Étel+Ital

Szakácskönyv a lágerből

9583

Czingel Szilvia néprajzkutató-muzeológus egyedülállót alkotott a szakácskönyv műfajában, azaz, hogy nem is ő, hanem az az öt nő, akik 1944 novemberében indultak el egy gyalogmenetben az óbudai téglagyárból Ausztria felé. Öt éhező zsidó nő 1944-ben a lichtenwörthi lágerben képzeletben ismét a családi tűzhelynél állt és főzött. Az egyikük gondosan feljegyezte a többiektől hallott recepteket. Ezekre a különleges dokumentumokra bukkant rá a néprajzkutató, Czingel Szilvia Endreiné Weisz Hedvig, az egyik túlélő polcának rejtekén. A nem mindennapi történetet a Szakácskönyv a túlélésért című könyvben olvashatjuk. Czingel Szilviával beszélgettünk.


Régi receptek alapján szeret főzni?

Igen szeretek, mert ezekben a receptekben sokkal több van puszta ételfajtáknál, arányoknál, sütési-főzési technikáknál. Aki a receptek mögé néz, elétárul a korszak világa, életmódja, történelme, mások az illatok és a színek is.

Hogy talált rá erre a különleges gyűjteményre?

2001 és 2008 között a Centropa Magyrország munkatársaként egy nagy volumenű kutatásban vettem részt, ahol holokauszt túlélőket kérdeztünk az életükről. A mi célunk nem a holokauszt borzalmainak ábrázolása volt, hanem a két világháború közötti mindennapok dokumentálása. Az oral hisory módszerével gyűjtött anyagok olyan intim világba kalauzoltak, amiről a dátumokkal kiegészített történelemkönyvek és kutatások nem szólnak. Természetesen, aki egy ilyen témába belefog, a holokausztot nem tudja kikerülni, de azt hiszem, nem is kell. A Centropa Zsidó Családtörténeti Kutatóközpont munkájának keretében interjúzni kezdtünk, nem gondoltuk, hogy ilyen kincsesbánya kerül a kezünkbe. Ez a receptes könyv sokkal több egy szimpla receptgyűjteménynél, egyedülálló a maga nemében. Benne van a magyar és kelet-európai gasztrokultúra, a vészkorszak tragikus eseménye, de a két világháború közötti zsidó és nem zsidó életmód is, a mindennapok budapesti és vidéki világa is.

Elkészített már belőlük ételt?

A könyvbemutatón a Szövetség utcai cukrászda megsütött három édes és egy sós süteményt a recepteskönyvből, igazán nagy sikere volt. Pár éve a Lauder Iskola tankonyhájában egy lelkes tanár zseniális ötlete és megvalósított projektje alapján a gyerekek megsütötték pl. a túrófánkot vagy épp a hanukafánkot, amit aztán holokauszt túlélőknek szolgáltak fel. Hihetetlen, a receptek működnek, pedig egy teljesen irreális élethelyzetben fejből fogalmazták őket.

Ízlettek?

Amit kóstoltam, finomak

Talán vannak, akik ezeknek a recepteknek a születéskörülményeitől kicsit megborzonganak, mert mégis csak egy koncentrációs tábor nyomorúságos priccsein, halálra éheztetett asszonyok gondolataiból születtek meg. Mit gondol, lehet, hogy ez taszít némelyeket?

A receptkönyv írás számukra az ellenállás egyik formája volt, lehetőség a túlélésre. Miközben írták őket a halál torkában, flekktífusztól, bolháktól és tetvektől szenvedve, az éhségtől csont-soványra fogyva, a családjaikra gondoltak, képzeletben együtt voltak velük. A receptmesélés magával hozta a családi történeteket is, a találkozás reménye éltette őket. De fölhívja a figyelmet arra is, hogy hogyan lehet irracionális élethelyzetekben túlélési stratégiákat kidolgozni. Mindenkinek ajánlom, akit érdekelnek ezek a témák és a tények, mert a könyvet nem borzongásnak szántam. A könyv nem a halálról, hanem az életről szól, arról, hogy hogyan élt egy neológ középpolgári család, életút, amiben benne van a divat, a népszokások, a zsidó vallás egyes elemei, a gasztronómia, iskolatörténet, a II. világháború borzalmai, a szocialista időszak és a jelen egy-egy momentuma, a zsidó és nem zsidó emberek egymás mellett élése. A személyes életút „intimebb” történeteket hoz felszínre, mintha csak a nagy történelmi események és évszámok mentén akarnánk bemutatni a korszakot.  A könyv módszertanában újító a társadalom kutatásában, oral history interjú alapján mutat be történelmi eseményeket, társadalmi változásokat. A történetet családi fotók teszik kerekké.

Természetesen biztos van egy olyan olvasata is ennek a nem mindennapi szakácskönyvek, hogy az életerő, a küzdés a fennmaradásért motiválta. Ezek az asszonyok pedig jóllaktak már attól, hogy felidézhették hajdani konyhaművészetüket. Az étel élet.   Ön hogyan látja ezt a megközelítést?

A magyar lelet egyedülálló, de irodalmi művekben megjelenik a lakomákról való ábrándozás mint terápiás eszköz. Kurt Vonnegut Ördögcsapda című novellagyűjteményében a német hadifogságba került Donnini, Coleman és Kniptash közlegény veti papírra a sherrys csirke elkészítési módját. "Kniptasht hidegen hagyták a fűszerezés és az ízesítés titkai. Őt egyedül a tápérték foglalkoztatta. Hogy az ennivaló laktató legyen. Kalóriadús. Kniptash is feljegyezte a recepteket a saját füzetébe, de sehogyan sem tudott szabadulni a kínzó gondolattól, hogy az adagok szűkre szabottak. Legszívesebben mindegyik összetevő kétszeresét írta volna." (Kurt Vonnegut:Ördögcsapda. Előbb a fegyver, utána a koszt).

Túlélték ezek az asszonyok, akik a lágerben „főzték ki ezt a szakácskönyvet”?

Mind az öten túlélték.

Találkozott velük?

Csak eggyel, akiről a könyv készült.

Tud valamit róluk? Kik voltak, honnan hurcolták el őket, hány évesek voltak?

Öt különböző korosztályból és élethelyzetből kiragadott nő: kárpitos-feleség, női kalap és paplankészítő, családanya, Rotschild Klára szalonjának egyik legszebb manökenje - zsidó nők, akik 1944 novemberében elindulnak egy gyalogmenetben, az óbudai téglagyárból Ausztria felé, hogy aztán az éhségtől szenvedve megírják az „emlékezet” szakácskönyvét. Ez a receptkönyv volt számukra a kiút, a szellem, a gondolkodás, az emlékezés képességének életben tartása, de volt, akinek ez is mentette meg az életét. Közülük az egyetlen túlélő Endrei Istvánné (szül. Weisz Hedvig) emlékszik vissza a két világháború közötti középpolgári család mindennapjaira - tulajdonképpen róla szól a könyv.

Viszonylag nagy tudásunk van a náci halálgépezet működéséről, azonban még a mai napig is kevés a mindennapi túlélési stratégiákról a haláltáborokban. „Historia est magistra vitae” - a történelem az élet tanítómestere. Különösen igaz ez a mondás erre a kötetre, de nem a köznapi értelemben: ugyanis az itt közölt ételrecepteket szerzőik jóformán a halál torkában, a koncentrációs tábor borzalmai között jegyezték le egymásnak.

Élnek még? Hogy fogadták a szakácskönyvük megjelenését?

Senki nem él már közülük. De a könyv kapcsán sokan keresnek meg, recepteket hoznak, mindegyik Lichtebwörthben született. Sokan a könyv kapcsán szembesülnek azzal, hogy édesanyjuk, nagymamájuk mit élt át ott. Szakadnak fel a sebek, az eddig elhallgatott tabutémák 65 év távlatából kibeszélésre kerülnek. Úgy tűnik, Lichtenwörthben „divat” volt a receptírás, más is írt és hozott haza hasonlót. De az, hogy 149 recept így egyben megmaradjon, ez az első, ettől unikális. Azt hiszem, hogy egy olyan jelenségre bukkantam, amit érdemes lenne történészeknek továbbkutatniuk, egy újabb kutatási téma került a receptek által felszínre.

Melyik a kedvenc receptje?

Vaníliás kifli:15 dkg lisztet 10 dkg vajjal 5 dkg vaníliás cukorral 5 dkg darált mandulával összedolgozni. (Nudliból) Kifliformát készíteni világosra sütni és vaníliás cukorral hinteni.

A könyv lelőhelye ITT.

Hirdetés
Hirdetés
Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások
Felhasználónév:
Jelszó:
Hirdetés