nézve persze egy idő után bevehetetlenné válik bástya, így stratégiailag a legtökéletesebb pillanatban kell megállni, annál a pontnál, ahol még fenntartható a férfi érdeklődése, ám tovább már nem fokozható. Ehhez bizony jó emberismeret és helyzetfelismerő képesség kell, hiszen a nagy vadból könnyen válhatunk kék harisnyás frigid nőkké. Ez utóbbi jellemvonás korántsem a francia nők sajátja, így ismét egy valami, amit profin tudnak: uralják a helyzetet és mindig képesek elhitetni az aktuális férfival, érezze magát a világ mázlistájának, amiért elnyerte figyelmüket. Ehhez a kacér játékhoz elengedhetetlen, hogy érezzük az árnyalatnyi különbségeket, és hogy teljes mértékben tudatában legyünk nőiességünknek, hiszen a francia nőnek ez a legnagyobb fegyvere.

Melyikőnk ne esett volna abba a csapdába, hogy egy fájdalmas csalódás után összességében húzta a vizes lepedőt a férfi nemre? Rövid távon lehet, hogy kielégítő a pocskondiázás, viszont ha hosszan fektetünk sok energiát a szidalmazásba, félő, hogy visszafordíthatatlanul kiábrándulunk. Egy francia nő minden bizonnyal nem tenné ezt, mert tudja, a férfiak szerelméért viszont kell szeretnie, tiszteletért meg kell küzdenie. A nemek közti különbségeket nem elég elfogadni, tisztelni is kell. Ha ez működik, képesek leszünk mosolyogva végighallgatni azokat a történeteket, amik adott esetben meglehetősen távol állnak tőlünk. Az emancipáció rendre azt sugallja, hogy nőként nem szükséges támogatnunk a férfit, próbáljunk inkább egyenrangú társként viselkedni. Szó sincs arról, hogy kötelességünk lenne minden este meleg vacsorával, masnival a hajunkban hallgatni választottunk üres történeteit. Nem, inkább próbáljuk megerősíteni sikereiben, és ami még fontosabb: adjunk lehetőséget, hogy sikeresnek érezhesse magát. A pasik többsége állandó versenyhelyzetben van, folyton megmérettetik magukat mind a munkában, mind a sportban, így érthető, hogy a sikerek fényében várnak némi pozitív megerősítést. Lehet, hogy nekünk ez nehezünkre esik, de egy francia nő sosem rest mosolyogva elkísérni a férjét egy üzleti vacsorára. Csábos kiegészítő? Nem. Egyenrangú, értő, támogató partner? Igen.

A tökéletesség nem ajándék

Első ízben muszáj kihangsúlyozni egy újabb, ránk jellemző viselkedést: ha a másik szebb vagy jobb, azt sosem az ő érdemeként ismerjük el, hanem a körülmények számlájára írjuk. Hajszoljuk a tökéletességet, hiszen a munkában és a magánéletünkben is a legjobbat akarjuk nyújtani, közben pedig észre sem vesszük, hogy az egyre sokasodó szabályok beszűkítik életterünket. Egy francia nő ezen a mókuskeréken minden bizonnyal mosolyogna, majd decensen meggyújtaná a cigarettáját: "Mi nem szabályok szerint élünk." Hihetetlen szabadságot adhat, ha tudjuk, mindig megtehetjük azt, amit a pillanat kíván. Kaotikus kuszaságnak tűnhet, pedig nem az, hiszen egy vérbeli francia nő sosem engedi ki a gyeplőt a kezei közül, de azt sem hagyja, hogy a gyeplő rángassa őt. Életük nem leírt szabályok szerint mozog, hanem aszerint viselkednek, amit megtanultak, ami a kultúrájukkal jár. Édesanyjuktól elsajátítják hogyan kell tökéletesen felvinni a vörös rúzst, hogy lehet szert tenni a makulátlan stílusérzékre... ezek mind tapasztalatok útján rögzülnek, nem pedig papírra vetett parancsszavak. Ha igazi boldogságra törekszünk, elengedhetetlen, hogy megbarátkozzunk néhány kellemetlen dologgal: az öregedés előbb-utóbb eljön, a kiegyensúlyozott házasságért dolgozni kell, és még hosszan sorolhatnám.

Nők, franciák

Beszélgetéseink során rendre előjön a természetesen öregedő, és az agyonplasztikázott sztárok kontrasztja, míg végül mindig oda lyukadunk ki, hogy sokkal jobban szeretjük Sophie Marceau szarkalábait, mint Nicloe Kidman tükörsima homlokát. Az öregedést viselni kell, tudni kell együtt formálódni éveinkkel, fel kell ismernünk, hogy az adott életszakaszban mi az a külső, amit megengedhetünk magunknak. Minden bizonnyal bőszen kellenre rónunk Párizs utcáit ahhoz, hogy miniszoknyába bújtatott ötvenes nőket lássunk. Ezzel ellentétben nálunk elég egy röpke kitérőt tenni a körúton, és jó eséllyel jön szembe egy harminc évesre maszkolt hatvanas. A rendszer hibát észlelt, kilóg a lóláb, az sziréna sikít az agyunkban: "De hiszen ez csalás!" Hát persze hogy az. Azt viszont ne felejtsük el, hogy a francia nők azért vállalhatják büszkén korukat, mert egész életükben tisztelik a testüket, úgy, hogy közben nem vonnak meg tőle semmi jót. Ha most valaki azt kérné tőlem, hogy mondjam el, számomra hogyan fest egy vérbeli francia nő, akkor így írnám le - Egy jellegzetes francia kávézóban ül, hangsúlyos színű tweed kosztümében, amihez remekül passzol a púder rózsaszín magassarkú és a borítéktáska. Finoman gesztikulál, közben néha kávét kortyol a cigarettához, desszertnek pedig a legkisebb süteményt rendeli. Az én francia nőmet persze nagyban befolyásolják a sztereotípiák, ezzel viszont nem vagyok egyedül. Hogy mit jelent ez? Annyit biztosan, hogy a tipikus jellemvonások mögött lakozik valami nagyon is élő szövet, máskülönben miért élne az enyémhez hasonló idol sok más ember fejében is? Az étkezés sarkalatos pont, hiszen mindamellett, hogy a franciák imádják a finom ételeket, mégis kényesen ügyelnek az adagokra. Felesleges egy egész tábla csokoládét magunkba tömi ahhoz, hogy érezzük a kakaó aromáját. Nem, két kocka bőven elég. A filmek többségében is előjön ez az étkezési habitus, hiszen még a mozivászon femme fatale-ja is csak csipeget: mindenből, de csak egy nagyon kicsit. Úgy tűnik, a francia varázs mindenkori hozzávalója a mértékletesség, a finomság, legyen szó külsőségekről, titokzatosságról, vagy a csábításról. És vajon érdemes izzasztó és kemény munkával utánoznunk a francia nőket? Nem hinném, viszont bőven akad, amit azért nem ártana ellesni tőlük.

Lefejelem a tányért

5619

Milliónyi butaságot hordozunk magunkban mindnyájan: önszórakoztatás céljából gondolkozunk rajtuk, netán természetes hiábavalóságok ezek, amik mindnyájunk elméjében ott lapulnak, de az is lehet, hogy énképünk szerves részei. Tulajdonképpen mindegy, a lényeg, hogy vannak, így meg tudjuk mondani, hogy milyen színűek a napok, vagy éppen azt, hogy nem, köszönöm, hullámos répát és zsülienre vágott zöldséget nem eszem, mert ellenszenves. A miérteket teljesen fölösleges megkérdezni, ugyanis nincs válasz, nincs ok, nincs magyarázat.

Mint ahogy nincs magyarázat akkor sem, amikor azt mondom, hogy nem eszem almát, mert megöl az unalom közben. Ez alól egyedüli kivételt a pici, savanyú, úgynevezett nyári alma képez. Unalmas számomra továbbá a banán, de az halálosan, és ennél csak egy unalmasabb étel létezik a földön, a rizs - ebben többen is egyetértettünk, ki is kiáltottuk a legunalmasabb ételnek. (Bár ebben nyilvánvalóan benne van a magyar rizsfőzési hozzá nem értés, Ázsiában számtalan izgalmas rizst ettem.)

Teljesen megértem továbbá azt, a kollégától érkezett választ is - bár ez egy másik vonal -, miszerint unalmas olyan kaját enni, ami egyforma minden falatnál, tehát csontleves vagy főzelék. Érdekes válasz volt az is, miszerint a raguleves uncsi, és konkrétan elalszik az ember fogyasztása közben. Többen adták azt a választ, hogy a családban gyakran előforduló étel, azaz a húsleves az, ami fájdalmasan unalmas. Díjnyertes válaszunk pedig egyértelműen ez: "Főtt krumpli, nagy mennyiségben. Megboldogult nagyapám szerint olyannyira uncsi, hogy meg lehet tőle süketülni. "

És neked mi uncsi?

Jó, ha élményszerű

6885

A Teremtő evésre kényszeríti az embert, hogy élhessen; az étvággyal kéri fel erre, és a gyönyörrel jutalmazza – írja Anthelme Brillat-Savarin, francia mesterszakács, és mi, magyarok sem cáfolunk rá bölcs gondolataira. A Nestlé Életmód Központ szakemberei által végzett felmérésből legalábbis ez derül ki. A 3000 megkérdezett 95 százalékának ugyanis fontos, hogy élményként élje meg az étkezést. Bár az is igaz, hogy csak minden harmadik válaszadónak van ideje igazán kiélvezni a finom falatokat a hétköznapokban. Persze, arra vonatkozóan, hogy mitől válik élménnyé az étkezés, igencsak megoszlanak a vélemények.



olvass tovább

Felhasználónév:
Jelszó: